Budapestiként mindig is problémás volt megmondanom egy-egy utcacímről, hogy melyik kerülethez tartozik - a Budapest Nagyregény egyik rendezési elve ugyan egy fejezet per kerület, de éles helyzetben most is meg kéne kérdeznem a legközelebbi taxist. Persze ha bővelkedik is, mégsem az urbanisztikai ismeretterjesztés egy szépirodalmi antológia fő vonzereje, hanem maguk a szövegek!
Azok pedig nagy általánosságban: vegyesek. Itt 23 kortárs szerző írt meg egy-egy kerületet, mégsem mondanám ezt a kortárs magyar prózának reprezentatív antológiájának, inkább egy burjánzó kollektív kísérletnek hatott a (félrevezetően, hisz ez anything but) Nagyregénynek nevezett projekt - olyan értelemben projekt, hogy alkalmi írások ezek, a város évfordulójára megrendelt szövegek. Ez a körülmény sokféle reakciót hívott elő az írókból, és (már amennyire foghíjasan ismerem a kerületek íróit) nem mindenki mutatta legerősebb formáját, ugyanakkor a kötött téma és forma miatt viszonylag összehasonlítható szövegeken taxizhattunk végig a Nagyvároson.
A taxiból kiszállva-szédelegve végül arra jutottam, hogy a szövegek egymás után következnek, és Nagyregény cím alatt sorakoznak, de kevés - sőt gyakran semmi - közük közelebbről egymáshoz. Volt ahol a kontinuitást rajta lehetett csípni, de messze nem egységes vagy következetes karakter- vagy cselekmény szálak ezek, inkább ötletszerű keresztutalások, amit még tovább hengsúlyoz az a kevés szöveg, ahol egy-egy író igyekezett felvenni a korábbi (nézőpont kérdése: későbbi) szálakat, szinte kiemelve a szövegek nagy részének összedolgozatlanságát. De hát ilyen egy nagyonsokkezes szinkronműsor: stafétaádadós maraton, nem pedig közös forgatókönyv-fejlesztés.
Ami nekem kiemelkedően tetszett, az a VIII. kerület, a X. kerület, és a XIII-ik. Ezek olyan szövegek helyszínei lettek, amik önállóak, különlegesek, érdekesek és élményszerűek voltak, mind így egyszerre. Szívesen vissza is látogatnék. Persze sok másik kerületben is olvastam nyomokban érdekest, szépet, fantáziadúsat, és néhol feltűnően profimódra technikásat is (utóbbira Dragomán György, és Háy jános szövegeit hoznám példának), de olyan is volt, hogy meglepődhettem egy számomra újszerű hangon (VII. ker).
Összességében mégsem káprázódtam el a kötettől, és ez különös, mert Budapesthez bárhol is élek épp pillanatnyilag, mégis történetileg nagyon erősen kötődöm - de ez nagyrészt mégsem volt jó utazás. Arra jutottam végül, hogy túl sok volt nekem a kesernyés, őrlődő, mit szépítsem: rossz érzésű szöveg, amikből nem köszönt vissza rám a kötet mottójának tett Eszterhází-idézet könnyedsége, derűje. Talán mert rég telítődtem már a város toxikus nehézfémeivel, vagyis hát öregszem.
Budapesten ha nem csak egyszer rohanna végig az olvasó, visszatérne a megkedvelt vagy épp az elhanyagolt helyszínekre. De sajnos a szép dizájnos kötet megadta magát, egyetlen olvasásra sem tartott ki végül épen: túl sokat vállalt, a kötés megadta magát a súlynak, nem bírta a gerince.