Íme a holokausztirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása. Paradox módon azáltal válik azzá, ami benne nem holokausztirodalom – sokkal inkább a holokausztutániság, esetleg a holokauszton kívüliség irodalmához sorolhatnánk, már ha bele lennénk pistulva a pontos definiálásba. (Bele vagyunk. Elnézést. A királyi többesért is.) Azért, mert ez a könyv:
1.) miközben megjeleníti a borzalmak síkját (a łódżi gettót, a munka- és haláltáborokat, a lezárt, vaksötét vagonokban haldoklókat), végig érzékeltetni képes a párhuzamos svéd valóságot, egy semleges állam szinte irritálóan gondtalan életét, ahol a kis színesek között kap helyet, ha Hollandia összes zsidóját deportálták, mert a címlapot a helyi iskola udvarának felújítása foglalja el. Hja, a problémák relatívak. Kisvárosias idill és a legsötétebb pokol egymás mellett, egyetlen időben, és a világ nem omlik össze az ellentmondás súlya alatt.
2.) nem az embertelenségről szól, hanem az emberről. Rosenberg megkockáztatja a kijelentést, hogy az auschwitzi rámpáig vezető út mindig egyforma, mert a borzalom gépiessége alakítja. Az igazán izgalmas és egyéni az, amikor az ember kilép Auschwitzból, és megkísérli feldolgozni azt, ami vele történt – vagy egyszerűen csak elfelejteni. Megpróbálja elhinni, hogy a társadalom nem veszedelmes fenevad, aki elpusztításunkra tör, hanem jóindulatú, de legalábbis semleges közeg, amibe bele kell illesztenünk a saját kis puzzle-darabunkat, és amiben aztán fel kell nevelnünk a gyermekeinket. Egyszerűen mondva: újra kell tanulni a létezést. És nem biztos, hogy ezt elvégezni könnyebb, mint élve kikeveredni a krematóriumok közül.
Szabatos, erős szöveg, az a fajta esszéregény, amiben termékeny fúzióra lép a személyesség a releváns ismeretek átadásával. Azt hiszem, az efféle könyvek miatt becsülöm én olyan nagyra az esszéregényeket. Arra meg már ki se térjünk (vagy igen), hogy mintegy mellesleg (de közben elsősorban) az esszéregény álcája alatt egy bitang megrázó aparegényt is kapunk.