Mind ugyanazt akarják. A megcsalt, a hűtlen, a gyermekre vágyó, a szerető.
Legfőbb vágyuk, hogy megszerezzék az irányítást saját életük felett.
Van, akinek felnőttként, hirtelen csúszik ki a talaj a lába alól és van, akitől kisgyerekként vették el a kontrollt.
Ők azért jönnek el hozzám, hogy új fejezetet nyithassanak az életük forgatókönyvében, amelyben nem csupán statiszták, hanem főszereplők lehetnek.
Az embereket állítólag a szenvedésnyomás kergeti a terápiába. Én viszont úgy látom, szenvedni egyedül is remekül lehet.
Ám ahhoz hatalmas bátorság kell, hogy valaki belevágjon az önismereti munkába. A bátorság az, ami megkülönbözteti a magányosan, de rutinosan szenvedőt a változtatni akaró szenvedőtől. A bungee jumping kismiska ahhoz képest, amikor az ember belekezd ebbe.
A terápia nem ciki – ezeket a történeteket olvasva egyértelmű lesz, hogy érdemes néha segítséget kérni. De csak annak, aki nem akar tovább hazugságban élni.
Szórakoztató, tényleg jól ír. Ha lehet, azért a pszichológus munkáját ne hasonlítsuk az örömlányokéhoz, és egy kliensnél meg ne az legyen a legfontosabb, hogy piszkosul jóképű.
Négy történet, mindegyik párkapcsolati dráma, bármelyikünkkel megtörténhet. Hogyan segít a pszichológus, akinek a módszerei néha unortodoxnak tűnnek? Lehet, hogy megosztó, de olvasmánynak letehetetlen volt, és terapeutának is elfogadnám a szerzőt. Várom a következő könyvet!