What do you think?
Rate this book
Mondass egy misét értem
Hegedüs Vera kisprózái modern balladák. Futkos a hideg a hátunkon. Nők vágnak át az erdőn, és olvasóként ránk hárul a visszaszámlálás feladata: látjuk, hogy egyre kevesebben és kevesebben vannak. Majd virágként nyílnak a sebek a testeken, és a megváltó nem más, mint Csöpi, a százötvenkilós nílusi krokodil. A halált pedig itt gyakorolni kell. De bűn sincs igazán, mert nincs a szó szoros értelemében vett jó és rossz. Bűnhődés viszont van.
Hegedüs Vera novellái mind egy jól elkapott helyzetből épített mikrovilágok, különállóak, de hasonló a színezetük: valahogy minden kicsit torzult, összetapadt, szétfolyt. A szürke mezőben vagyunk: nincsenek jók és rosszak, nyertesek és vesztesek. Tragédia van giccs nélkül, szeretet is akad, persze mértékkel. De minden valahogy torzultságában emberi, deformáltságában szent.
És a háttérben történik az, ami a mi valóságunk, a mi történelmünk, a mi jelenünk. Ez elé viszont szürke függönyt húz a Hegedüs-próza. Tüntetőleg nem beszámol. Itt csak a nyelv beszél. A mindennapjaink háttérként, a homályon átütő körvonalaikban vannak jelen, hiszen bár mindig azt hisszük ez, de valóban nem ez a lényeg. A figyelem itt e háttér előtt zajló árnyjátékon van: egy-egy jellegzetes testtartáson, egy aszimmetrikus párbeszéden vagy épp azon, hogy merről fúj a szél.
„Úgy képzeltem, K. helyén régen tenger volt, belőle lépett színre az élet. A rögök közt találtam néhány hátramaradt miocén csigát. Sodródtam a gazdátlan mezőkben. Kaszáló mozdulatokat tettem, fülemet a földre szorítva hallgattam, ahogy a tenger nem találja a helyét az időben. Csak így vettem tudomást magamról: bénultan és darabjaimban.”
Hegedüs Vera novellái mind egy jól elkapott helyzetből épített mikrovilágok, különállóak, de hasonló a színezetük: valahogy minden kicsit torzult, összetapadt, szétfolyt. A szürke mezőben vagyunk: nincsenek jók és rosszak, nyertesek és vesztesek. Tragédia van giccs nélkül, szeretet is akad, persze mértékkel. De minden valahogy torzultságában emberi, deformáltságában szent.
És a háttérben történik az, ami a mi valóságunk, a mi történelmünk, a mi jelenünk. Ez elé viszont szürke függönyt húz a Hegedüs-próza. Tüntetőleg nem beszámol. Itt csak a nyelv beszél. A mindennapjaink háttérként, a homályon átütő körvonalaikban vannak jelen, hiszen bár mindig azt hisszük ez, de valóban nem ez a lényeg. A figyelem itt e háttér előtt zajló árnyjátékon van: egy-egy jellegzetes testtartáson, egy aszimmetrikus párbeszéden vagy épp azon, hogy merről fúj a szél.
„Úgy képzeltem, K. helyén régen tenger volt, belőle lépett színre az élet. A rögök közt találtam néhány hátramaradt miocén csigát. Sodródtam a gazdátlan mezőkben. Kaszáló mozdulatokat tettem, fülemet a földre szorítva hallgattam, ahogy a tenger nem találja a helyét az időben. Csak így vettem tudomást magamról: bénultan és darabjaimban.”
- GenresShort Stories
152 pages, Paperback
First published April 9, 2024
8 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 of 1 review
July 23, 2024
"Soha nem is volt olyan, hogy jövő, csak a csodálkozás, hogy még mindig nem haltam meg."
Olyan, mintha a mondatok minden pillanatban el akarnának hasalni saját kibomlott cipőfűzőjükben. Egyfajta prózai bukdácsolás. De ez nem esetlenség - inkább valami mélyebb egzisztenciális vereség tudomásul vétele. Elmélyíti azt a sötét, fájdalmas bizonytalanságot, amiben a szereplők bóklásznak. Tulajdonképpen traumanovellák ezek, de szürreális díszletben, ahol a valóság gyakran váratlan elhajlásokat produkál, ahol minden vészjósló, a szabályok önkényesek és vadak - de ezzel együtt fájdalmasan rímelnek a mi létezésünkre. Bírom, amikor ez a fajta elmosódottság nem öncél, hanem eszköz, ami arra hivatott, hogy felerősítse a valid problémák miatt érzett diszkomfort érzéseinket. Bírom, amikor ilyen magabiztosan épít fel valaki egy messze visszhangzó diszharmóniát. Jó kötet ez, na - van ereje, hatása, stílusa.
Ui.: Ritka a kötet, ahol a borító ilyen szépen simul a tartalomhoz.
(Az értékelés írója a Merítés díj zsűrijének tagja.)
Olyan, mintha a mondatok minden pillanatban el akarnának hasalni saját kibomlott cipőfűzőjükben. Egyfajta prózai bukdácsolás. De ez nem esetlenség - inkább valami mélyebb egzisztenciális vereség tudomásul vétele. Elmélyíti azt a sötét, fájdalmas bizonytalanságot, amiben a szereplők bóklásznak. Tulajdonképpen traumanovellák ezek, de szürreális díszletben, ahol a valóság gyakran váratlan elhajlásokat produkál, ahol minden vészjósló, a szabályok önkényesek és vadak - de ezzel együtt fájdalmasan rímelnek a mi létezésünkre. Bírom, amikor ez a fajta elmosódottság nem öncél, hanem eszköz, ami arra hivatott, hogy felerősítse a valid problémák miatt érzett diszkomfort érzéseinket. Bírom, amikor ilyen magabiztosan épít fel valaki egy messze visszhangzó diszharmóniát. Jó kötet ez, na - van ereje, hatása, stílusa.
Ui.: Ritka a kötet, ahol a borító ilyen szépen simul a tartalomhoz.
(Az értékelés írója a Merítés díj zsűrijének tagja.)
Displaying 1 of 1 review