Kemény Lili ajánlása volt a szerző, de még nem ugrottam neki egyből az Insufferable Gaucho-nak. Az volt az intuícióm, hogy olvashatok hasonlót William Foster Wallace-hoz, akit sosem tudtam megkedvelni annyira amcsi. Legtöbbször elfog egyfajta undor a protestáns kultúrától, amely legrosszabb képviselője természetesen a US. Mondjuk a hollandoknál a protestáns transzparencia odáig megy, hogy a nappaliban nincs függöny, hogy a hatalmas ablakokon be lehessen látni, mint valami kirakatba. Nincs szex a nappaliban, vagy olyan protestáns szex van, amit nyugodtan nézhetnek az utcáról is.
Bolaño viszont sokkal inkább a spanyol ajkú katolikus kultúrához sorolható, függetlenül attól, hogy vallásos-e. Tökéletesen átjön Barcelona rezgése ahol volt szerencsém többször is hosszabb időt tölteni: már tizennyolc évesen is megpróbáltam kiköltözni. Én inkább Camus-höz hasonlítanám, mint Kafkához, hiába sok a feltörhetetlen rejtély, de nem feltétlenül a Pestishez vagy a Közönyhöz, hanem sokkal inkább a fiatalkori írásaihoz.(lásd: Camus: Personal Writings a Penguin kiadásában.)
Főszereplő a magány, a vérengzés, a bűn, a megváltás hiánya, a csendes apokalipszis, az üres transzcendencia olyan tipikus latin-amerikai poszt-azték módon: Isten hallgat. Mégsem mondanám annyira nyomasztónak, mint ahogy mondjuk Szvoren bemutatja a diszfunkcionális emberi kapcsolatokat, a megpenészedett életeket, hiszen úgy élni félelmetesebb mint a meghalni, “a pokol a másik ember”, “kösd fel magad, meg fogod bánni, ne kösd fel magad, azt is meg fogod bánni”, “az egyetlen komoly filozófiai kérdés az öngyilkosság” (stb stb).