Nem

by Lili Kemény

Az évszázad negyedénél járunk. Amit zagyva átmenetnek véltünk, már önálló korszak. Fel lehet nőni a történelem hűlt helyén, lehet roskadozni tisztán huszonegyedik századi terhek alatt – és le lehet őket rázni.
A Nem forradalmi könyv. Tárgya a kortárs valóság mint tünetegyüttes.
Ellensége: a közvélekedés.
Színtere: a magán- és a közélet sokféle határa.
Fegyvere: az önvédelem hiánya.

Genres: Hungarian Literature, Contemporary

432 pages, Paperback

Published January 1, 2024

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Ritka az olyan könyv, amihez ennyi előfeltevéssel nyúltam. Ami nyilván annak tudható be, hogy erről, kérem szépen, beszéltek. Meg se jelent, máris valamiféle underground kultregény státuszba emelkedett - egyfajta vallomásos prózáról susmorogtak a körúton belüliek falkái, amiben aztán tényleg minden el lesz mondva a Kemény-dinasztiáról, kendőzetlenül. ("Aljas ez a vallomásos irodalom; a szemérem halála.") A mítoszképződés pedig aligha volt független attól, hogy a könyvet a megjelenés után se volt könnyű beszerezni - Indiana Jones simábban jutott hozzá a Frigyládához, mint az átlag olvasó a Nem-hez. A birtokba vétel elé tornyosuló akadályok pedig csak emelik a birtokba vett tárgy becsét, mint az köztudott, és egyben azt a benyomást keltik, hogy súlyos információknak jut nyomába - hiszen ha egy információt nehéz megszerezni, akkor az bizonyára súlyos is.

Van egy vita amúgy a szöveg kapcsán. Hogy ez akkor most mennyiben tekinthető dokumentumértékűnek. Igaz-e, avagy (legalábbis elemeiben) fikció? Szerintem ez a kérdés indifferens. Kemény ugyanis akarva-akaratlanul felhasználja a kulcsregények hatásmechanizmusait, olyan szövegteret teremt, amit az olvasó ösztönösen valóságként olvas. Az arcok jelentős részéhez egyértelműen név van rendelve, akihez pedig nincs (D. vagy Dán Mikes), ott teljesen természetes reakció részünkről, ha megpróbáljuk kitalálni, kiről van szó. És mivel ez egy rohadt pici ország, esetleg ki is találjuk. Ez van. Ezen kár felháborodni, hisz így működünk, és nem gondolom, hogy az író ne számolt volna ezzel. No most felmerül a kérdés, hogy a szerző miért rejtett el egyes neveket - vajon ez a diszkréció felpislákolása? Nos, ha így van, hát... nem sok értelme van így a diszkréciónak. Nekem vonzóbbnak tűnik a gondolat, hogy Kemény ezzel egyszerűen el akar távolodni az adott karakterektől - valahogy úgy, mint amikor a folyamatos E/1 teljesen váratlanul személytelenebb E/3-ba vált át: mintha így könnyebb lenne bizonyos szavakat kimondani.

Most jutottunk el arra a pontra, amikor kell beszélni arról is, milyen könyv ez. Bölcsész Blikk, oké, de mint szöveg, milyen? No, szerintem kongeniális*. Egyszerűen parádésak ezek a mondatok, iszonyatosan rendben vannak. Kemény le sem tagadhatná, hogy három évig fordította a Végtelen tréfát - Wallace poszt-posztmodernizmusa kicsillan a sorok közül. Ahogy a részletekben elvesző szakbarbárkodás eluralja a regényt, ahogy obskúrus dél-koreai rendezők munkásságán, Kristen Stewart arcjátékán, Bolaño le sem fordított novelláin vagy Lacan "Objet Petit a"-ján rugózunk végeláthatatlanul, az persze nem könnyíti meg az olvasást, sőt: bizonyos szempontból végtelenül fárasztó, megterhelő munkálkodássá teszi. Prózai kőszénbányászattá. Nem véletlen, hogy magam is beillesztettem egy karibi gótikus rémregény-válogatást úgy a kötet felénél, más meg simán juthat arra a következtetésre, hogy ezt ő nem, a világért sem olvassa végig, mert minek. Ugyanakkor ez a módszer, ez a mániákus aprólékosság teremti meg azt a hitelességet, amitől a valószerűtlen valóságossá válik. Keménynél ez a valószerűtlenség maga az elbeszélő tudata, ami a maga nemében éppolyan zavarba ejtő és szürreális, mint Wallace fiktív Amerikája.

Különben meg sokfelől meg lehetne közelíteni ezt a regényt, sok ösvényen el lehet indulni benne. De igazából egyszerű megragadni a lényegét: a sérülékenységről szól. Hogy lehet, egész életedben a tudás, a műveltség tengerén hajóztál, vitorlád a saját fenenagy tehetséged, ami csak úgy dagad kivételezettséged tudatától. De ha jön a vihar, attól még odabaszarint a partfalhoz, és összetörsz. És még az se kizárt, hogy akarsz is összetörni.

* Az értékelés ívét megőrzendő lábjegyzetben jegyzem meg, mi nem az (szerintem), és miért nem adtam rá öt csillagot. Az egyetemfoglalásos rész miatt. Az szerintem bántóan kiesik az egész szövegből, egyszerűen nincs meg az a démoni húzása, mint a többi résznek. Egyszerű belső szemszögű dokumentarista tudósítás némi kacska aktuálpolitizálással, amivel hiába értek egyet mélységesen, mint irodalom, nem tetszik. Hiába tartozik az is Kemény Lilihez, nincs meg benne a főszöveg személyessége, ergo az ereje sem.

(Az értékelés írója a Merítés díj zsűrijének tagja.)

[Judit · Rating 1 out of 5]

Én nem vagyok a Merítés-díj próza zsűrijének tagja. Csak azért jegyzem meg, mert a legtöbb értékelést úgy tűnik ők adják erre a könyvre.
Nos, én egyszeri, fehérgalléros munkásemberként a saját pénzemből vettem meg ezt a szart. Mert bizony ez szar. Rohadtul unom, hogy ismét fanyalognom kell egy kortárs magas művészeten. De az ilyen fajta konzervatív avantgárd posztmodern időpazarlás engem végtelenül untat. Egy idő után úgy kezdtem olvasni mint valami végtelenített verset, annyira összefüggéstelen, és csak hangulatot átadó szóáradat volt az egész.
Igen abbahagyhattam volna (ezt is) és akkor csak a rajongók ömlengése lenne az összes értékelésben. Tudatában vagyok, hogy az én jöttment véleményem nem fog senkit megakadályozni abban, hogy az év magyar „indie szépirodalmi sikerkönyvét” megvegye és talán előbb-utóbb beolvasson. Mert végigolvasni ezt az értelmetlen zagyvaságot nem sokan fogják.
Kemény Lili évekig fordította David Foster Wallace Végtelen tréfa c. könyvét, és úgy tűnik ebből azt a tanulságot vonta le, hogy posztmodern íróként a csúcs, ha a könyvét a legtöbben nem fejezik be. Fura egy cél, miközben mindannyiunknak korlátolt ideje van e földön, és azt értelmesen is lehetne tölteni.

Az idei Margó-díj több jelöltje szerintem túl hosszú. Többek közt ez is. És attól tartok, konkrétan ennek a könyvnek a sikere egy időre bebetonozza ezt a hajlamot a magyar könyvpiacba. Csúnya pár évnek nézünk elébe.

[Dani Dányi]

(Tényleg nem.)

Most hogy elült a por a nagy botránykönyv körül, kíváncsian odamerészkedtem, hogy elolvassam. Ezzel mégsem jutottam messzire - és számomra meglepő módon még csak nem is a tartalmával volt problémám, az ott egy elbeszélőnek az emlékei, gyerekkora, sztorik és újabb sztorik, valami fura és számomra modorosnak ható stílus. Önéletrajzi: hát soksok ilyet olvastam már, és minden elbeszélő más. Nekem ez a szöveg nem volt követhető, nem ragadott meg, talán tíz oldal után úgy pattantam le róla, hogy nem is emlékeztem már mi ez az egész, aminek a valahanyadik és következő oldala között lavírozok. Mintha csak úgy oda lenne ömlesztve, hogy akkor most emlékmenés. (Ez már a Madeleine-sütis trip feltalálásakor sem működött jól nekem, tudom, van aki azt szereti.)
Sem a megjelenése körüli nagy felhajtás, sem a könyv nem igazán tudott megérinteni. Nem tudom, örüljek-e? De inkább olvasok valami mást. Ezt a nagy irodalmi eseményt vegyük úgy, hogy átaludtam.

[Szeee · Rating 5 out of 5]

De.

[Krisztina]

Could not finish, was irritated by the writing style.

[Bence Gaspar · Rating 3 out of 5]

Nehezen emészthető könyv, amiről sokkal több negatívat tudnék írni, mint pozitívat, de a nyelvhasználata pont az utóbbi kategóriába tartozik. Szépen használja a nyelvet, ez tagadhatatlan.

Viszont egy rettenetesen belterjes alkotás lett az irodalmi és színházi világról, amihez kívülállóként nem könnyű kapcsolódni. Az egész olyan, mintha fogta volna a naplóját, és gyakorlatilag szerkesztetlenül odatette volna az olvasó elé. Ez egyrészt nem érdekes sem alkotásilag, sem történetileg, mert csomó unalmas, hétköznapi elem van benne. Másrészt kérdőjeles, hogy az (állítólag) könnyen beazonosítható, és ma is köztünk élő szereplők életét van-e joga így kiteregetni. Szerintem nincs. Ráadásul megint csak nem annyira érdekes ilyen részletesen. Meg mi közünk van hozzá?
Ha már anonimizál, csinálta volna rendesen, és ne ejtené el egy-kétszer az igazi neveket is (talán csak szerkesztői baki, de akkor is).
A végén, amikor a metának a meta szintjén azon kesereg, hogy őt nem írhatják bele egy történetbe úgy, hogy csak a nevét változtatják meg… nem tudom, ez önreflexív akarna lenni? Nekem inkább olyan érzésem volt tőle, hogy olyan marha nagy lázadó, aki másokon elveket kér számon, amiknek láthatóan ő is híján van. Meg mindenki más hülye szerinte. Létezik ez az embertípus, csak nagyon nem szimpatikus, nehéz vele menni a könyv során.

Az SZFE-s részt sokan szidják itt, szerintem az volt az egyik legjobb, meg amikor az álinterjút készíti a tanárával, mert azokban legalább történt valami.

[Lucy · Rating 2 out of 5]

Nem tetszett… Sajnos naívan azt gondoltam “milyen érdekes lesz bepillanatani a magyar irodalmi életbe”. De nem volt az.
Sajnálom hogy ezt írom, de szerintem ez író egy igazi szenvedő művész, aki akkor érzi a legjobban magát ha nála mindenki csak rosszabbul, alsóbbrendűnek érzi magát.
Én úgy gondolom az általános műveltségem meg van, ismerek rengeteg filmet, irodalmi művet és műfajt.. de ez.. ha elkezdtem ki googlizni mindent amit az író rám zúdított sem értettem hogy mit szeretne. Hogy mi is itt a lényeg? Mert tulajdonképpen én csak azt olvasom hogy az író szenved mindentől, de ő nem tesz semmit sem azért hogy ne szenvedjen tovább…
Hatalmas csalódás

[Fanni · Rating 4 out of 5]

Én ezt borzasztóan akartam utálni. Aztán a végére csak magamat utáltam meg. Majd írok róla bővebben, mert rengeteg gondolatom van, csak egyelőre még egy kusza felhőben, nem koherensen.

[Margit · Rating 3 out of 5]

Nem tudok többet adni egy olyan könyvre, aminek az utolsó 150 oldalán már csak túl akartam lenni...
Nagyon értékeltem a regény intertextualitását, különösen a Much Ado áthallások foglalkoztattak. Plusz értem és érzem is a szerző radikalizmusát, ami a művészet szerepéről szól.
A regény magjaként mégiscsak azt láttam, hogy van ez a kivételes képességű nő, aki akkor is túl sok a közegéhez, amikor a szerelem lealacsonyítja.
Csiklandozó izgatottságot okozott bennem, ahogy az eklektikus szövegpuzzle összeállt. Írás arról, ahogy szereplők írnak arról, hogy hogyan is írhatnának az íróról, aki nem akar írni. Hány hangon, hány hiperrealista fiktív írói stílusban tud KL átjönni.
Érteni vélem, hogy nem érthetem.

[Peter Fpepimama · Rating 1 out of 5]

(Varga Ferenc Filmklub podcastjától jöttem, mert 2x is beszél a szerzővel, és a telex.hu is írt róla /vele ezért gondoltam jó és elolvasom.... Megbántam 🥴)

1. A könyv: Iszonyatosan túlírt. Feleslegesen részletgazdag, unalmas. Nem (olvasmányos) regény, hanem napló, de sajnos kiadták.
2. A szerző a könyv (és pár podcast) alapján: Borzasztóan sznob (pld. Sok hűhó-nál alig írja, hogy a 1993-as filmről beszél, sok hivatkozás csak Guglival érthető), illetve kb. menetrendszerűen beilleszt idegen szavakat és posztmodernnek képzelve szerkesztetlenre írta. Szenveleg, de közben minden jó valahogy Tőle ered. Önzőnek tűnik (lásd végén V.B. állapotának oka) és elbagatellizálja a droghasználatot (vö. nagyvárosi lövöldözések), pedig "szerelme" is küzd vele. Olvastam 1-1 Pynchont és Bolanot, akiket dícsér, szerintem (hasonlóan) rossz, élvezhetetlen, nem olvasó/olvasás-barát. Ja és humortalan.

1. Ami jó, hogy őszinte és van benne 20-30 jó mondat, pld. 263. old... "a magyar punkrock nevelte tovább" 399.o. "az ellenzék szokásos őszi sportnapja" . 100-150 oldalban TALÁN elviselhető lenne, de borzasztóan nehezen olvas6ó és nem CSAK a tagolatlanság/szerkesztetlenség miatt, hanem, mert nem ír jól: ami egy mondat lenne, az nála sokszor fél oldal.
Nem túl hiteles, hogy az SZFE-részben mindenki megalkuvó ellenszenves stb., de a 384. oldalon leírja, hogy ő se csinált semmit, amit megígért.
+ a lenti filmben általa előadottak sem támasztják alá a könyvben megfogalmazott óhajait.

Uccsó 100 oldalhoz Hatala Noémi-Partizán YouTube filmje: Hülye fiatalság, SZFE.
https://www.youtube.com/watch?v=nVAxL...

Fentiben és pár interjú/podcast alapján kilóg a lóláb, hogy mennyire máshogy beszél, mint ahogy ír (könyvben mesterkélt a sok idegen kifejezés/szó, elkelt volna egy szerkesztő e tekintetben IS).
itt tűnik őszintének: https://tilos.hu/episode/pergo-kepek/...

Az uccsó kb. 20 oldalon lévő "szerelme" mentális betegségének és novellájának RÉSZLETES ismertetésére - az egyik "szerelméről", akit még egyszer meg is nevez a könyvben, ami szintén képmutatás szerintem - nekem semmi szükségem sem volt, főleg, mert itt is soxor csak magát fényezi/szenveleg és valszeg a szakítást írja meg, de a könyvben írtak alapján inkább szánnivaló az "édes"hármas minden tagja.
(Anno végighallgattam az "Irodalom és karantén #1 | Elolvassuk a 'Végtelen Tréfa'-t"
https://www.youtube.com/watch?v=FTLy2..., a vége főleg nem csinált kedvet ahhoz a fordításhoz.)

Ez(ek)ért SEM kell kiadni egy naplót. 🥴

[Eva · Rating 1 out of 5]

DNF

[Csilla Dózsa · Rating 5 out of 5]

Kösz kösz kösz! Ez nagyon jó volt!

[Dávid L · Rating 5 out of 5]

Egy podcastben meghallgattam a Lilit, jóval azelőtt, hogy elkezdtem volna a könyvet. Nem volt szimpatikus, és nem is kell, hogy az legyen. Ez itt egy korszakos alkotás, ez itt végre antireklám, egy zárvány, ami megmutatja, mi veszett el a világból, mit vett el a “robot-humanista” munkatábor.

Ez itt, szinte mindennel ellentétben, nem hirdeti a polgári életmódot. Azt hiszem, sokunkat megérinthet, hogy bizony nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nem kell a műanyag világ, nem szeretnénk bézs ruhákban azonosulni a menő irodai rabszolgaságunkkal. Nem szeretnénk “karriert”, középosztálybeli családi életet, egészséges életmódot, sekélyes, episztemológiai problémáktól hemzsegő selfhelp könyveket, podcasteket és videóesszéket, Instagram-képes nyaralásokat. Nem olyan boldogságot szeretnénk, ami lágy, szőke és másfél mázsa. Szeretnénk szenvedni, szomorúnak lenni, megélni sírós katarzisokat, szivárványos eufóriákat, bohém romantikát. Nem szeretnénk rideg Ikea-katalógusokban élni, és legfőképpen, mások előtt sikeresnek és győztesnek mutatkozni.

“Felesleges akarok maradni. Nem szeretnék hasznos vagy értékes lenni. Se követni, se vezetni. Nem akarok nyomot vagy utódot hagyni a világban. A nevezetes névtelenségben sem akarok fennmaradni. Nem akarok jót vagy rosszat tenni jutalomért vagy másvilágért. Nem akarok kapni semmit azért, amit adok, és nem akarok adni semmit azért, amit kapok. Lődörögni akarok London utcáin, nézni, ahogy a boldogság után loholtok. Célom a céltalanság, kegyem a kegyetlenség, bárdom a bárdolatlanság. Csak hallgatni akarom, ahogy az óra ketyeg. Nőknek és férfiaknak akarok udvarolni cél és elképzelés nélkül. Állatok és emberek szemében akarom keresni azt, amiben nem is hiszek. Élni és halni szeretnék, csak úgy…”

[***** · Rating 5 out of 5]

az elején ki nem állhattam,utána letehetetlen!!

[Fanni · Rating 1 out of 5]

Nem tudom, hogy a Kemény Lili vagy én untuk-e ezt a könyvet jobban kb a 200. oldal után.
.
.
Viccet félretéve, persze én is azonnal hátast dobtam, miközben követtem a botrányt, ami ezt a könyvet övezte - wow autófikció, wow odamondás a magyar irodalmi arisztokráciának, wow formabontás.

Hát, ahhoz nem volt elég autófikció, hogy ne tudjam meghúzni a vonalat hol kezdődik a valóság, és hol a valótlan (reménykedtem, hogy ott lesz majd ferdítve a sztori, hogy a "lírai én" direkt ilyen unszimpatikus, de pár interjú elolvasása után be kellett tudnom magamnak, hogy a Kemény Lili tényleg ennyire kiállhatatlan lehet). Eszméletlen fárasztó lehet ez a szenvedő művész szerep. Nekem tuti az volt.

A kritika, ami érte a "nagyokat" igazából inkább volt egy tinédzser hisztije, mint igazi rálátás, vagy komoly kritika. Persze nem is ennek szánta az író, de csak bedőltem én is a clickbaitnek, na. Readbaitnek. Még mindig a kötet első része volt a legizgalmasabb viszont, ami ezt a témát is érintette többek között.

Az pedig, hogy formabontás, illetve hogy új alakot adna a mai kortárs irodalomnak? Abszolút túlzás. Csak mert élőbeszédszerűen ír, utalásokkal teletűzdeli és nem (vagy alig) használ bekezdéseket/szövegtöréseket, nem újdonság, és nem is feltétlen érdekes. Az utalások miatt hamar idejét fogja múlni, a folyamatos szöveg miatt meg tuti romlott egy dioptriát a szemem, de ez egy személyes probléma már.

Ja, nem említem, hogy nem voltam semmi zsűrinek sem a tagja. Ha az lennék, az úgyis világos lenne, mert 5 csillagot adtam volna rá.

[Csabi · Rating 4 out of 5]

Nem lehet nem irodalmi eseményként tekinteni erre a regényre. Kemény Lili üstökösként indult nagyon fiatalon egy verseskötettel (bár mint a regényből kiderül, nem annyira üstökös volt, mint inkább tűzijáték rakéta), hogy aztán eltűnjön tíz évre, szinte el is felejtsék húga pályája árnyékában, majd váratlanul előkerüljön ezzel a féltéglával, amiről már előre olyan hírek keringtek, hogy keményen beszól mindenkinek. Magának a kiadásnak a körülményei is szokatlanok, egy alig ismert kiadónál jelent meg a kötet, és mindent megtettek, hogy nehéz legyen hozzájutni. De azt mondom, jó, hogy vannak ilyen irodalmi események, amikor kicsit fölkaphatjuk a fejünket, történik valami megszokottól eltérő, mintha mondjuk egy politikus igazat mondana. Persze ez még nem a regény jellemzője, csak a körítés.

A regény egyik jellemzője, hogy erősen önéletrajzi ihletettségű. Na most, ha egy harminc éves ember önéletrajzot ír, akkor elkezdem vakargatni a fejemet, hogy mi mondanivalója lesz neki. Másrészt meg ott van az a tizenhárom év hallgatás, ami kíváncsivá tesz, és Kemény nem is sokat vacakol vele, hogy egyértelművé tegye, ő itt most elmondja, miért hallgatott, és nem lesz tekintettel senkire. Ennél kevés nehezebb vállalás lehet egy író számára, mint olyan emberekről írni, akik közel állnak hozzá, és el is fogják olvasni a könyvét. Az ilyen jellegű írások ott mennek félre az én olvasatomban, ha az író mindenkivel szemben őszinte, csak magával nem. Na most ennek a regénynek az esetében biztos sokan sokféleképpen fogják látni a dolgot. Én úgy látom, hogy ez nem csak másokkal, de magával szemben is komoly szembenézés, nem csak másokat (elsősorban a családját) hibáztat amiatt, hogy gyerekként egy írózseni szerepébe kényszerítették, de saját magát sem kíméli olyannak láttatni, mint aki egy darabig megpróbált tetszelegni ebben a szerepben (elég csak megnézni azokat a videókat a YouTube-on, ahol saját dalaikat adják elő a húgával). Nagyjából ötven oldal, amíg a lehető legnagyobb kíméletlenséggel ír a családjáról, elsősorban az anyjáról, aztán jön a hirtelen blokk, és nem képes többé írni. Itt jön a nem, a dacos cím, a kisgyerek első szava, amivel kifejezi az önállóságát, hogy nem csinálja azt, amit mások akarnak, elvárnak tőle.

Aztán jönnek az iskolák, elsősorban az SZFE. A családtól megszabadulva próbálja újra összerakni az életét, filmrendezőként újra definiálni magát, néha lázad, ellök magától mindent és mindenkit, máskor meg kislányosan dicsekszik, nagyzol. Tényleg egy összezavarodott személy benyomását kelti, aki más akar lenni, de maga sem biztos benne, hogy éppen filmrendező, hisz pont egy olyan iskolába csöppen, ahol mindennél erősebb a hagyomány tisztelete, ami elől menekül.
Innentől iskola, művészi hitvallás, na és persze a szerelmek teszik ki a könyv gerincét. Alex és D., tulajdonképpen két próbakör, aztán Balázs, az intellektuális társ, és végül Mikes, a testi ösztönök tárgya, tulajdonképpen kettejük között feszül ki az élete, Balázsról nem tud lemondani, Mikesnek nem tud ellenállni. Lehet két embert szeretni egyszerre? Na jó, miért ne lehetne, de hogy ez hogyan működhet… kapunk rá egy választ, de ez még nem egy befejezett történet. Balázs a saját nevén szerepel a könyvben, Mikes nem, de csak az nem tudja beazonosítani a személyében Vilmányi Benettet, aki nem akarja. Róla olyan részletes képet fest mind testi, mind szellemi értelemben, hogy egy pszichiáter ez alapján már veszi is elő a recepttömbjét. Ritkán olvasni ilyen részletes és mélyre menő portrét egy szereplőről, irodalmi értelemben bravúrosnak is mondható, bár más kérdés, hogy mennyire etikus valakit ilyen mélységben kiszolgáltatni. Igaz, a végén fordul a kocka, Mikes is ír egy történetet, amiben hasonlóan kitárgyalja Lilit. Ez így fair, és duplán fájdalmas.

Mint személyiségrajz felettébb érdekes a szöveg, de mint regény azért hagyott bennem hiányérzetet. A nyitány nagyon intenzív családi körben, de ahogy elérünk az iskolákig nagyon belassul a szöveg, csapongó lesz, elveszik a részletekben, és sokszor unalomba fullad a sok művészeti elemzés. Ráadásul bejön egy csomó szereplő, akiknek az író nem ad karaktert, csak nevet, képtelen voltam megjegyezni ezeket a figurákat, csak lézengtek ott funkciótlanul. Ahogy haladunk előre, a regény úgy esik szét, marad a szövegfolyam, és ezt az utolsó százhúsz oldalon tárgyalt SZFE botrány sem képes keretbe rakni, elszöszmörgünk a részletekkel, igaz, Kemény itt sem hazudtolja meg magát, nem nosztalgiázik egy éppen eltűnő intézmény nagyszerű múltján, hanem keményen beszól egy szerinte már eleve rohadóban lévő struktúrának itt is: a beszólás.
Másrészt a narrációval is voltak gondjaim. E/1-ben indul a könyv, majd átvált E/3-ba, aminek a funkcióját talán értem is, viszont a mondatok összekeverednek, néha nem tudni, hogy az adott részt ki mondja, vagy éppen kiről szól a szereplők közül. Később ez rosszabb lesz, E/1 és E/3 változik sűrűn és rapszodikusan, összekutyulva mindent. Később aztán szerencsére és végleg visszatérünk E/1-be, kicsit tisztul a szöveg érthetősége, de nem teljesen.

Nem hibátlan könyv, de a hibáival együtt is figyelemreméltó. Tetszett, hogy Keményben nincs megfelelési kényszer, öntörvényű és kíméletlen tud lenni, nem keresi senki kegyeit. Lázadása egy új lázadás, azok ellen is lázad, akik előtte lázadtak, nem fog beállni semmiféle sorba, ő aztán nem.

[Sándor Dörgő · Rating 1 out of 5]

280 oldal után feladtam.

Egyszerűen nem tud érdekelni Lili élete (bármennyire is autofikciós a történet), így nem vagyok hajlandó több időt áldozni erre. Az első 30-40 oldalt leszámítva, ami talán még értékelhető volt, az egész kötet egyenesen sértés az olvasóval szemben. A hiányzó tördelés és szerkesztés olyan érzetet keltett bennem, mintha a kiadó és a szerző szerint ez a szöveg így, nyersen, tökéletes lenne. Ez pedig nem más, mint egy öncélú irodalmi autofelláció, olyan léptékben, amivel már rég nem találkoztam. Ebben a formában ez egy arcpirító tiszteletlenség és nyílt provokáció az olvasóval szemben. Az egyik hírhedt részlet (Lili, ha rászarnál a papírra, az is jobb lenne, mint ezeké.) számomra teljesen új értelmet nyert: mintha az egész könyv ezt akarná bizonyítani.

Bár végiglapoztam a maradék 100 oldalt, nem találtam benne sem a hihetetlenül egocentrikus önkép dekonstrukcióját, sem bármiféle megnyugtató feloldást. Nem érzékeltem, hogy a szerző ráébredt volna a saját tehetségének korlátaira, és nem láttam jeleit annak sem, hogy feldolgozta volna traumáit vagy reflektált volna hibáira. Ehelyett minden oldalon kényszeres önigazolást és önfelmentést találtam. Az az érzésem, hogy ha ez a beismerés valóban megtörtént volna, akkor ez a kézirat a fiókban marad, és Lili a jövőbeli, valószínűleg sikeres pályája során később elővehetné, hogy erőt merítsen belőle.

Úgy érzem, nem én hibáztam olvasóként, de ha mégis, az is csak azért lehetett, mert valahol hittem, hogy több van ebben a történetben. Persze lehet majd mondani, hogy nem értetted, meg ez magasirodalom, nem egy olyan mezei sci-fi szerzőnek való, mint te. Sőt, lehet lesz is benne igazság. De én egyszerűen nem tudok tapsolni egy olyan írásnak, aminek nem az alkotás vagy a tényleges és őszinte művészi én a központja, hanem az alkotási folyamaton való kesergés, az autofikció torz és hazug lencséjén át megszűrt Tumblr-t idéző aesthetic-je. Fél csillagot csak azért nem adnék rá, mert időnként voltak benne szépirodalmi értékre emlékeztető mondatok.

Összességében a NEM számomra az a regény, amelyet parodisztikusan mutogatnak majd, mondván: Látjátok, ez a magyar kortárs szépirodalom, minek olvassak ilyen értelmetlen dolgokat? A legszomorúbb pedig, hogy lehet igazuk lesz.

[Dóra Esze · Rating 4 out of 5]

Egyszerre értem és nem értem a fanyalgókat. Páratlan, minden pornót megszégyenítő kitárulkozás, tényleg teljesen céltalan és funkciótlan, de a művészetnek mióta kell bármi másnak lennie? Illetve fogalmam sincs, hogy mennyire auto-, és se közöm nincs hozzá, se nem változtat semmin, se nem érdekel. Az előtt állok értetlenül, akiből unalmat váltott ki. Nekem az lenne az utolsó utáni tippem erre a szövegre, hogy unalmas. Ezt aztán tényleg ki és miért? A kukkolónak a már említett személyiségpornóért, a sznobnak családért és berkekért, a kortársban a kort keresőnek az eseményekért, a bulvárbetevőért lapozgatónak a bulváralapanyagért, az esztétának az okfejtésekért, a bölcsésznek a rafináltan beépített miniesszékért, melyekből több tucatnak örvendezhetünk. Sem Kemény Lili csipkefinom intelligenciája, sem a pofánb. tehetsége nem lehet kérdés, minden oldalról konkrétan a dicsekvésig lezokog mindkettő, ezt még az is elismeri, aki, mint Mar Csodálatos Gócsy Tanár Úr, aki konkrétan a sarokba vágta a könyvet a 200. oldal után. Teljesen köztudott, hogy a Tanár Úr szemében senki nem ember, akinek nem pével kezdődik és etőfisándorra végződik a neve, de azért legalábbis izgi, kit miért okád le. De hogy unalmas volna, az előtt tényleg döbbenten állok. Nem történik benne semmi? Inkább, ha már itt tartunk, túl sok az esemény, ezt aztán profi arányérzékkel (szintén nemigen tér rá ki senki, szintén nem értem) vegyíti a belső színpad cselekményével. Amely, mint tudjuk, egy pillanatban színesebb és viharosabb tud lenni, mint kívül egy évtized. Szóval, és én most az leszek az ismétléseimmel, a Nem minden, csak nem unalmas. Hanem inkább rettenetesen érdekes.

[Péter Horányi · Rating 5 out of 5]

Az idei év magyar irodalmának egy fontos szenzációja Kemény Lili Nem c. első regénye. Egyetértek azzal, hogy fontos megjelenés a mai magyar kulturális életben, különösen a színház és a film vonatkozásában vannak rendkívül érdekes állításai. Személyes, önéletrajzi könyv, ám meglepően nem öncélú, valahogy még a legszemélyesebb részek is kapcsolatban vannak a korszak általánosabb problémáival, elakadásaival. A főhős kallódása szépen tükrözi azt a jelenséget, ahogy a 21. századi neoliberalizmus az alkotáshoz áll: Az egyre inkább elpiacosodó filmipar, az SZFE átalakítása, az egyetemfoglalás belsőviszályai mind az áruvá válás jelensége, amelyre az autonóm művésznek, Kemény Lili karakterének nemet kell mondania.
Meg kellett birkózni ezzel a könyvvel, olykor fárasztóan túlírt, de összességében sok örömöt adott az olvasás. A legjobb egyértelműen az SZFE elfoglalása körüli részek, nagyon tetszett, ahogy ott egyaránt megjelenik a dokumentumértékű tudósítás, a személyes tapasztalat és az elméleti eszmefutam az egész magyar kulturális szintér helyzetéről.

[Kata · Rating 3 out of 5]

kell 2-3 nap, hogy feldolgozzam

[Balazs Siegler · Rating 3 out of 5]

Meg kellett küzdenem a szöveggel, nem könnyű olvasmány. TBC..

[Kriszta Klebercz · Rating 3 out of 5]

Nem tudtam befejezni, meglehetősen irritált a modor...