Nádasdy Ádám versei az emberélet útjának felén túlról szólnak. Az utazás folyamatos: billegünk a csónakban, kanyarodunk a teherautóval, viháncolunk a kertben, vagy éppen hátsó lépcsőkön szökünk fel szobákba. A kötet versei költő-elődöket idéznek meg vagy feltörő emlékeket próbálnak megszelídíteni. Az összegzés, a számvetés mindig lehetetlen, hiszen útközben vagyunk.
Tudtam, hogy ez jó lesz, de ezzel együtt (elvárások, ezekkel) mégsem csalódtam. Lettek azonnali kedvencek (Leszolgáltam, Állványzat) és számos váratlan WTF élmény, mert úgy érzem ebben a 4 évnyi versében a Nádasdy sokszor titokzatosabb, bennfentesebb, explikálatlanabb sejtetős (stb) versekkel is operál, amit eddig talán kevésbé szokott: mintha az élményfeldolgozáshoz nem is kéne firtatni hátteret, csak megragadni a részletekben, ahol egyszerűen ott van az a kiemelt mozzanat, helyzet, asszociáció, és kezdjünk vele amit sikerül. Nahát. Voltak meglepően kíméletlennek ható sorok is, persze a nett nádasdys stílusban, egyáltalán nem játékmackósan. Biztos kézzel megírt érzelmi világ mutatkozik, szerepel, villan, viccel, mereng. Ünnepel, azt hiszem. Én legalábbis ünnepeltem.
Kezdő líraolvasó vagyok, vagy talán inkább újrakezdő. Azt hiszem ez az a fajta vers, amit én szeretek. Nem szokványos, de azért nem avantgárd. Sokszor szabályos, de néha egészen szabad. Jól kigondolt, elmés képekkel dolgozik, de végig úgy éreztem, hogy mindent értek. Azt hiszem ez is egy olyan verseskötet, amihez még többször vissza fogok térni. Talán ez a jó verseskötetek ismérve.