Kabai Erzsi sudár növésű, szép lány, szőke haja vörösbe játszik, keskeny metszésű szemének pillantását nehéz elfeledni. Nevetése magával ragadja a leányszállás legmogorvább lakóit is, ha szomorú, nyomasztó csend ül a sokágyas szobán. Amióta eszmél, apátlan-anyátlan árva, a háború utáni években idegenek közt hányódott. Csak néha bukkannak fel álmaiban a gyerekkori emlékek, arcok, hangok, színek, amelyek sosem állnak össze egységes egésszé, hogy megfejtsék származása titkát. Egy kertes házra emlékszik – mellette különös, piros vizű tó – s egy fiúra, akit gyerekkorában kimondhatatlanul szeretett, de azt, hogy hol lehet ez a ház a piros vizű tóval, és ki volt az a fiú – azt nem tudja Kabai Erzsébet. Sok minden történik Thury Zsuzsa kitűnő regényében, sok véletlen játszik közre, és sok félreértés oldódik meg, míg egy tavaszi vasárnapon ugyanaz a fiú kézen fogja Erzsit, hogy elvezesse abba az álombeli házba, ahol fellelheti elveszett gyermekkorát és jövendő boldogságát.
Szerintem a generációm minden kamaszlánya olvasta ezt a könyvet annak idején! Most a kezembe került ismét, véletlenül, gondoltam, megnézem, mennyire haladta túl az idő. Meglepődtem, mennyire élvezhető most is, felnőtt fejjel is! Oké, a klubban kisz-együttes játszik dj helyett. A munkásszálló a könyvben jó hely a fiataloknak (ezt nem tudom) - az egyetemi kollégium biztosan az volt! (Ezt tudom.) A könyv több helyen is megríkatott, pedig ritkán sírok könyvön!