A csend körei

by Ákos Győrffy

A József Attila-díjas költő új kisprózakötete harminc írás láncolata; esszé-, útinapló- vagy emlékezésszerű, rövidebb-hosszabb feljegyzésekből összeálló történet. E „regény” tere az időtlen Duna-táj, a Börzsöny, a Dunakanyar és távolabbi természeti létélmények. Hőse pedig a csend szűkülő köreit kereső, a pusztuló a világban elvesző és abból kivonulni akaró kontemplatív ember: az emlékező és az olvasó. – „Mindig is szerettem volna kolostorban élni egy ideig. Talán a leginkább azért, hogy egyfajta rend közvetlen közelében lehessek. Ahogy telnek az évek, egyre inkább irritál a rend hiánya, az értelmes és célra tartott élet megvalósításának látszólagos lehetetlensége. Nem megy, sehogy sem megy. Csak nagyon ritkán, váratlan pillanatokban sikerül, de akkor sem azért, mintha annyira törekednék rá. Egyszer csak a rend atmoszférájába lépek, de mire felocsúdnék, már csak az emléke marad meg.” – A könyv folytatása a szerző Haza és Hegyi füzet című prózaköteteinek.

124 pages, Paperback

Published January 1, 2023

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

A rohanó idő századában az embernek már nincs ideje a kontemplációra, arra, hogy megálljon meditálni egy jóízűt. Szerencsére vannak írók, akik kontemplálnak helyettünk is. De vajon a kontemplációról olvasni maga is kontempláció, vagy csak annak pótszere?

Személyes véleményem, hogy Győrffy előző könyve, a Hegyi füzet egy szemernyivel jobban sikerült. Valahogy sokkal csiszoltabbnak rémlik, sokkal inkább olyasminek, ami a természetből szakadt ki, mint valami zen-zárvány egy irodalmi borostyánban. Tegyünk hozzá, hogy kicsit az a kötet is elment mellettem, mert ha fel is ismertem a szépségét, de valahogy nem tudtam a saját meditációmnak tekinteni a más meditálását. Ebben a könyvben is vannak azért szép számmal remekbe szobort mondatok, végtelen táj és örök idő megragadása egyetlen képben - de valahogy több benne az ego. Ártalmatlan ego ez, irodalmi példaképekre (elsősorban Mészölyre), egzotikus utazásokra való hivatkozás, ami aláhúzza, hogy ez az egész nem az enyém, hanem Győrffyé.

Van egy szakasz, ami közel vitt ahhoz, miért nem tudok belefészkelni ebbe a szövegbe, így hangzik:

"Könnyen tűnhet úgy, mintha az ember valami ezoterikus máz mögé rejtené a tanácstalanságát. De tényleg egész életemben úgy voltam vele, hogy mintha egyetlen lépés, egyetlen mozdulat választana el valami fundamentális lényegtől. Egyetlen, de könnyen lehet, hogy soha nem megvalósítható lépés vagy mozdulat."

Na, hát vegyük úgy, hogy engem is csak egy apró lépés választott el a revelációtól. De az elválasztott.

[fióka · Rating 3 out of 5]

Az eddigi egyetlen Győrffy-kötetemet komolyan megszenvedtem. Ez sokkal jobb, ám mégsem adhatok rá több pontot mint az elsőre.
Pozitívum az, hogy az előzőhöz (A hegyi füzet) képest beérkezett. Megnyugodott, megállapodott - mondom én innen, az olvasó szemszögéből, aztán ki tudja. A görcsös keresés, és a revelációk megtalálása mindenben mintha már nem lenne annyira fontos szempont. A mesélés-elmélkedés sokszor a gumikacsa-módszerrel íródik, kvázi végigvezet a (gondolkodási) folyamaton, eljut a konklúzióig (vagy nem), amit olvasni kellemes, írójának pedig valószínűleg jó. De a kellemes nem mindig elég.
Számomra az ilyen jellegű írások akkor fogyaszthatóak, ha éppen a saját problémáimról szeretném elterelni a figyelmemet, máskülönben ebben a formában nem teljesen érdekelnek mások emlékei, mélázgatásai, konklúziói és így tovább. Az a helyzet, és ezért nem tudok továbbra sem magas pontszámot adni erre a kötetre sem, hogy Győrffy valamiképpen nem tud átlépni egy küszöböt: nem tud úgy írni a semmiről/magánéletéről, hogy az univerzálisan jól fogyaszthatóvá váljék. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez számomra nem eléggé irodalom. Ellenpólusként mindjárt tudnám prezentálni Annie Ernaux-t, aki a vásárlásait és az ingázásait is meg tudta úgy írni, hogy élveztem olvasni. Mielőtt részrehajlással vádolna bárki is, sem vásárolni, sem ingázni nem szeretek. Ernaux viszont nagyon tud írni, ez kétségtelen.
Az egyetlen írás, amire a teljes 126 oldalból emlékszem, az a fákról szóló, s valószínűleg ez is csak a szakmai ártalomnak köszönhető.
Érvelésemet itt be is rekesztem.

[fulbea · Rating 5 out of 5]

Nagyon kellemes, puha rezgése van a szövegnek. Nem regény. Emlékező próza, filozófiai lelkizés, de nagyon befogadható szöveggel.

Az azonos rezgés, a közös nevező, ami összeköt ezzel a szöveggel a múlt ismeretlensége, a fák fenségességének csodálata, a régi fotók varázsának ereje, az erdő hangjainak figyelése. Nyugalommal, és örömmel tölt el, amikor a szerző belső hangját szinte magaménak érzem, a világot úgy látom, ahogyan ő.

Az öreg diófa alatt üldögélő, emlékeiben halászó néni csendje, majd mesélése hozzásegítették a szerzőt a hazatalálásban. Igazán megható sorok voltak. Mint ahogyan a vizsla története, vagy az erdő lakóinak, kocsma törzsvendégeinek emlékképei. Elképesztő érzékenységgel tudja leírni miért kiszolgáltatottak az állatok, miért nem üresség a csend.

Filozófiai gondolatai a csend-rend-idő-lélek-emlékek körforgásában táncol. Nagyon jót tett nekem a könyv olvasása. Rájöttem, hogy szeretem a költők prózáját olvasni. Hasonló élmény volt Szálinger kötete, vagy Babits regénye is.

Épp ezért szeretném, ha Győrffy Ákos a kis ösvényen a kerti asztalig eljuthatna minél gyorsabban és gyakrabban, és azt a regényt, amit beígért, megírná. Szeretném olvasni itthon a kertben a szomszéd diófája hozzánk benyúló, jótékony árnyékot vető ágai alatt.

[Julcsi · Rating 5 out of 5]

ez az egyik legszebb konyv, amit valaha olvastam. benne van a minden.