Suttognak ​a Nornák, felőrlődik a föld

by Beatrix Ivánovics

Nóra, ​Mira és Brigi nem ismeri egymást. Pedig Nóra, Mira és Brigi valaha együtt éltek. A harmincas éveiben járó Nóra egyszer csak arra ébred, hogy egyedül maradt és fázik, és semmi sem olyan, amilyennek a húszas évei elején elképzelte.
És miközben próbálja kitalálni, hogy mi siklott ki, lever a polcról egy dobozt, amiből előgurul egy pendrive, amiből előgurul egy csomó hangfelvétel, amiből előgurul Nóra, Mira és Brigi hangja. És a harmincas éveiben járó Nóra visszahallgatja a húszas éveik elejét, hogy rájöjjön, mi romlott el. És a diktafon kegyetlen, mert olyan dolgokat is rögzít, amiket az ember nem akar, hogy rögzüljenek. És ezeket a dolgokat olyanok is meghallgathatják, akiket az ember nem akar, hogy meghallgassák. És innentől minden nagyon gyorsan romolhat el. A kérdés, hogy helyre lehet-e hozni bármit is tizenkét évvel később.
Ivánovics Beatrix első regénye két párhuzamos cselekményszálon fut – ez a prózatechnika megengedi az olvasónak, hogy betekintést nyerhessen három, művészeti területen elhelyezkedni kívánó fiatal lány felnövéstörténetébe és jelenlegi életükbe is. A regény mindeközben erőteljes társadalomkritika is: foglalkozik az alkotók nehézségeivel a kapitalista társadalomban, az emberi kapcsolatok elinflálódásából következő elmagányosodással, valamint azzal, hogy milyen áldozatokat követel világunk azoktól, akik beilleszkedni próbálnak, és hogyan veszi el a levegőt azoktól, akik különböznek.

248 pages, Paperback

First published January 1, 2024

Reviews

[Kuszma · Rating 3 out of 5]

A nyelv. Nekem a nyelvvel van csak bajom. Nem úgy általában, hanem itt. Nyilván nincs sehol megírva, hogy a nyelvnek neutrális közegnek kell lennie, aminek egyetlen feladata a történet minél pontosabb átadása az olvasónak. Nem, az irodalom megengedi - mit megengedi! időnként egyenesen követeli! -, hogy a mű nyelve sajátos, organikus lényként bomoljon ki az olvasó előtt, egyfajta dzsungelként vagy mélytengeri korallzátonyként funkcionáljon, amiben a szereplők néha eltévedni látszanak. De amikor az író ebbe az irányba megy el, veszélyes ösvényen jár, mert mindig van egy nehezen belőhető határvonal aközött, amikor az öntudatra ébredő nyelv többé teszi a szöveget, mint ami, és aközött, amikor már rátelepszik a prózára, mert csak önmagáért van, önmagáról közöl információkat. Ilyenkor aztán a szereplők nem hogy eltévedni látszanak, de konkrétan elnyeli őket a mondatok magánakvalósága.

Ivánovics regényével kapcsolatban is ilyen érzéseim voltak. Mintha elsüllyedne a saját mondataikban - tíz-húsz oldalakon át olvassuk, ahogy énelbeszélője szanaszét reflektálja a világot, mintha csak attól rettegne, hogy ha levegőt vesz, bepofátlankodik a cselekmény a komfortzónájába, és elrontja a napját. Pedig cselekmény éppenséggel van, vagy legalábbis akar lenni, mégpedig fontosnak mondható - három nő személyes kapcsolatának felbomlása, és egy kései kísérlet ennek a felbomlásnak a visszacsinálására. Csak elveszik a nyelvi ingoványban. Van is egy hipotézisem, miért. Szerintem ugyanis Ivánovics annyira azonosult az elbeszélővel, annyira magáénak érezte a szavait, a világát, hogy a történetben való lakozás egy idő után fontosabbá vált magánál a történetnél. Egyszerűen elfogulttá vált az elbeszélővel szemben: nem volt szíve a szavába vágni.

(Az értékelő a Merítés prózazsűrijének tagja)

[Judit · Rating 1 out of 5]

A regény épphogy második oldalán olvasható a következő frappáns megjegyzés:
(egy reklám leírása) „Az alsónadrág mélyen a csípőre tolva, sötétlik a leborotvált fanszőrzet. Két vonal, a túlfeszített izmok által körülrajzolt combvonal, bekúszik a nadrág alá, erőszakos ív, tolakodó, képzeld oda, hogy feszül az is a nadrág alatt. Vágykeltőnek szánhatták, olyan, mintha megerőszakolnának.”
Kérdésem úgy a szerzőhöz, mint a Szűcs Anna Emília szerkesztőhöz: Biztos, hogy egy idegesítő reklám olyan, mintha megerőszakolnának? Tuti? Nincs e közt a kettő közt azért egy árnyalatnyi különbség? Nem kellene, Urunk 2023. évében nem ilyen hasonlatokkal élni?
A hab a tortán, hogy betűre pontosan ez a rész megismétlődik a könyv 215. oldalán. Tehát úgy a szerző, mint a szerkesztő szerint ez egy jó hasonlat volt, és szép keretezés lesz, és művészi húzás a regényben. Nos, szerintem meg rohadtul nem kellene ilyeneket tenni egy regénybe. Lehet túlozni, és szenvelegni jól anélkül is.
Ismét abba a problémába futok bele, hogy elsőkönyves szerzőről levén szó, nincs mihez hasonlítsam, és nem tudom megállapítani, hogy ezt a konkrét mondatot azért tette bele, hogy direkt antipatikusnak és bunkónak mutassa a narrátort, vagy ez természetesen jön a szerzőből, és ő maga nem lát problémát az ilyen szóhasználatban. Ismételten nem bízom eléggé egy ismeretlenben ahhoz, hogy előbbinek gondoljam. Főleg, hogy később beleír egy több más aktuálpolitikai és társadalmi problémával kapcsolatos lekezelő, cinikus hőbörgést is, egy másik karakter szájából.
Sokkal inkább bíznék az előbbiben, ha mondjuk az ismétlés során mondjuk megáll az „olyan mintha megerőszakolnának” frázis előtt, vagy másodszor már más hasonlatot mond. Ennek hiányában arra kell következtessek, hogy a szerző nincs tudatában, mennyire problémás ez a mondat. És a szerkesztője szintén. Kár, mert amúgy elég érdekes, és sötét fordulatot vett regény. Nagyon a küzdelmes magyar mindennapokba fásult karakterek küzdelmei a központi téma, és érdekes (bár nyitott) kifejletben végződik. Csak sajnos a történet tanulságát maga a szerző úgy tűnik nem hallgatja meg, vagy nem érett még rá. Mert szerintem a tanulság az, hogy hiába van neked egy adott benyomásod a másikról, és az ő életéről, illetve arról pontosan hol szúrja el azt, a te rálátásod korlátolt, és a saját szűrőiden keresztül nézed. És emiatt tévedhetsz. Mint ahogy abban is tévedhetsz, hogy mikor megengedett egy ilyen annyira idegesítő ez a reklám, hogy olyan, mintha megerőszakolnának hasonlat mennyire megengedhető egy regényben.