What do you think?
Rate this book
Vágták volna le
Zsófi iszonyodik az érintéstől: nem bírja elviselni, ha hozzáérnek, és ő sem tud megérinteni senkit. De konokul és elszántan küzd azért, hogy ezt az irtózatot megértse. Vajon gyerekkori hátborzongató pillanatának hatása, amelyre sokáig visszaemlékezni se mert, elér-e a jelenig? A szerző, ahogy korábbi novelláskötetének valamennyi történetében, regényében is arra akar kíméletlenül rálátni, sőt az olvasó figyelmét is oda akarja szögezni, ami a leginkább rejtve van: a már-már megszokottnak tűnő mindennapi életfélelemre, meg akarja találni azt az egyetlen kifeszített pillanatot, amikor minden elromlott, ahogy azt is, mi vezethetett odáig. A regényben Zsófi gyerekkorának szeretetvággyal átitatott képei váltakoznak a jelenben játszódó eseményekkel. Fojtott feszültség járja át ezt a lidérces, hétköznapi (rém)történetet, amelyben a szerző könnyed, mégis erőteljes nyelvi magabiztossággal hálózza be az olvasót, szinte megkövetelve a közreműködést.
248 pages, Paperback
First published January 1, 2023
1 person is currently reading
21 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 2 of 2 reviews
November 27, 2023
Kovács Bálint publicisztikáit szívesen olvasom, érzékeny, kellően éles, ugyanakkor jól alátámasztott írások, amelyek jól ragadják meg az adott téma talán kevéssé látványos, de húsbavágó aspektusait. Plusz még mondattanilag is rendben vannak. Úgy voltam vele, hogy ha csak a fenn citált erények harmadát átemeli a regénybe, akkor már nem lesz különösebb gond. És hát különösebb gond nem is lett.
Annyit érdemes az elején tisztázni, hogy ennek a regénynek programja van. Vagy ha úgy tetszik, etikai vetülete. Mégpedig jó izmos etikai vetülete, ami azt illeti - ami mindig egyszerre szimpatikus és (irodalmi értelemben) veszélyes. Kovács központi szereplője Zsófi, aki nem viseli el, ha hozzáérnek. Aminek nyilván oka van. Ez a forgatókönyv pedig egyfajta trauma-krimit ígér: az olvasó ugyanis, mint valami rendőreb (a póráz másik felén az íróval) elindul a nyomokon vissza az ősforrásig - addig az eseményig, ami Zsófi érintésfóbiájáért felel. Kovács három szálat ajánl fel, amin haladhatunk: az egyik Zsófi gyermekkora a súlyosan mérgező anyával és a fájdalmasan passzív apával, a másik Zsófi jelenkora az egyetemi időszak zűrzavarával, valamint van egy kettes számú jelenkori szál, ahol egy nem túl kompetens pszichiáter próbálja feltárni a trauma gyökérzetét.
Fontos regény. Elsősorban azért, mert Kovács vitán felül lelkiismeretesen utánajárt az egész kérdéskörnek, ismeri a trauma illetve a traumafeldolgozás szakirodalmát. Ugyanakkor úgy érzem, nem mindig tudja elkerülni, hogy a már említett erkölcsi vetület rátehénkedjen a irodalmi minőségre. Karakterei kellően emberiek vagy felháborítóak, ami megfelelő önsúllyal látja el a regényt, de az én ízlésemhez képest túl sokat akar elmagyarázni, ami óhatatlanul szűkíti az olvasatok lehetőségét*.
Mindezzel együtt működőképes szöveg - van benne annyi kraft, hogy üssön. A címe meg kifejezetten remek.
* Úgy gondolom, az események puszta ábrázolása szabad kezet ad az olvasónak abban, hogy azokat önállóan értékelje. Ezzel szemben a központi karakterek gondolatainak folyamatos feltárása (akár E/1-ben, akár E/3-ban történik) gyakran oda vezet, hogy az események értékelését a szereplők (és az író) elveszik tőlünk. Zsófi reakciója egy futó érintésre szerintem önmagában kellő információtartalommal bír - ha akár ő, akár más elkezdi elemezni ezt a reakciót, az gyakran csak tompítja a kép erejét.
Annyit érdemes az elején tisztázni, hogy ennek a regénynek programja van. Vagy ha úgy tetszik, etikai vetülete. Mégpedig jó izmos etikai vetülete, ami azt illeti - ami mindig egyszerre szimpatikus és (irodalmi értelemben) veszélyes. Kovács központi szereplője Zsófi, aki nem viseli el, ha hozzáérnek. Aminek nyilván oka van. Ez a forgatókönyv pedig egyfajta trauma-krimit ígér: az olvasó ugyanis, mint valami rendőreb (a póráz másik felén az íróval) elindul a nyomokon vissza az ősforrásig - addig az eseményig, ami Zsófi érintésfóbiájáért felel. Kovács három szálat ajánl fel, amin haladhatunk: az egyik Zsófi gyermekkora a súlyosan mérgező anyával és a fájdalmasan passzív apával, a másik Zsófi jelenkora az egyetemi időszak zűrzavarával, valamint van egy kettes számú jelenkori szál, ahol egy nem túl kompetens pszichiáter próbálja feltárni a trauma gyökérzetét.
Fontos regény. Elsősorban azért, mert Kovács vitán felül lelkiismeretesen utánajárt az egész kérdéskörnek, ismeri a trauma illetve a traumafeldolgozás szakirodalmát. Ugyanakkor úgy érzem, nem mindig tudja elkerülni, hogy a már említett erkölcsi vetület rátehénkedjen a irodalmi minőségre. Karakterei kellően emberiek vagy felháborítóak, ami megfelelő önsúllyal látja el a regényt, de az én ízlésemhez képest túl sokat akar elmagyarázni, ami óhatatlanul szűkíti az olvasatok lehetőségét*.
Mindezzel együtt működőképes szöveg - van benne annyi kraft, hogy üssön. A címe meg kifejezetten remek.
* Úgy gondolom, az események puszta ábrázolása szabad kezet ad az olvasónak abban, hogy azokat önállóan értékelje. Ezzel szemben a központi karakterek gondolatainak folyamatos feltárása (akár E/1-ben, akár E/3-ban történik) gyakran oda vezet, hogy az események értékelését a szereplők (és az író) elveszik tőlünk. Zsófi reakciója egy futó érintésre szerintem önmagában kellő információtartalommal bír - ha akár ő, akár más elkezdi elemezni ezt a reakciót, az gyakran csak tompítja a kép erejét.
December 22, 2025
A könyvet nem én választottam, hanem kaptam. Ezt csak azért mondom el, hogy érezhető legyen, mennyire meg tudott mégis nyerni magának.
Fiatalon olvastam Virginia Woolf Orlando című regényét, amely olyan hatást tett rám, hogy megfogadtam: innentől azok lesznek a kedvenc könyveim, amelyekben az író az ellenkező nem szemszögéből láttatja a cselekményt. Így ez a regény eleve előnnyel indult nálam, és rögtön otthonosan éreztem magam benne, a szülei állandó kiabálása elől a szobájába zárkózó Zsófi személyében.
Valójában már a könyv kinyitása előtt magába húzott a történet a leheletnyi fülszöveg által:
„Nem csak az érintés az élet.”
Egy szenzorosan érzékeny gyermek szülőjeként ezt pontosan tudom — és tanulom is.
Nem könnyű, mert régen annyi mindent összeolvastam a mitokondriumról és az érintés fontosságáról. Emellett ott lebeg előttem Eric Berne híres mondata is:
„Ha egy gyermeket hosszú ideig nem érintenek meg, az idegrendszere nem fejlődik megfelelően, és akár bele is halhat.”
Ugyanakkor tiszteletben kell tartanom azt is, hogy van, akinél az érintés fizikai fájdalommal ér fel.
Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek gyerekkori könyvespolcán kötelezően ott volt A sün, akit meg lehet simogatni. A „pljackovszkiji” megoldás máig él bennem: ahhoz, hogy a sün megőrizhesse eredeti egyéniségét, egy közvetítőre van szükség — valakire, aki az ötletével lehetővé teszi a megsimogatását. A meséhez külön rajz is tartozik: a mosolygó sün, akinek tüskéit a kisnyúl levelekkel takarja be.
Azt gondoltam, Zsófi és Mátyás megismerkedése is ezt a mintát követi majd, és egy szép, emberi történetet kapunk.
Kovács Bálinttól azonban megszokhattuk, hogy nála súlyosabb témák is napirendre kerülnek.
Kevés olyan férfi van ma a közösségi médiában és a nyilvánosságban, aki nála hitelesebben képviseli ezt az ügyet; akin érezhető, hogy számára mindez nem egy trend, amely mellett „kötelező” kiállni, hanem valóban a szívügye.
Ez adja a történet motorját. Ezért nem fullad ki a regény a végére sem, hanem folyamatosan értő, érző, empatikus módon beszél testről és lélekről. (A nyitó idézet Enyedi Ildikó filmjéből különösen szép és találó.)
A cím, amelyen a szerző utólag olyan sokat töpreng — nem elriasztó-e —, az utolsó fejezetben még erőteljesebb értelmet nyer.
Fiatalon olvastam Virginia Woolf Orlando című regényét, amely olyan hatást tett rám, hogy megfogadtam: innentől azok lesznek a kedvenc könyveim, amelyekben az író az ellenkező nem szemszögéből láttatja a cselekményt. Így ez a regény eleve előnnyel indult nálam, és rögtön otthonosan éreztem magam benne, a szülei állandó kiabálása elől a szobájába zárkózó Zsófi személyében.
Valójában már a könyv kinyitása előtt magába húzott a történet a leheletnyi fülszöveg által:
„Nem csak az érintés az élet.”
Egy szenzorosan érzékeny gyermek szülőjeként ezt pontosan tudom — és tanulom is.
Nem könnyű, mert régen annyi mindent összeolvastam a mitokondriumról és az érintés fontosságáról. Emellett ott lebeg előttem Eric Berne híres mondata is:
„Ha egy gyermeket hosszú ideig nem érintenek meg, az idegrendszere nem fejlődik megfelelően, és akár bele is halhat.”
Ugyanakkor tiszteletben kell tartanom azt is, hogy van, akinél az érintés fizikai fájdalommal ér fel.
Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelynek gyerekkori könyvespolcán kötelezően ott volt A sün, akit meg lehet simogatni. A „pljackovszkiji” megoldás máig él bennem: ahhoz, hogy a sün megőrizhesse eredeti egyéniségét, egy közvetítőre van szükség — valakire, aki az ötletével lehetővé teszi a megsimogatását. A meséhez külön rajz is tartozik: a mosolygó sün, akinek tüskéit a kisnyúl levelekkel takarja be.
Azt gondoltam, Zsófi és Mátyás megismerkedése is ezt a mintát követi majd, és egy szép, emberi történetet kapunk.
Kovács Bálinttól azonban megszokhattuk, hogy nála súlyosabb témák is napirendre kerülnek.
Kevés olyan férfi van ma a közösségi médiában és a nyilvánosságban, aki nála hitelesebben képviseli ezt az ügyet; akin érezhető, hogy számára mindez nem egy trend, amely mellett „kötelező” kiállni, hanem valóban a szívügye.
Ez adja a történet motorját. Ezért nem fullad ki a regény a végére sem, hanem folyamatosan értő, érző, empatikus módon beszél testről és lélekről. (A nyitó idézet Enyedi Ildikó filmjéből különösen szép és találó.)
A cím, amelyen a szerző utólag olyan sokat töpreng — nem elriasztó-e —, az utolsó fejezetben még erőteljesebb értelmet nyer.
Displaying 1 - 2 of 2 reviews