What do you think?
Rate this book
Мёртвым не баліць
«Мёртвым не баліць» — адзін з самых драматычных твораў Васіля Быкава. Драматычны не толькі па змесце, але і па сваім лёсе: напісаная 60 гадоў таму і ўпершыню апублікаваная спачатку ў часопісе «Маладосць», а затым у «Новом мире», аповесць з ініцыятывы другога чалавека у СССР, сакратара ЦК КПСС па ідэалогіі Міхаіла Суслава, была забаронена і два дзесяцігоддзі пасля не друкавалася. Галоўнай прычынай забароны было тое, пра што пазней распавёў сам аўтар: «…гэта ці не адзіная аўтабіяграфічная аповесць, дзе ўсё ці амаль усё — праўда. Але менавіта тое, што праўда, і стала непрымальным для часу сацрэалізму. Можна сказаць, што галоўным ворагам гэтага славутага метаду была праўда». Пра гэтую праўду, быкаўскую праўду, добра сказаў крытык Ігар Дзядкоў: «Амаль невытлумачальна, чаму — праўда. Чаму ў Быкава заўсёды — праўда?»
І хоць пад няўмольны каток савецкай цэнзуры трапілі практычна ўсе буйныя творы пісьменніка, якія былі напісаны ўключна да сярэдзіны 1980-х гг., аднак найбольшыя страты панесла, мусіць, аповесць «Мёртвым не баліць»: тут па цэнзурна-рэдактарскіх меркаваннях было зроблена каля двухсот скарачэнняў. У такім скалечаным выглядзе яна друкавалася да апошняга часу. І толькі пасля смерці Васіля Быкава дзякуючы ягонаму біёграфу Сяргею Шапрану ўпершыню была апублікавана ў аўтарскай рэдакцыі, з узнаўленнем усіх купюр. У гэтай непадцэнзурнай рэдакцыі і гучыць цяпер аповесць «Мёртвым не баліць».
І хоць пад няўмольны каток савецкай цэнзуры трапілі практычна ўсе буйныя творы пісьменніка, якія былі напісаны ўключна да сярэдзіны 1980-х гг., аднак найбольшыя страты панесла, мусіць, аповесць «Мёртвым не баліць»: тут па цэнзурна-рэдактарскіх меркаваннях было зроблена каля двухсот скарачэнняў. У такім скалечаным выглядзе яна друкавалася да апошняга часу. І толькі пасля смерці Васіля Быкава дзякуючы ягонаму біёграфу Сяргею Шапрану ўпершыню была апублікавана ў аўтарскай рэдакцыі, з узнаўленнем усіх купюр. У гэтай непадцэнзурнай рэдакцыі і гучыць цяпер аповесць «Мёртвым не баліць».
Audiobook
First published January 1, 1965
12 people are currently reading
224 people want to read
About the author
Vasil Bykov
90 books49 followersVasil Bykov (Vasil Bykaŭ) was a Belarusian dissident and opposition politician, junior lieutenant, and author of novels and novellas about World War II. A significant figure in Soviet and Belarusian literature and civic thought, his work earned him endorsements for the Nobel Prize nomination from, among others, Nobel Prize laureates Joseph Brodsky and Czesław Miłosz.
Belarusian: Васіль Быкаў
Russian: Василь Быков
Belarusian: Васіль Быкаў
Russian: Василь Быков
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 13 of 13 reviews
January 25, 2020
Please scroll down for English.
A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.
Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.
Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg "hőse". Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő. Vagy mindenki más, akit hosszabb-rövidebb időre látunk, aztán eltűnnek, és jó eséllyel sose térnek vissza. Szívósan, kitartóan ragaszkodnak az életükhöz és/vagy a kötelességükhöz, miközben egyre gonoszabbul zárul köréjük az ellenséges gyűrű, és még annál is gonoszabbul a szovjet tisztek/tisztviselők felelőtlensége, szolgalelkűsége, embertelensége.
Fura, de ez a regény az igazság megtalálásának története is, bármi legyen is az. Ezen a csatatéren (kis falvak, régi műhelyek, ottfelejtett betoncsövek, szinte érezni lehet a piszkos hó és a benzin szagát) mindenkinek órák leforgása alatt meg lehet ismerni a valódi arcát. Aztán vagy örül az ember annak, amit lát, vagy nem.
És az emlékezés története is, az emlékek feldolgozhatóságának (-hatatlanságának) története. Erre pedig nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, az utókornak is szüksége volna. Más kérdés, hogy nem sokan hajlandóak egyáltalán foglalkozni vele. Mármint a győzelem napjának megünneplésén kívül, ami az elbeszélés keretét adja. Amiben az egészségesnél jóval több az elhallgatás.
Annyira jó, hogy nem is értem, hogy jelenhetett meg a szerző hazájában is, nemhogy azon kívül. És hogy még angol fordítása is legyen, hát ez túlmegy a felfogóképességemen.
-----------
I found the first Hungarian edition in the library, and only found out later that it was cut by censorship. Next time I think I'll try to get the English translation, I hope it's complete.
By writing this introduction, I only want to make it clear how heavily Bykaŭ can influence my mind. About as heavily as a horse kicking. And that's after it was censored. What could it do in a full version? Whoever writes anything about WWII, with whatever effort or genius, they cannot surpass Bykaŭ. Equal him, maybe.
Just like all his novels, it's the story of "Everyman/woman". Even the narrator - who will only do his job, go where he's sent to and try to remain human in the mud, in the cold, in run-down buildings with broken windows, on a mine-field, among machine-guns -, even he becomes a hero. All the more those he respects: an easy-going friend and a nurse of crude manners. Or those whom they meet for a shorter or longer time, before they're gone and probably never return. They hold on to their lives and/or their duty while the enemy lines are closing around them more and more wickedly, and they encounter the irresponsible, servile, inhumane behaviour of Soviet officers.
Strangely, the novel becomes the story of finding truth, whatever it is. On this battlefield of tiny villages, battered workshops, forgotten pipes of concrete (the reader can almost smell the dirty snow and the petrol), no one can hide their true nature for more than a few hours. You'll see who they really are, for better or worse.
And it becomes the story of remembering, too. Of being able (or rather unable) to confront and process memories. It's not just the individual who needs that. Not in the least. And celebrating the Day of Victory, decades after the war (which provides the frame of the storytelling), is not something that will help. Especially if so many voices are kept quiet in the meantime.
How could this ever be published both in and out of the author's country? And translated into English as well?
A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.
Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.
Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg "hőse". Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő. Vagy mindenki más, akit hosszabb-rövidebb időre látunk, aztán eltűnnek, és jó eséllyel sose térnek vissza. Szívósan, kitartóan ragaszkodnak az életükhöz és/vagy a kötelességükhöz, miközben egyre gonoszabbul zárul köréjük az ellenséges gyűrű, és még annál is gonoszabbul a szovjet tisztek/tisztviselők felelőtlensége, szolgalelkűsége, embertelensége.
Fura, de ez a regény az igazság megtalálásának története is, bármi legyen is az. Ezen a csatatéren (kis falvak, régi műhelyek, ottfelejtett betoncsövek, szinte érezni lehet a piszkos hó és a benzin szagát) mindenkinek órák leforgása alatt meg lehet ismerni a valódi arcát. Aztán vagy örül az ember annak, amit lát, vagy nem.
És az emlékezés története is, az emlékek feldolgozhatóságának (-hatatlanságának) története. Erre pedig nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, az utókornak is szüksége volna. Más kérdés, hogy nem sokan hajlandóak egyáltalán foglalkozni vele. Mármint a győzelem napjának megünneplésén kívül, ami az elbeszélés keretét adja. Amiben az egészségesnél jóval több az elhallgatás.
Annyira jó, hogy nem is értem, hogy jelenhetett meg a szerző hazájában is, nemhogy azon kívül. És hogy még angol fordítása is legyen, hát ez túlmegy a felfogóképességemen.
-----------
I found the first Hungarian edition in the library, and only found out later that it was cut by censorship. Next time I think I'll try to get the English translation, I hope it's complete.
By writing this introduction, I only want to make it clear how heavily Bykaŭ can influence my mind. About as heavily as a horse kicking. And that's after it was censored. What could it do in a full version? Whoever writes anything about WWII, with whatever effort or genius, they cannot surpass Bykaŭ. Equal him, maybe.
Just like all his novels, it's the story of "Everyman/woman". Even the narrator - who will only do his job, go where he's sent to and try to remain human in the mud, in the cold, in run-down buildings with broken windows, on a mine-field, among machine-guns -, even he becomes a hero. All the more those he respects: an easy-going friend and a nurse of crude manners. Or those whom they meet for a shorter or longer time, before they're gone and probably never return. They hold on to their lives and/or their duty while the enemy lines are closing around them more and more wickedly, and they encounter the irresponsible, servile, inhumane behaviour of Soviet officers.
Strangely, the novel becomes the story of finding truth, whatever it is. On this battlefield of tiny villages, battered workshops, forgotten pipes of concrete (the reader can almost smell the dirty snow and the petrol), no one can hide their true nature for more than a few hours. You'll see who they really are, for better or worse.
And it becomes the story of remembering, too. Of being able (or rather unable) to confront and process memories. It's not just the individual who needs that. Not in the least. And celebrating the Day of Victory, decades after the war (which provides the frame of the storytelling), is not something that will help. Especially if so many voices are kept quiet in the meantime.
How could this ever be published both in and out of the author's country? And translated into English as well?
August 9, 2024
Аповесць 1965 такая актуальная для Беларусі 2024, што страшна
October 15, 2019
Két dolgot állítok: A.) Bikov az egyik legjobb szépirodalmi szerző második világháború tematikában B.) ez a könyv a legjobb az általam olvasott Bikov-regények közül. A.)-ból és B.)-ből pedig törvényszerűen következik: C.) ez az egyik legjobb háborús könyv, amit eddig olvastam. Az már eddig is tudott dolog volt, hogy a mikroszkopikus háború leképezésében Bikov a number one: tán senki sem mutatja be ilyen élesen azokat a szituációkat, amikből millió is akadt, és amelyek önmagukban fikarcnyit sem befolyásolták a küzdelem végkimenetelét, de az egyén számára a szenvedés és a kilátástalanság végeláthatatlan kálváriáját jelentették. Bóklászás a hóban, lapítás a mocsárban, vánszorgás egy aknamezőn… az ilyesmik leírásában fehérorosz barátunk egyszerűen verhetetlen. Úgy tudja mindezt elénk rakni, hogy átérezzük az értelmetlenségét, a reménytelenségét, ezt az egész állati küszködést: hogy jó volna meghalni, de mégis, vánszorogni kell tovább.
Ugyanakkor A halottaknak nem fáj nem pusztán a háború könyve, hanem a háború feldolgozásának krónikája – a ’44-es év eseményeinek rögzítésénél nem kevésbé fontos a keret, a késő ’60-as évek, ahonnan az elbeszélő visszatekint a Honvédő Háborúra. (Ez a retrospektív megközelítés már a Farkascsordá-ban is felbukkant, de ott Bikov közel sem hozott ki ennyit belőle.) Vasziljevics a háborús hősök emléknapján érkezik a városba valamilyen ügyet intézni, és felismerni véli Szahno-t, az egykori hadbírót, aki személyesen felelős feldolgozhatatlan traumáiért. Innentől kezdve a két sík (a jelen és a múlt) párbeszédbe lép és erősíti egymást, együtt hozzák létre azt a dinamikát, amitől a regény letehetetlenné válik. Egyfelől itt van Szahno, aki a maga kidolgozott motivációival együtt az egyik legantipatikusabb figura az irodalomtörténetben – szerintem nincs olyan báránylelkű könyvbarát, aki ne azért fohászkodna, hogy valaki lője már hátba ezt az erkölcsi vízihullát az első adandó alkalommal. Szahno Bikov hihetetlenül bátor sztálinizmus-kritikájának eszköze, hisz az általa megformált hideg, emberi aspektusokat semmibe vevő típus egyértelműen a Sztálin által megálmodott paranoid, embertelen hadvezetési stílus* terméke – ami azt illeti, szerintem igen könnyű úgy magunk elé képzelni, hogy az orra alá egy tömött bajuszt rajzolunk. Ő az a féreg, aki majd annyi halálért felel, mint a nácik, de hát amíg a nácikra legalább lövöldözni lehet (bár Bikov világában inkább kevesebb, mint több sikerrel), addig Szahno tragikusan halhatatlannak tűnik.
És mégis, a ’60-as évek fejezeteinek hála van valami, ami kiemeli ezt az egész borzalmat a reménytelenségből. Az, hogy Vasziljevics öregen, megrokkanva, de legalább megmérkőzhet a jelenben Szahnoval illetve annak alakmásával – de hát ez mindegy is, mert Szahno nem egyén, hanem típus, a szörny, aki újra és újra alakot ölt, már önmagában siker még ha ezt a meccset legjobb esetben is csak döntetlenre tudja kihozni. És bár Bikov érezhetően ’60-as évektől sincs elájulva (már maga a könyv is egy reménytelen hivatali hercehurcával nyit, és az a zseniális jelenet a hősök ünnepén vedelő hadastyánokkal sem túl hízelgő a szovjet valóságra nézve), de legalább meg tudja nevezni azokat, akik (ha a sztálini rettenet elhalványul) igazi életet tudnak építeni maguknak: a frontharcosok gyermekeit. Ami, meglehet, naiv elképzelés, és a fene tudja, a putyini Oroszország alátámasztja-e a reményt – de hát ki vethetné szemére egy frontharcosnak, hogy hinni akar?
* Akadnak olyanok (köztük Szahno), akik megvédik a sztálini módszert, mert végtére is legyőzték a nácikat. De a morális kérdéseken túl: a keleti fronton a németek és az oroszok veszteségarányai döbbenetes különbségeket mutattak. Legóvatosabb becslés szerint is egy német halottra 3-5 szovjet jutott, de például a Citadella-hadműveletben 1.677.000 fős szovjet véres veszteséggel szemben 170.000 a német áldozatok száma. Ezek az adatok számomra nem Sztálin stratégiai zsenialitását bizonyítják, hanem egyszerűen azt, hogy nem érdekelte az emberi élet.
Ugyanakkor A halottaknak nem fáj nem pusztán a háború könyve, hanem a háború feldolgozásának krónikája – a ’44-es év eseményeinek rögzítésénél nem kevésbé fontos a keret, a késő ’60-as évek, ahonnan az elbeszélő visszatekint a Honvédő Háborúra. (Ez a retrospektív megközelítés már a Farkascsordá-ban is felbukkant, de ott Bikov közel sem hozott ki ennyit belőle.) Vasziljevics a háborús hősök emléknapján érkezik a városba valamilyen ügyet intézni, és felismerni véli Szahno-t, az egykori hadbírót, aki személyesen felelős feldolgozhatatlan traumáiért. Innentől kezdve a két sík (a jelen és a múlt) párbeszédbe lép és erősíti egymást, együtt hozzák létre azt a dinamikát, amitől a regény letehetetlenné válik. Egyfelől itt van Szahno, aki a maga kidolgozott motivációival együtt az egyik legantipatikusabb figura az irodalomtörténetben – szerintem nincs olyan báránylelkű könyvbarát, aki ne azért fohászkodna, hogy valaki lője már hátba ezt az erkölcsi vízihullát az első adandó alkalommal. Szahno Bikov hihetetlenül bátor sztálinizmus-kritikájának eszköze, hisz az általa megformált hideg, emberi aspektusokat semmibe vevő típus egyértelműen a Sztálin által megálmodott paranoid, embertelen hadvezetési stílus* terméke – ami azt illeti, szerintem igen könnyű úgy magunk elé képzelni, hogy az orra alá egy tömött bajuszt rajzolunk. Ő az a féreg, aki majd annyi halálért felel, mint a nácik, de hát amíg a nácikra legalább lövöldözni lehet (bár Bikov világában inkább kevesebb, mint több sikerrel), addig Szahno tragikusan halhatatlannak tűnik.
És mégis, a ’60-as évek fejezeteinek hála van valami, ami kiemeli ezt az egész borzalmat a reménytelenségből. Az, hogy Vasziljevics öregen, megrokkanva, de legalább megmérkőzhet a jelenben Szahnoval illetve annak alakmásával – de hát ez mindegy is, mert Szahno nem egyén, hanem típus, a szörny, aki újra és újra alakot ölt, már önmagában siker még ha ezt a meccset legjobb esetben is csak döntetlenre tudja kihozni. És bár Bikov érezhetően ’60-as évektől sincs elájulva (már maga a könyv is egy reménytelen hivatali hercehurcával nyit, és az a zseniális jelenet a hősök ünnepén vedelő hadastyánokkal sem túl hízelgő a szovjet valóságra nézve), de legalább meg tudja nevezni azokat, akik (ha a sztálini rettenet elhalványul) igazi életet tudnak építeni maguknak: a frontharcosok gyermekeit. Ami, meglehet, naiv elképzelés, és a fene tudja, a putyini Oroszország alátámasztja-e a reményt – de hát ki vethetné szemére egy frontharcosnak, hogy hinni akar?
* Akadnak olyanok (köztük Szahno), akik megvédik a sztálini módszert, mert végtére is legyőzték a nácikat. De a morális kérdéseken túl: a keleti fronton a németek és az oroszok veszteségarányai döbbenetes különbségeket mutattak. Legóvatosabb becslés szerint is egy német halottra 3-5 szovjet jutott, de például a Citadella-hadműveletben 1.677.000 fős szovjet véres veszteséggel szemben 170.000 a német áldozatok száma. Ezek az adatok számomra nem Sztálin stratégiai zsenialitását bizonyítják, hanem egyszerűen azt, hogy nem érdekelte az emberi élet.
August 6, 2020
Не так страшні німці, як червоні командири. Майстерна оповідь про весь бруд війни, і що шлях до" перемоги" супроводжувався мільйонами марних смертей. Бикова часто називають "білоруським Камю" чи то послідовником Ремарка. Але такі порівняння недоречні , бо створюють враження меншовартості письменника. Лише за його сміливість написати правдиву історію про війну , можна сміливо відносити в пантеон європейських класиків, не кажучи вже про літературну майстерність. Книга не для слабкодухих.
November 10, 2025
If the effects of war on the soldiers that fight them could be simplified into a coin analogy, I know which stories are on each side. Leo Tolstoy’s romanticized prose in War and Peace detailing Prince Andrei’s optimistic epiphany of life’s meaning while lying mortally wounded in the Battle of Austerlitz is one side.
On the other side of the coin is The Dead Feel No Pain: Vasil Bykaǔ’s recounting of the chaotic, bloody, and torturous journey across Kirovograd oblast, Ukraine in the waning months of World War II that ends with him bleeding out as he stares into the night sky, waiting for Death to give him eternal rest.
Yet that bleak moment is not the conclusion of Vasilyevich’s story, despite what Soviet WWII death records from 1943-1944 indicate. Byakǔ’s narrative, weaving together those harrowing past experiences with a postwar anecdote from Victory Day in 1965, is what makes this book so incredible to read, even over half a century after he published it.
I have a lot more to say about this book and will update this review later. For now, I’m confidently ranking The Dead Feel No Pain in my top 3 books I’ve read this year.
On the other side of the coin is The Dead Feel No Pain: Vasil Bykaǔ’s recounting of the chaotic, bloody, and torturous journey across Kirovograd oblast, Ukraine in the waning months of World War II that ends with him bleeding out as he stares into the night sky, waiting for Death to give him eternal rest.
Yet that bleak moment is not the conclusion of Vasilyevich’s story, despite what Soviet WWII death records from 1943-1944 indicate. Byakǔ’s narrative, weaving together those harrowing past experiences with a postwar anecdote from Victory Day in 1965, is what makes this book so incredible to read, even over half a century after he published it.
I have a lot more to say about this book and will update this review later. For now, I’m confidently ranking The Dead Feel No Pain in my top 3 books I’ve read this year.
This entire review has been hidden because of spoilers.
December 7, 2024
Слухаў кнігу ў аўдыёфармаце — версію, якая засталася без правак цэнзараў. Вельмі хацелася б знайсці папяровы варыянт, дзе праўкі цэнзара выдзеленыя. Нажаль, такіх асобнікаў выдалі зусім мала.
Твор вельмі спадабаўся, хоць мае чаканні і напружанне, якое ўзнікала падчас чытання, не цалкам спраўдзіліся. Але ж узнятая праблематыка — важная і глыбокая. Асабліва мяне зачапіў выраз "аскепак культу", які апісвае служкаў сталінскай эпохі. Праз рэпрэсіўную машыну прайшлі дзясяткі мільёнаў чалавек. Сотні тысяч функцыянераў вышуквалі "ворагаў народу", затрымлівалі, каралі, судзілі і расстрэльвалі. Пасля ХХ з’езду многія з іх засталіся на сваіх месцах і пазбеглі пакарання. Вялікая частка гэтых "аскепкаў культу" нават не ўсвядоміла сваёй памылкі. Яны працягвалі думаць, што мелі рацыю, бо толькі "выконвалі загады". Галоўнаму герою твора давялося літаральна з кулакамі выбіваць гэтую дур з галоў сталіністаў.
Акрамя пасляваенных разваг і дзеянняў, у творы падрабязна распавядаецца пра дэталі вызваленчай аперацыі, у якой удзельнічаў і быў паранены галоўны герой. Менавіта там ён згубіў нагу. Хоць гэта ўжо быў перыяд вызвалення, дзяржава ўсё роўна не навучылася паважаць жыццё людзей. Усё наперад, хутчэй і хутчэй. А тое, што ў тыле заставаўся вораг, а сам тыл не быў гатовы даць адпор, усім было абыякава. Усё як быццам само павінна было вырашыцца. Калі ж салдаты адступаюць, ім крычаць ісці ў бой з голымі рукамі. А яны, у сваю чаргу, чакаюць, калі начальства нарэшце зробіць нешта канкрэтнае. Але начальству, як заўсёды, сп��авы да гэтага няма.
Твор вельмі спадабаўся, хоць мае чаканні і напружанне, якое ўзнікала падчас чытання, не цалкам спраўдзіліся. Але ж узнятая праблематыка — важная і глыбокая. Асабліва мяне зачапіў выраз "аскепак культу", які апісвае служкаў сталінскай эпохі. Праз рэпрэсіўную машыну прайшлі дзясяткі мільёнаў чалавек. Сотні тысяч функцыянераў вышуквалі "ворагаў народу", затрымлівалі, каралі, судзілі і расстрэльвалі. Пасля ХХ з’езду многія з іх засталіся на сваіх месцах і пазбеглі пакарання. Вялікая частка гэтых "аскепкаў культу" нават не ўсвядоміла сваёй памылкі. Яны працягвалі думаць, што мелі рацыю, бо толькі "выконвалі загады". Галоўнаму герою твора давялося літаральна з кулакамі выбіваць гэтую дур з галоў сталіністаў.
Акрамя пасляваенных разваг і дзеянняў, у творы падрабязна распавядаецца пра дэталі вызваленчай аперацыі, у якой удзельнічаў і быў паранены галоўны герой. Менавіта там ён згубіў нагу. Хоць гэта ўжо быў перыяд вызвалення, дзяржава ўсё роўна не навучылася паважаць жыццё людзей. Усё наперад, хутчэй і хутчэй. А тое, што ў тыле заставаўся вораг, а сам тыл не быў гатовы даць адпор, усім было абыякава. Усё як быццам само павінна было вырашыцца. Калі ж салдаты адступаюць, ім крычаць ісці ў бой з голымі рукамі. А яны, у сваю чаргу, чакаюць, калі начальства нарэшце зробіць нешта канкрэтнае. Але начальству, як заўсёды, сп��авы да гэтага няма.
July 26, 2023
гісторыя вайны пераплятаецца з гісторыяй пасьля вайны.
чытаецца павольна і часам цяжка. вайна — адна з самых бессэнсоўных з’яў.
чытаецца павольна і часам цяжка. вайна — адна з самых бессэнсоўных з’яў.
October 19, 2025
Finished THE DEAD FEEL NO PAIN: A BELARUSIAN NOVEL OF THE SECOND WORLD WAR (1965), a semi-autobiographical story by Vasil Bykau (1924-2003) based on his front-line experiences as a junior lieutenant in the Red Army. Unlike the straight-forward narrative structure of other Soviet era military novels, the war adventures of Lt. Vasilyevich are told in a series of flashbacks by the narrator twenty years later as a middle-aged disabled veteran celebrating the Russian “Victory Day” but still haunted by the memories of the horrific deaths of his best friend, Yurka, and a young nurse, Katsya, and of the sadistic behavior of a martinet officer, Cpt. Sakhno.
The title works on literal and psychological levels. Vasilyevich suffers chronic pain from his war wounds (part of his left leg is amputated, and he experiences discomfort from a reluctant shot in the chest by a German soldier who had been his prisoner)—unlike Yurka, who “feels no pain.” He also mentally suffers from the effects of the war: “Everything else that happened to me afterwards turned out differently—not the way it should have” (p. 133). In contrast, the morally dead Sakhnos of the world, rule-following sociopaths, are seemingly immune from emotional anguish. Vasilyevich describes them as “people who would be very surprised if they were ever accused of anything they did so long ago” (p. 131). The narrator mistakes a retired career officer for Sakhno in a hotel lobby but discovers that the retiree is of the same make, a former military political judge responsible for condemning innocent soldiers to death or imprisonment, who has “stubborn confidence…in his [own] innocence” and who “isn’t the kind of man to agonize over pangs of conscience” (p. 300).
The young soldier desperately cries to an unknown God for help. And God answers. A peasant woman saves his life, and the older Vasilyevich is forever grateful for such merciful women of the war. Despite his pain and loneliness, he hopes for a better future when he sees the love between a young man and his pregnant wife. And “Every morning nature renews us all by providing us with a big dose of courage” (p. 330).
Though Bykau’s novels were popular, the Russian translation of THE DEAD FEEL NO PAIN was heavily edited by Soviet censors because of its scathing portrayal of military stupidity. Like his contemporary Alexander Solzhenitsyn (with whom he is pictured), Bykau was noted for his condemnation of totalitarian ideologues.
The title works on literal and psychological levels. Vasilyevich suffers chronic pain from his war wounds (part of his left leg is amputated, and he experiences discomfort from a reluctant shot in the chest by a German soldier who had been his prisoner)—unlike Yurka, who “feels no pain.” He also mentally suffers from the effects of the war: “Everything else that happened to me afterwards turned out differently—not the way it should have” (p. 133). In contrast, the morally dead Sakhnos of the world, rule-following sociopaths, are seemingly immune from emotional anguish. Vasilyevich describes them as “people who would be very surprised if they were ever accused of anything they did so long ago” (p. 131). The narrator mistakes a retired career officer for Sakhno in a hotel lobby but discovers that the retiree is of the same make, a former military political judge responsible for condemning innocent soldiers to death or imprisonment, who has “stubborn confidence…in his [own] innocence” and who “isn’t the kind of man to agonize over pangs of conscience” (p. 300).
The young soldier desperately cries to an unknown God for help. And God answers. A peasant woman saves his life, and the older Vasilyevich is forever grateful for such merciful women of the war. Despite his pain and loneliness, he hopes for a better future when he sees the love between a young man and his pregnant wife. And “Every morning nature renews us all by providing us with a big dose of courage” (p. 330).
Though Bykau’s novels were popular, the Russian translation of THE DEAD FEEL NO PAIN was heavily edited by Soviet censors because of its scathing portrayal of military stupidity. Like his contemporary Alexander Solzhenitsyn (with whom he is pictured), Bykau was noted for his condemnation of totalitarian ideologues.
January 27, 2025
Bykau takes the reader back and forth between two days where the past becomes inescapable due to collective memory.
January 4, 2026
Напамін пра тое, што галоўны вораг - ўнутры краіны, і асабіст гэтак жа небяспечны, як немец.
January 30, 2026
Дякую Білорусі за такого сина
August 23, 2016
Страшная книга. Правда, которой не учат в школе.
June 29, 2018
Очень глубокая и трогательная вещь...
Displaying 1 - 13 of 13 reviews