Az „őrület” szülte a zseniális verseket, avagy a mélylátás, a lélek érzékenysége zavarta meg az elmét?
Mi lett volna József Attilával, ha komfortos életet él, ha kapcsolatai, szerelmei harmonikusan alakulnak, ha idejében megkapja az irodalmi elismeréseket? Mivé alakul művészete, ha másmilyen sors adatik neki? Hatások – ellenhatások.
„Pokolra kell annak menni, ki költő akar lenni?”
Az életrajz második kötete megrendítő élményt nyújt, végigkalauzolva olvasóját József Attila utolsó tíz évének örömein, küzdelmein és csalódásain, amelyek mögött egyre súlyosbodó lelki problémák rejlenek. Az első kötethez hasonlóan nem kizárólag a költőről fest részletes képet, bemutatja azokat a személyeket – elsősorban azokat a hol imádott, hol gyűlölt nőket –, akik kulcsszerepet játszottak az élete alakulásában.
ahh imadom cselenyak stilusat, remelem lesz meg a jovoben mas ilyen munkaja. kifejezetten halas vagyok az eletrajzi vazlatert es hogy tudni fogom az anyagot irodalmon:)
(IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT...)
Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy uj világ, jog, föld. - Törvényünk háborús még s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába, megállapithatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.