𝑨𝒛 Ö𝒕ö𝒅𝒊𝒌
Avagy szerelmeslevél a nőkhöz és a belőlem kiváltott feminine rage
Elsősorban legmélyebb hálám az írónő felé, @lazarisz_georgina_szerzo nagyon szépen köszönöm, hogy olvashattam a regényedet, ez egy varázslatos utazás volt! ❤️
Azta... nem is tudom hol kezdjem. Ez a könyv... ez a történet... minden nőnek szól. Minden nőnek ÉS férfinak el kell olvasnia.
Óriási hatással volt rám. Na de haladjunk szépen sorjában.
Először is, amin megakadt a figyelmem az a gyönyörű leírás és megfogalmazás. "... a varázslatos alkony egy pillanatra hidat rajzol jelen és múlt közé." Egyszerűen csodálatos. Sosem olvastam még ilyen varázslatos mondatokat.
Két nő életét kísérhetjük ebben a történetben, Katus, aki az első világháború alatt Budapesten bábaként dolgozott, és Róza, aki szülésznőként szintén Budapesten kereste a kenyerét. Micsoda véletlen! Vagy talán az is lehet, hogy véletlenek nincsenek. Katus és Róza 100 év különbséggel ugyan azon a napon születtek, ráadásul Katus Róza üknagymamája, és a családban ő az egyetlen, aki nem találkozott vele. Mégis a sorsuk összeforr.
Megmondom őszintén, nagyon sokszor elkapott a sírhatnék miközben olvastam, még akkor is amikor nem történt semmi szomorú vagy dühítő dolog. Egyszerűen meg voltam hatva, úgy éreztem, hogy nem csak Katus és Róza története fut össze, mint egy borostyán, hanem velük együtt az összes nőé.
Elgondolkodtatott, megsiratott és levett a lábamról. Katus részei voltak a kedvenceim, visszautazni egy több, mint 100 évvel ezelőtti Budapestre varázslatos volt. Olyan részletesen volt minden érzés, hely leírva, mintha ott lettem volna. Mintha ott lettem volna Katussal, ahogy világrasegít egy kisbabát. Mintha ott lettem volna Katussal az első csókja közben, és én is ugyanúgy elpirultam volna, mint ő. Mintha ott lettem volna vele azon a napon is... szívem ugyanúgy szilánkokban, akár az övé.
Róza karaktere is nagyon közel került a szívemhez, minden tiszteletem az ilyen nők iránt, valaki szeretne Róza lenni az én Liámhoz?
Ez a könyv egy szerelmeslevél az összes nő felé, egy biztatás, hogy merjenek, legyenek szabadok, és ne féljenek szeretni. A nők hajlamosak csakis magukat hibáztatni, pedig sok sebet, mintát örökölünk, és nem mi alakítottuk ki magunkban.
Feminine rage: annyira felbosszant engem az, ahogy a nőkkel viselkednek. Nem csak a férfiak, bár ők bosszantanak fel a leginkább (a mostani népszerű trend is mutatja, mennyire nem értik a női sorsot: medve vagy férfi?), de azok a 'nők' is felidegesítenek, akik csak rosszat akarnak a másiknak. Mennyivel jobb lenne a világ, ha mi nők összefognánk! A férfiak elnyomása már évszázadok óta kíséri a női létet, még a modern korban is, ami számomra elkeserítő. Ebben a könyvben viszont meg volt mutatva, hogy a nők igenis számíthatnak egymásra. Egy igen megrázó jelenet után, Sarolta doktorasszony így szólt: "Amíg a nőknek nincsenek jogaik, amíg ellehetetlenítenek minket, addig egymáson kell segítenünk!" Ezzel a mondattal éppen egy potenciális törvénysértési javaslatot támasztott alá, hiszen nőtársáért ezt is megtette volna. Én nagyon boldog lennék, ha így tudnánk egymáshoz állni.
Ez egy picit személyesebb, de párom viccelkedve mindig szokta nekem mondani, hogy én utálom a férfiakat. Talán igaza van. Talán ezt az érzést én is hoztam magammal, mert női felmenőimet elnyomták, nem volt szavuk, nem voltak szabadok. Talán nem csak transzgenerációs trauma ez, hanem a saját életemben tapasztaltak is hozzátettek ehhez az érzéshez. Talán be kéne jelentkeznem Angyal Amandához.;)
Egy biztos, jobbak kell, hogy legyünk. Mindannyian. Egy kicsit kedvesebbek, egy kicsit odaadóbbak, egy kicsit odafigyelőbbek. Vegyünk példát a múlt asszonyairól, akik összetartottak, és felléptek, amikor a férfiak a háborúikat vívták. Vegyünk példát arról, hogy mennyi atrocitást tűrtek el az évszázadok alatt, és a női nem mégis büszkén áll és tovább harcol a szabadságért.
Legyünk igazi nők, és a 'nő, lány' jelzők ne legyenek negatív töltetűek. Mert a nők harcosok, erősek és bátrak.
Lezárásképpen Dzsúdló Papp László koncert alatt elhangzott szavait idézném: Let's go nők!