„De mindegy, azt csinálsz, amit akarsz. Úgy írsz meg, ahogy akarsz. Csak annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy nem muszáj ám velünk szórakozni, csinálhatnál hülyét magadból is.”
Ami azt illeti, nekem nagyon jólesett ez a szöveg, mert a pimaszságával kirángatott a megszokott szövegekből. Rájöttem, hogy nem kell ám mindig olyan komolyan venni a nagy irodalmat, nem kell mindig leesett állal bámulni hogy minden mennyire gyönyörű. Biró Zsombor Aurél ebben az első prózakötetében ugyanis játszott a szöveggel, és legfőképp az olvasóval.
Az autofikció lassan unalomig ismert már, és ugyan én nem szűnök meg élvezni ezeket a szövegeket, az igaz, hogy jogosan tud sok lenni ez a téma. Ezt a regényt is úgy kezdtem olvasni, hogy biztos a klasszikus felosztás lesz: gyerekkori traumák, szenvedő szülők, félresikerült párkapcsolatok, az íróvá válás nehézségei. Hozza is ezeket Biró, de olyan játékosan veszi el az élüket, hogy engem behúzott, és már nem érdekelt az igazság, csak újabb csavart akartam a szövegben.
Kiszól itt nekünk állandóan az író, aki írja az írót, hogy mindez úgysem így volt, írhatnék neki szebbet, mást is. Kiszólnak a szereplők, reagálnak a regény szövegére, alakítják a regény beli magukat, védekeznek. Könyörtelenek és kíméletlenek. De a leginkább a szerző kíméletlen, aki a saját szenvedéseit is lereagálja, eltúlozza ha kell.
Ez a fajta felfejtése a valóságnak (szem előtt tartva, hogy a valóság amúgy is mindegy, ha egy jó szöveget olvasunk) remek játék. És én ezt szeretem az irodalomban, tulajdonképpen ezekben a játékokban pihenek. Ne vedd komolyan nagyon magadat, ne gondold, hogy mindenről fantasztikusan kielemezhető mondatok kellenek. Élvezd az olvasást, engedd magad becsapni, engedd magad összezavarni. És akkor itt remek képet kapsz a íróság viszonylagosságáról, az igazsághoz való hozzáállásról, az íróvá válás kínjáról, a nyelvről, ami alakítja az életünket.
És hogy mitől lesz valami irodalom, hogyan lehet megírni az életetet, hogy történetté váljon? Például így, és én nagyon szívesen olvasnék még hasonlókat!