A Nagy Tisztító Háború pusztítása után a világ megmerevedett. Az eget beborította a radioaktív felhő, a Föld hőmérséklete lehűlt, a kormányok összeomlottak, és a törvények elvesztették értelmüket. Az emberek pedig olyan szörnyűségekre vetemedtek, amelyekre senki sem gondolt volna...
Noát múltjának sötét árnyai és a Nagy Tisztító Háború első napjainak emléke gyötri. Amikor tizennégy éves húga, Lily nyomtalanul eltűnik a szigorú és embertelen törvények uralta vidéken, a fiú elszántan a keresésére indul. Útja során rájön, hogy testvérét egy rejtélyes csoport, a Húsevők Közössége rabolta el, amelynek tagjai a föld alatti területeket uralják.
A Vágóhíd, ahol a Húsevők Közössége élelemmel látja el a föld alatti világban élő embereket, egy veszéllyel teli hely. Noa a rejtélyek mélyébe veti magát, és miközben felfedezi ezen kegyetlen csoport működését és a Henteseik tevékenységét, csatlakozik az ellenálláshoz. Ez a csoport reménytelenül harcol a túlélésért, az emberi méltóságért és a megváltásért. Cselekedeteik olyan vihart gerjesztenek, amelyek az emberi szív minden zugába betörnek.
A Nukleáris tél egy lélegzetelállító posztapokaliptikus kaland, melyben a hideg és sötétség ellenére a remény sugárzik.
John Cure többszörösen Aranykönyv díjra jelölt író új könyve Stephen King misztikus mélységeit és Ken Follett epikus történetvezetését ötvözi. Noa és társai hősiesen szembeszállnak az emberi gonoszsággal, hogy a világ visszanyerje emberiességét, és megtalálja új kezdetének fényét.
John Cure a kedvenc magyar íróm, tehát érthetően vártam tőle ezt a könyvet. Nem mondom, hogy csalódtam, mert valójában nem, de nem is erre számítottam. Ez egy kőkemény posztapokaliptikus disztópia.
Elég rövid, a cselekmény egyszerű és kevéssé (szinte egyáltalán nem) fordulatos, és több a belső monológ, mint a valódi párbeszéd. Noa elmélkedéseiből nagyjából képet napunk a globális atomháború utáni világról; engem maga a háború is érdekelt volna, hogy hogyan zajlott, miként és miből robbant ki, stb. Sajnáltam, hogy ez nem derült ki. Mindenesetre a légkör eléggé nyomasztó és elkeserítő; illik rá az, hogy a remény hal meg utoljára.
A kis szerelmi szál nélkül is tökéletesen megállna a regény a lábán, de pont ez az, ami az a halvány reményt táplálni tudja végig. Az a kis bekezdés pedig, amely arról szól, hogy egy férfi számára mit tudnak adni egy nő energiái, leírhatatlanul szép vallomás a szerzőtől a női nem irányába. Köszönjük szépen! :)
Ui.: Aki olvasta Glukhovsky Metro-trilógiáját is, legyen kedves erősítse vagy cáfolja meg a gyanúmat, miszerint a hangulat nagyon hasonlít rá.