Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két töritanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat. Egy regény, amelyben történetek adják át a stafétát újabb történeteknek. Épp úgy, ahogyan felkapjuk az idős néni csomagját a lépcsőházban, hogy innét mi cipeljük fel az emeletre. Ahogyan szülők adják át a gyereket egymásnak: „Fáj a hátam, megfognád?” Ahogyan műszakváltáskor a munkatárstól átvesszük a feladatokat: „Majd nagyon figyelj arra a vevőre, mert gyanúsan viselkedik.” Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni - nehéz lesz megválni tőle.
Háy János (író, költő) 1960. április elsején született Vámosmikolán. Orosz-történelem szakot végzett Szegeden, esztétikát az ELTE-n. 1989-től 2004-ig kiadói szerkesztőként dolgozott (Holnap, Pesti Szalon, Palatinus). Régésznek készült, de első ásatása során véletlenül feltárta kedvenc kutyájának maradványait. Ezt követően figyelme egyre inkább a rock-zenére irányult. 1982-ben azonban egy kudarcba fulladt zenekar alapítási kísérlet után felhagy a zenével. Ezidőtől publikál irodalmi műveket. Versek, novellák és regények mellett számos rajza is megjelent. Budapesten él. Van gyermeke (kettő), felesége (egy). Olyan, mint mindenki.
Kövezzetek meg, rajongók, de szerintem amit Háy egy ideje csinál, az a vámosmiklósodás tipikus esete. Kialakult egy bevált stílusa, ami körül megteremtődött egy masszív, többé-kevésbé állandó olvasói kör, és ez kényelmessé tette. Rájött, hogy tulajdonképpen elég ezt a rutint újra és újra elővenni, és akkor különösebb megerőltetés nélkül, futószalagon jönnek ki belőle a könyvek – amiből következik, hogy Háy megítélésem szerint egy ideje már nem tesz mást, mint eddigi életművét másolja, kisebb-nagyobb változtatásokkal. (Nem, nem újraírja – másolja. Nem ugyanaz.) „Ő az, aki kimásolja a saját fejéből a valóságmásolatokat…” – jellemzi Háy az egyik (író) karakterét, és hát ezt tulajdonképpen önmagáról is elmondhatná annyi betoldással, hogy „kimásolja a saját fejéből a valóságmásolatok másolatait”.
A Háy-i stíl egyik jellegzetes eleme a saját hibákkal kapcsolatos folytonos önreflexió. No most a saját hibáinkra reflektálni, szögezzük le, nagyon szimpatikus dolog. Ugyanakkor néha azt érzem, Háy csak azért követ el fölös számban hibákat, hogy aztán jóízűen szanaszét reflektálhassa a komplett regénytestet. Ha mérlegre tennénk, mennyi ebben a könyvet a cselekmény, és mennyi a cselekvőkön, a világon és magán az író dolgain való elmélkedés, hát, alighanem utóbbi felé billenne el a mérleg nyelve. Ami akár szórakoztató is lehetne – ha nem lenne ilyen hosszan abszolválva. Mert az van, hogy a fenn említett Háy-i hibák egyike épp a terjengősségre való hajlam. Amivel Háy tisztában is van, és annak rendje és módja szerint reflektál is rá: „Hú, ezt most kicsit hosszan írtam le.” (54. oldal) Önirónia, gondolhatnánk. De szerintem nem az, inkább csak öniróniának álcázott kibeszélés az olvasóhoz, aki pont az ilyesmik miatt jár a Háy-regényekbe. Tőle felesleges bocsánatot kérni, mert ő éppen ezt a jellegzetesen Háy-i túlírtságot szereti: hogy van egy író, aki csak leül, és ömlenek belőle a mondatok, egyenesen rá az olvasóra, az meg önfeledten pancsikol bennük. De aki szerint ez egy felületi próza, aminek nincs mélysége, csak nyúlós, tartalmatlan, önmagukban gyönyörködő mondatai, az a bocsánatkéréssel nincs kisegítve – neki egyszerűen kevesebb terjengősségre lenne szüksége.
Emlékszem, a korai Háy-szövegekben ott volt valami „Előttem az élet”-es báj – egyfajta őszinte naivitás és eredetiség, ami mondjuk egy okos hatéves gyermekrajzából árad. Most viszont azt érzem, hogy van egy rutinos profi, aki rajzol valamit, és azt mondja: „Nézd, ezt egy hatéves csinálta, hát nem cuki?” De ha megfeszülök, én akkor se tudom elhinni neki.
“Borzalmas ez a kikacsintgató, "(ön)-ironikus" ripacskodás...nincs történet, nincsenek szereplök, teljesen véletlenszerú képek villannak fel...”
Sajnos nem lett jobb csak rosszabb.
“Mért kelek fel, kérdezte magától a könyv. Összedugták busa fejüket a szereplők, egy nagy fejük volt, és az épp olyan szép fej volt, mint minden fej, aranyos, mint az őzikék feje, vad, mint az éhes ragadozóké, okos, mint a kutyáké, és az egész mégis olyan volt, mint egy ember feje.”
Ilyen és ehhez hasonló röhejes mondatok.
Talán egy fél csillagot megérdemelne a kifejezetten jó borítóért, de inkább visszakérném a könyv árát a boltban ha lehetne! :)
Mikor elkészült a nagy mű, Háy biztosan elégedetten pillantott nyelvi és szerkesztési bravúroskodásaira (sosem elég, ez teszi a magyar írót!), felragyogott a lelke a kedves iróniától, ahogy a 12. kerület neki kedves, nekem borzalmas lakóit megénekelte. Én meg csak tartogattam valamire a geciszar jelzőt: ennek jó lesz.