Ez egy kudarcból kovácsolt könyv: Greene tervezett egy regényt Útban hazafelé címmel, melybe beleírta volna a szívéhez oly közel álló Panamát, ám ismétlődő utazásai során olyan közel került az országhoz (és egyben az ország vezetőjéhez, Omar Torrijos Herrera tábornokhoz), hogy az már lehetetlenné tette a fikcióvá transzformálást. De ha a fikció füstbe ment is, azért maradt még egy út: megírni az egészet mint dokumentumregényt. Ami ugyan jó sokat levagdos az írói fantázia szárnytollaiból, és alaposan csökkenti a szöveg gördülékenységét is, ugyanakkor hitelességet kölcsönöz a mű információtartalmának. Aminek szintúgy örülünk.
Greene abba a Latin-Amerikába kalauzol minket, ami ekkoriban (a 70-es, 80-as években) a hidegháború egyik gócpontja volt, és egyben az amerikai külpolitika egyik szégyenfoltja is – az USA ugyanis a marxista rezsimektől való félelmében támogatta Dél-Amerika jobboldali katonai juntáit (az olyan diktátorokat, mint a nicaraguai Somoza, a chilei Pinochet, vagy a paraguayi Stroessner), a nekik juttatott fegyverszállítmányok és pénzösszegek pedig piszkos kis háborúkban és tömeggyilkosságokban lettek felhasználva. (Meg persze a diktátorok személyes bankszámláin landoltak.) Panama a térségben kulcspozíciót töltött be – a területén húzódó Csatorna-övezet jogi hovatartozásáról kellett marakodnia a mindenkori amerikai elnökökkel, miközben vezetője, Herrera tábornok úr úgy próbált egyensúlyozni a jobb- és baloldali diktatúrák között, hogy saját népét is kielégítse, de a gringókkal se zördüljön össze jóvátehetetlenül. Greene szemmel láthatóan bírja Herrerát – nagyon meleg szavakkal ábrázolja törekvését, hogy emberközpontú szociáldemokráciát hozzon létre, ahol a vezér gondol egyet, és helikopterrel meglátogatja a jukkatermesztőket, hogy konzultáljon velük*, és nem győzi dicsérni Latin-Amerikában valóban szokatlan vonzalmát az olyan demokratikus értékekhez, mint a szólásszabadság**. Egyszóval a tábornok Greene szerint jó ember: őszinte, érzelmes, higgadt, egy igazi barát – amit persze kezelhetünk fenntartással, hisz pontosan tudjuk, a diktátorok milyen szimpatikusak tudnak lenni, ha akarnak (példálódzhatnánk Castróval, Kadhafival), miközben saját házi ellenzékükkel azért nem lacafacáznak.
Ugyanakkor e könyvben nem csak a tábornokról és Panamáról tudunk meg sokat, hanem bizony Greene-ről is. És nem csak arról, hogyan igyekszik anyagot gyűjteni (ezúttal sikertelenül) egy tipikusan greene-es trópusi történethez sok kalanddal, kémkedéssel, emberi gyengeséggel és politikával (ami bizonyos helyzetekben az „emberi gyengeség” szinonimája), hanem valamiről, amiről Greene talán nem is tudja, hogy beszél: saját alkoholizmusáról. A könyvben refrénként ismétlődnek a morózus puffogások arról, hogy ezen meg azon a mucsai vidéken nem lehet rendes gint kapni, azt se tudják, mi a rumpuncs, meg még a sör is harmatgyenge, hogy arra még a gyanútlan olvasó is felkapja a fejét: hé, ez tisztára egy vén piás hangja! Mondjuk ha piás, ha nem, Greene írni azért tud.
* Jó, hát Panama nem egy nagy ország – összesen annyi lakosa van, mint Budapestnek. Próbálná meg ugyanezt mondjuk Indiában megcsinálni!
** Greene elmond egy édes sztorit – minden este elmegy Herrera nyaralója előtt egy részeg halász, és teli szájjal szidja a tábornok urat meg a pereputtyát. Közben a tábornok úr meg a tornácon fekszik a függőágyban, és röhög rajta. Mi ez, ha nem szólásszabadság? Jó, hát dél-amerikai változatban.