„…a legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg…”
Mert amíg tánc van, mert amíg a zene tart, addig a jelen elfedi a múltat éppúgy, mint a jövőt, nincs szomorúság, nincsenek felborított autók és betört kirakatok a gettóban, nincsen apa haragja, és nem kell félnünk attól sem, hogy nem jutunk be a főiskolára. Mert a főiskola csak a jövő, az ősz, de most még nyár van, amit a zenével próbálunk végtelenre nyújtani. Nelson elbeszélője 18 éves, és azon van, hogy feloldódjon a fülledt London flaszterein. Zenél, szerelmes, él – jó neki. Ami azt illeti, regénytechnikai értelemben túlságosan is jó neki, ráadásul túl hamar jó neki. Ilyenkor törvényszerű, hogy elromoljanak a dolgok. Szerencsére viszonylag gyorsan el is romlanak, ami azért jó, mert a regény végéig van idejük helyre jönni. Csak nehogy túl hamar helyre jöjjenek, mert akkor még a végén lesz idejük megint elromlani.
Szerintem ez a könyv azért remekmű, mert – banálisan hangzik, tudom, de basszus, Valentin-nap van – tele van szeretettel. Hősei londoni ghánaiak, akik ki vannak téve az angol rendőrség támadásainak, de Nelson a kisebbségi létet nem elsősorban a kiszolgáltatottságon keresztül akarja megmutatni, hanem a kiszolgáltatottság fonákjáról – hogy az emberek egymásra utaltsága közösséget teremt, kapcsolatokat, barátságokat hoz létre, megteremti azokat a "kis világokat", amelyekben élni érdemes. Nyilván jelen van az agresszió, de nem mint a közeg elidegeníthetetlen része, hanem mint anomália, fertőzés, amit elkap az ember, de kiheveri, és utána visszatérhet a közelséghez, a bizalomhoz. Ettől bámulatosan szép könyv ez – hogy nem azt vizsgálja, mit vesznek el tőlünk mások, hanem hogy mi minden kapunk azoktól, akik nekünk fontosak.