Mindenki másképp gyászol

by Sándor Jászberényi

"A trauma berúgja a bár ajtaját, kirendel egy kör felest. Rossz arca van, pofán böfögi a nyájas olvasót, élvezi az arcán a feszengést. Undorodsz? - kérdezi vigyorogva. Oldalán ott ül az egész család: erőszak, szex, kiégés, őrület.
Maros Dániel nem lett kevésbé űzött vad az évek során, de már hajlandó szembenézni azzal, hogy nincs visszaút. Nem mintha oda, a többiek közé bármikor is visszavágyott volna. Egyiptomot maga mögött hagyva az ukrán fronton, egy bentlakásos pszichiátrián, régi barátok között keresi a hozzá hasonlókat, összetört embereket, akik az élet elevenjét akarták, férfiakat, akiknek végül nincs saját megoldásuk, nincs kiútjuk az erőszakból, a hozott minták szorításából. Ezek a ketrecük rácsait rázó, esendő alakok a pusztítás ősi, karneváli mégis hipermodern meséjét írják tovább. Jászberényi biztos kezű kórboncnok, seregszemléje büszke, vert gyászmenet, mondataiban pátosz és irónia fekszik össze a minimalizmussal. Felejthetetlen könyv, sokáig bennünk kísért." Vonnák Diána


"Azt írja, senki nem jut haza egy háborúból, mert nem azok jönnek vissza, akik elmentek. Azért tudhatja, mert ő sokadjára ment el. Jászberényi Sándor azon nagyon kevés magyar író egyike, aki odasiet, ahonnan mások elrohannak. Az ennek köszönhető radikális tapasztalatnak köszönhetjük különleges szövegeit, amelyek világlóan mutatják a könyörtelenséget, az emberi szenvedést, az elgondolhatatlan üresedést. Leginkább talán azt: ha elkezdték, az érintettek életében már sohasem ér véget. Azt is írja, álmodsz majd, ha eleget voltál a fronton. Nehéz az igazsággal elbírni.
Ezért kell ezt olvasni." Pető Péter.

256 pages, Paperback

First published August 10, 2023

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Az újabb Jászberényi-köteteket mindig valami félsszel veszem kézbe - attól tartok, hogy na, most fog eljutni Sándorunk oda, ahol muszáj vagyok kijelenteni: kiírta magát. Mert a monotematikus írókkal előbb-utóbb meg szokott történni, hogy elfogy a téma, és mivel irodalmi eszköztáruk szűk, ezért prózájuk is üresen kopog. (Ez ugye a másik repülőrajttal induló szerzővel, Kötterrel már egy ideje megesett, csak nincs senki a Mandineres cimborái között, aki ezt meg merné neki mondani.) Ám az van, hogy Jászberényi mégis valahogy mindig megugorja a lécet. Pedig többnyire ugyanazt csinálja: van az elbeszélői avatár - itt is Maros Dániel haditudósító -, akit épp csak azért nem hívnak Jászberényinek, mert az mégis hogy venné ki magát. Maros pedig elmegy oda, ahonnan más menekül, és a maga karcos macsó-stílusában irodalmizálja nekünk a borzalmat, ami nekünk itt a világ (relatíve!) boldogabbik felén egzotikumnak hat. És miközben figyel és tudósít, próbálja egyben tartani pszichéjét, több-kevesebb sikerrel.

Bármilyen durvának hangzik: Jászberényinek az a szerencséje, hogy a világnak mindig vannak szar szegletei, következésképpen téma mindig akad. (Belegondolni is rossz, mi lenne vele a Fukuyama által elképzelt boldog, történelem nélküli jövőben. Jobb esetben punkzenekart alakítana, vagy versesköteteket írna a vérről meg a bélről. Rosszabb esetben unalomból felrobbantana egy vegán kávézót.) Most például itt van a szomszédban ez az ukrán háború, amiben Oroszország Anyácska épp azt igyekszik elérni, hogy a hoholok (akiket ő szeret kisorosznak nevezni - jellemző) szeressék őt. És ezt elérendő nem rest agyonlőni őket. Ez a háború elég közel van ahhoz, hogy megérintsen minket - ráadásul Jászberényi piszok jól ért ahhoz, hogy elhiggyük, amit leírt, az valóban megtörtént. Ha nem is pont úgy, de valahogy. Takarékosan megfestett szereplői hihetőek, ami pazar alapot teremt arra, hogy ami velük történik, az nekünk fájjon. És nem ám csak az van, hogy Jászberényi tárlatvezetést tart nekünk a Borzalmak Panoptikumában - nem, ennél ügyesebb. Mert azt is megmutatja, ahogy ezek között az emberek között hogyan alakulnak ki a bajtársiasság kötelékei, hogyan edzik tűzben egy nemzet identitását, amely nemzetet ezek után az a megkérdőjelezhetetlen tudat fog összehabarcsolni, hogy az oroszok rosszak.



Különben meg ami Marosnak van, az egy függőség. Háborúfüggőség. Csak annyiban jobb neki, mint egy heroinistának, hogy kívülről nézve a háborúfüggőség vagányabb dolog. Például azzal aligha lehet csajozni, hogy: "Szasz, Sanyi vagyok, most toltam egy negyed gramm crack-et", ám ha úgy nyitsz, hogy "Mizu, most jöttem Donbaszból", lehet némi esélyed. Ugyanakkor biztató, hogy ezzel Maros is tisztában van. Az egész novellafüzér keretét a szanatóriumban töltött idő alkotja, ahol tudósítónk megpróbál szembenézni azzal, hogy nincs acélból a lelke: amit átélt, az alaposan meg is gyűrte. Talán ez, a gyengeség felvállalása az, ami reményt adhat neki.

[fióka · Rating 3 out of 5]

Ha létezik hatásvadász háborús ponyva, akkor ez az. Ha nem létezett eddig, akkor Jászberényi megírta az elsőt.
Egyszerűen rossz, ezen nincs mit szépíteni. Csattanók vannak a novellák végén (nem regény, bárki is állította). Valaki magyarázza meg nekem, hogy miért kell egy novella végére csattanó. Ez nem stand-up comedy, nem fog attól nagyobbat szólni, ha a végén elhűl a tisztelt olvasó. Szerencsére nem voltam még háborúban, nem is akarok lenni, de nagy a gyanúm, hogy elég borzasztó az önmagában, nem kell sem thrillert, sem melodrámát faragni belőle. Ami megmenti, és amiért 3 csillagot kapott 2 helyett, az a novellákat lazán összefűző kerettörténet, ami meglepően jól sikerült, de még ott sem bírta megállni, egy elvonókúrás történetbe is sikerült valami annyira oda nem illő módon belefonni valahogy legalább az utolsó 5 mondatba az ISIS-t, hogy az utolsó pont után az olvasó (én) fáradtan lecsukta a laptopot és nagyon nehezen vette rá magát a folytatásra.
Az időzítés tökéletes, az ukrán megszállásba belefásult és belerémült közönségnél értő fülekre találnak a történetek, de az én ízlésemnek visszataszítóan macsó Maros nálam nem futott be.
Az írás minőségének illusztrálására itt hagyok egy pár mondatot:

"A fák árnyéka táncolt a földúton, Marosnak pedig a pszichiáter jutott eszébe Budapestről. Szeretők voltak korábban, ami kizárta az orvos-páciens viszonyt. Kedvelték egymást, mindig ittak egy italt, ha a fotós otthon volt.
Maros egyedül tőle viselte el az okoskodást, amit egyébként szakmai ártalomnak tartott minden pszichiáternél."
Jaj.

"„Veuve Clicquot rosét tudok ajánlani. Talán érdemes megjegyeznem, hogy palackja húszezer forint.
„Jó lesz” – mondta a nő."
A nő + az érdemes megjegyeznem. A sarki bodegában nincs pincér, de még az sem mond ilyet.

"A katonának mély hangja volt, amit csak még félelmetesebbé tett a rossz angolság, ahogyan beszélt."
Ezt az egész könyvet félelmetessé tette a rossz magyarság, ahogyan beszélt. Pardon: írt.

Sajnálom, de kerülendő.

[Jethro Tull · Rating 4 out of 5]

Kintsugi je japanska vještina krpanja razbijenih posuda mješavinom laka i zlatnog ili srebrnog praha. No postoji li kintsugi za polomljenu dušu, za dušu punu ožiljaka? Mogu li se povezati razbijeni dijelovi duše u novo Ja? Glavni junak boluje od PTSP-a koji je dobio kada se kao novinar u ratu u Ukrajini našao usred minobacačke vatre. Dobrovoljno se prijavljuje na liječenje u psihijatrijsku kliniku. Gleda i osluškuje druge nesretnike razbijenih duša. Kroz bljeskove svijesti javljaju mu se brutalni ratni prizori. Svaka je priča, ispričana hladnim tvrdokuhanim stilom, udarac u pleksus: izaziva tjeskobu, nemir, bijes. Vrlo sugestivna proza!

[gbkMnkii · Rating 4 out of 5]

Bár rövid kötet de “lehetetlen” volt egyben olvasni mert az első fejezettel gyomron vág.

Rövid kis fejezetek, mint egy tükör szilánkjai állnak össze a végére. Nyers és brutális.

[HU - Paperback]

[csodaszarvas01 · Rating 5 out of 5]

Gondoltam most majd várok egy pár napot az értékeléssel míg kihűl a helye annak a hatalmas égő pofonnak amit Jászberényi adott nekem ezzel az igazán őszinte háborús prózával, de mégis kikívánkozik belőlem minél hamarabb. Használtam már máskor is ezt a kifejezést hogy onnan tudom azt hogy egy próza jó, ha ad egy büdös nagy pofont, kijózanít, jól megrág, aztán kiköp és eltapos. Na, pontosan így érzem magam. Az andalító békességben élve és olvasva ezt a kötetet, szörnyű gondolatok cikáztak a fejemben, vajon mit élhetnek át ezek az Ukrán emberek akik mindennap küzdenek az életben maradásért.
Jászberényi felhívja a figyelmet arra hogy bármiféle egyezés csak a véletlen műve, de azért abba a hibába ne essünk hogy ez fikció, mert ez kérem a kőkemény valóság. Persze, biztosan fikció egy része, és megmondom őszintén hogy a végefelé az egyik történet a „pornós” pszichológussal nekem egy kissé sok volt, de végülis fogjuk fel úgy hogy egy igazán belevaló haditudósítónak (Maros-hadifotós) ez belefér az életébe. Ami a legjobban elgondolkodtatott az az, hogy ez most történik, itt a szomszédban, nem évtizedekkel korábban, nem egy múlt században, hanem a kiábrándító jelenben, ahol ennek már nem szabadna megtörténnie.
Mindenképpen ajánlott olvasmány, aki kíváncsi hogy milyen az amikor egy tudósító mögött az utcán egy véletlenül kilyukasztott zacskó poszttraumás stresszt okoz és arra emlékezteti ezt az embert hogy a tüzérség éppen tűz parancsot kapott. Egy háború emlékképei nem tudnak elmúlni, mert az az ember aki elmegy oda, már soha többe nem lesz azonos önmagával, a családja egy másik embert fog kapni helyette.
Megrázó olvasmány.

[Detre · Rating 5 out of 5]

Jászberényi Sándor sohasem okoz csalódást abban, hogy mélyen nyomasztó, élethű és igazinak érződő történetekbe vezessen be.
Egyes fejezetek annyira részletesen, mégis röviden (!) volt megírva, azt éreztem én is ott vagyok.
Ott sétálok a hóban az anya mellett kezében a gyerekével
Ott fekszem én is az illegális transzcendes drog kertben
Szürreális, mégis reális.