Aki végigrepül Fehér Béla új nagyregényén, annak páratlan kilátásban lesz része. Egy száguldó zöld delizsánsz ablakából nézheti végig a magyar szabadságharcot. Láthat szabadságot, szerelmet, háborút és békét, ármányt, bűnt, hűséget, nagyságot és bukást. Mert a Kossuthkifli egyszerre hiteles történelmi regény és frenetikus Jókai-paródia, XIX. századi pörgő road movie és népmesei motívumokkal átszőtt magyar mágikus realizmus, gigantikus romantika-parafrázis és igazi, régimódi, izgalmas kalandregény. A történelmi málhaposta olykor megáll, hogy az olvasó eltűnődhessen máig aktuális (vagy inkább sosem volt ilyen aktuális) sorskérdéseken. Hányszor lehet a történelmi lehetőséget elszalasztani? Mit kezd a magyar a szabadsággal? Létezik-e nemzeti végzet? Megbűnhődtük már a múltat s jövendőt? A Kossuthkifli végtelenül sokszínű, mégis teljesen homogén mű. Nyelvi leleményei lenyűgözők, humora utánozhatatlan. És hát (nem utolsó sorban) a XIX. század gasztronómiai tárháza, ízes hasregény.
Remek hangulatú, lendületes regény, ami sajnos a végére lelankad, alighanem a szerző érdeklődését veszítette el a szöveg, talán Fehér Béla úgy érezte, hogy már nem tudja hová fokozni, nincs lehetőség újabb kerülőutakra, inkább gyorsan lezárta. A figyelemhiány észrevehető a szöveg végén, amikor egy szereplő olyan karaktertől kér bemutatkozást, aki már bemutatkozott. Kár érte. Pedig szerintem az igazán nagy regények közé kerülhetett volna, az én nyilvántartásomban mindenképp. Igaz, előfordulnak logikai fogcsikorgatások is.
Na mármost ezt a könyvet úgy érdemes olvasni, hogy nem szabad komolyan venni. Hogy egy idő után erőltetett, túlzó lesz a nemesi kimért beszéd? Ez egy parodisztikus regény, és hát a paródia sajátossága, hogy felerősít dolgokat. Véleményem szerint tudatos döntések állnak ezek a dolgok mögött, aztán hogy ez kinek mennyire befogadható, az más kérdés. A sokat kritizált archaizáló nyelv egyébként szerintem pazar. Viszonylag hamar bele is rázódtam. Én nem éreztem túl soknak, hiszen mindegyik szereplőnek más a szavajárása, a szókészlete, tehát nem igen lehet beleunni. A számos másfajta szereplő pedig lehetővé tette Fehérnek, hogy kiélje nyelvi csűr-csavarjait.
Feljebb azt írtam, hogy nem szabad komolyan venni, de azért mégis csak akadnak itt nagyon komoly dolgok. A korrajzban nincsen semmi romantika. A szabadságharc, mint olyan, ugyebár egy háború. És mint háború, nem különbözik a többitől. A civilek állandó veszélyben vannak, a megélhetés roppant nehéz, az ember bizalma megingott a másik iránt, nem lehet tudni, ki a megbízható. Az emberélet nem számít, akár az egy oldalon lévők között sem. A hadsereg élelmezése akadozik, a harc iránti lelkesedés nem töretlen, ahogy mennek a hónapok.
A varázslat is szépen belesimul a történésekbe, a könyv lapjain pedig szó szerint meg is elevenedik. Van itt magyar táltos, ősmagyar dzsinn, kiröppenő szárnyas lélek. A történelmi keret, a 19. századi Magyarország könnyen befogadja ezeket az elemeket. Viszont pont ezek azok a dolgok, amik logikai bukfenceket tartogatnak.
A könyv esszenciájához hozzátartoznak még az ételek. Hiszen enni mindenki szeret. A történet is a bejglivel indul, hogy aztán egy (vagy kettő, hiszen két lovas szekér útját követjük) kalandos utazás során hőseink gyakorta beszámoljanak legszebb gasztronómiai élményeikről.
Hihetetlenül idióta a nyelvezete, imádom. :D Viszont a történet a felénél leül, később unalmassá válik, a vége pedig tessék-lássék lett odakanyarítva. Kár érte.