What do you think?
Rate this book
Apám üzent
Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció. Regényes nyomozás a családi múlt után, amely a személyes vallomás látszatát kelti. Mit jelent a kitörés a paraszti kultúrából? Milyen férfiszerepeket kínál fel a társadalom, amelyekből válogathatunk? Mennyire ura egy nő a saját sorsának? Hány generáció életét változtatja meg egy különös döntés? Az Apám üzent megrázó család- és identitásregény, apakönyv egy nemzedékről, amely nem találta a helyét a Kádár-korban, de még kevésbé a rendszerváltás után, és egy másik nemzedékről, amelynek ezzel az örökséggel számot kell vetnie.
- GenresFictionContemporary
576 pages, Hardcover
First published November 14, 2024
46 people are currently reading
191 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 12 of 12 reviews
February 13, 2025
Mentem a piros metrón, ezt a könyvet olvastam. A Deákon szálltam volna épp át, amikor odalépett mellém egy kedves idős hölgy, és megszólított, valahogy ilyesformán: „Én is nagyon szeretem ám Grecsót.” Azóta is bánom a választ, amit ösztönösen ki tudtam nyögni, miszerint: „Én nem annyira.” Pedig hát mibe került volna egy mosollyal nyugtázni a megszólítást, elősegítve ezzel, hogy két olvasó, az emberi nem eme örökké veszélyeztetett alfajának példányai egymással konnekteljenek, találkozzanak egy mosolyban, még ha ez a mosoly esetleg ingatag alapokra épül is. Hisz végtére is elég megalapozott a vélemény, hogy a magyar irodalom legismertebb figurája ma (Nyáry Krisztiánnal karöltve) éppen Grecsó, az ő arcával lehet leginkább mozgósítani az olvasóközönséget, ami mégiscsak szerencsésebb, mintha ugyanezt a szerepet OJD vagy Kötter birtokolná. (Tudom, nem raktam magasra a lécet.) Most, miközben ezt az értékelést fogalmazom, ugyanez a kellemetlen, bűntudattal rokon érzés kerülget – hogy kritikával fogok illetni valamit, ami oly sokaknak jelent oly sokat.
Az a gyanúm, hogy ez a könyv túl komolyan veszi magát. Mintha a szerző konkrétan azzal ült volna neki, hogy most megírja a Nagy Grecsó Regényt, az írói univerzum böhöm almanachját, amivel kapcsolatban a tekintetes filmakadémia sem tehet mást, mint hozzávág nyolc Oscart, aztán viszontlátásra. Mindez egy meglehetősen túlírt, humortalan klinkertéglát eredményezett, amit én személy szerint legjobb akarattal sem tudtam nem unni. Pedig hát olvasom, hogy milyen bátor könyv ez – de szerintem éppen hogy végtelenül kockázatkerülő. Van egy központi karaktere, ami egyértelműen felkínálja a szerzővel való azonosítást – hogy mást ne mondjak, Grecsónak hívják -, de ugyanakkor az író fenntartja a jogot, hogy távol maradjon tőle – mert hogy ugye ha Grecsó is, de nem Krisztián, hanem Erik. Aztán van a szövegben egy kis frontélmény, egy kis Kádár-nosztalgia, egy kis tyúkszaros gyerekkor az Alföld mélyéről, az egész nyakon öntve a manapság oly trendi generációs trauma témájával – csupa olyan elem, amiről pontosan lehet tudni, hogy működni fog, mert már ötvenen (köztük maga Grecsó) kipróbálták, és akkor is működött. Kiszámítható az egész, na.
Ami pedig engem valamiért kifejezetten idegesített, az az elbeszélői pozíció. Ugye az egész regénynek a veleje, hogy Ignác, Erik apja „üzen” a túlvilágról (metaforikusan persze), aminek örvén a szöveg végigmegy az apák generációjának láncolatán. Feltételezem, azért, hogy valamiféle igazságra rábukkanjon. Ezzel szemben (és szerintem: ezzel totálisan ellentétbe kerülve) mit látunk? Hogy Erik gyakorlatilag újrakonstruálja a felmenők életét, hosszasan bongyorított, nagyvászonra szánt jelenetekben mutatja be, mire gondoltak, mitől féltek, milyen motivációk mozgatták őket. Csupa olyan dolog, amit Erik nem tudhat. Ez szerintem nem az igazság keresése – ez az apák belekényszerítése a fiúk fikciós erőterébe.
Az utolsó Grecsó könyv, ami hatott rám, a „Valami népi” volt – egyértelműen azért, mert abban tapinthatóan megjelent egy őszinte zaklatottság, és nagyon jót tett neki. Ebben viszont nem találtam mást, mint ménkű sok munkát, hogy személyesnek látszódjék: kicentizett őszinteség.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)
Az a gyanúm, hogy ez a könyv túl komolyan veszi magát. Mintha a szerző konkrétan azzal ült volna neki, hogy most megírja a Nagy Grecsó Regényt, az írói univerzum böhöm almanachját, amivel kapcsolatban a tekintetes filmakadémia sem tehet mást, mint hozzávág nyolc Oscart, aztán viszontlátásra. Mindez egy meglehetősen túlírt, humortalan klinkertéglát eredményezett, amit én személy szerint legjobb akarattal sem tudtam nem unni. Pedig hát olvasom, hogy milyen bátor könyv ez – de szerintem éppen hogy végtelenül kockázatkerülő. Van egy központi karaktere, ami egyértelműen felkínálja a szerzővel való azonosítást – hogy mást ne mondjak, Grecsónak hívják -, de ugyanakkor az író fenntartja a jogot, hogy távol maradjon tőle – mert hogy ugye ha Grecsó is, de nem Krisztián, hanem Erik. Aztán van a szövegben egy kis frontélmény, egy kis Kádár-nosztalgia, egy kis tyúkszaros gyerekkor az Alföld mélyéről, az egész nyakon öntve a manapság oly trendi generációs trauma témájával – csupa olyan elem, amiről pontosan lehet tudni, hogy működni fog, mert már ötvenen (köztük maga Grecsó) kipróbálták, és akkor is működött. Kiszámítható az egész, na.
Ami pedig engem valamiért kifejezetten idegesített, az az elbeszélői pozíció. Ugye az egész regénynek a veleje, hogy Ignác, Erik apja „üzen” a túlvilágról (metaforikusan persze), aminek örvén a szöveg végigmegy az apák generációjának láncolatán. Feltételezem, azért, hogy valamiféle igazságra rábukkanjon. Ezzel szemben (és szerintem: ezzel totálisan ellentétbe kerülve) mit látunk? Hogy Erik gyakorlatilag újrakonstruálja a felmenők életét, hosszasan bongyorított, nagyvászonra szánt jelenetekben mutatja be, mire gondoltak, mitől féltek, milyen motivációk mozgatták őket. Csupa olyan dolog, amit Erik nem tudhat. Ez szerintem nem az igazság keresése – ez az apák belekényszerítése a fiúk fikciós erőterébe.
Az utolsó Grecsó könyv, ami hatott rám, a „Valami népi” volt – egyértelműen azért, mert abban tapinthatóan megjelent egy őszinte zaklatottság, és nagyon jót tett neki. Ebben viszont nem találtam mást, mint ménkű sok munkát, hogy személyesnek látszódjék: kicentizett őszinteség.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)
January 5, 2025
Kiderült, hogy Grecsó minden regényét olvastam, amit nem, az nem is regény.
Nem minden szava tetszett, volt amikor haragudtam rá, mint a Zabhegyezőre vagy a Nyúlcipőre, de azt gondoltam, nincs esélyem nem olvasni.
Valami feladat kapcsán ajándékba kapott könyvutalványból vettem meg ezt a könyvet, december elején, és karácsonyra is megkaptuk ajándékba. Nem örültem neki, hogy ilyen hosszú, de kiderült, hogy egyetlen mondattal sem lehetett volna rövidebb megírni. Sosem éreztem még hasonló nem-lineáris történetmesélést ilyen koherensnek. Nem tudom, hogy általános emberi vagyódasunk teszi ezt a narratíva iránt, vagy a személyes történet tökéletes fonákja, amit az egyetemesség szövetén keresztül tudok látni a sajátomnak, de valamit olyan ügyesen kapott el, hogy szakadás nélkül lehetett visszabontani és felgombolyítani a történet fonalát.
Nagyon fájt, de ellentmondást nem tűrően szerettem ezt az írást.
Olvassátok, hogy legyenek hozzá társak, tanuk; olyan sok apa és anya üzen.
Nem minden szava tetszett, volt amikor haragudtam rá, mint a Zabhegyezőre vagy a Nyúlcipőre, de azt gondoltam, nincs esélyem nem olvasni.
Valami feladat kapcsán ajándékba kapott könyvutalványból vettem meg ezt a könyvet, december elején, és karácsonyra is megkaptuk ajándékba. Nem örültem neki, hogy ilyen hosszú, de kiderült, hogy egyetlen mondattal sem lehetett volna rövidebb megírni. Sosem éreztem még hasonló nem-lineáris történetmesélést ilyen koherensnek. Nem tudom, hogy általános emberi vagyódasunk teszi ezt a narratíva iránt, vagy a személyes történet tökéletes fonákja, amit az egyetemesség szövetén keresztül tudok látni a sajátomnak, de valamit olyan ügyesen kapott el, hogy szakadás nélkül lehetett visszabontani és felgombolyítani a történet fonalát.
Nagyon fájt, de ellentmondást nem tűrően szerettem ezt az írást.
Olvassátok, hogy legyenek hozzá társak, tanuk; olyan sok apa és anya üzen.
January 2, 2025
Azt hiszem az összes Grecsó könyv közül ez volt a legszemélyesebb, a legizgalmasabb és az eddigi kedvencem is egyben. Érződik valahogy benne a sok év érlelődés, a sok személyes tapasztalat és élmény. Azt hiszem azt is értem, hogy miért nevezi fikciónak és nem életrajzi könyvnek. Nagyon tetszett.
April 8, 2025
„Ezek akkor sem haszontalan dolgok, apu, ha most tökéletesen egyedül vagyok a világmindenségben, ha a túlvilági mese csak vigasz, és valójában nincs örök élet, nincs a földön túl semmi. Mert abban a borzalmas ketrecben, a szívemben mindenféle mágnesességtől, atomenergiától szétfeszül a tér, ott pokoli viharok dúlnak, és szeretnék valami rendet.”
,,Nem lehet megítélni, ki volt a taszitóbb; aki ereje híján egyszerűen felszínes volt és aljas, vagy akit megszédített, megalázott a saját lelki nyomora, mégsem tett ellene semmit “
Alapvetöen lassú, várja az ember a történést, a plot twistet - feleslegesen.
Ami pluszt ad, hogy a család tagjának érzi magát az ember, átérzi a falusi szegénység, bakasors szépségeit(?), nehézségeit, illetve rettenet sok kiragadott sorral tud azonosulni az olvasó
,,Nem lehet megítélni, ki volt a taszitóbb; aki ereje híján egyszerűen felszínes volt és aljas, vagy akit megszédített, megalázott a saját lelki nyomora, mégsem tett ellene semmit “
Alapvetöen lassú, várja az ember a történést, a plot twistet - feleslegesen.
Ami pluszt ad, hogy a család tagjának érzi magát az ember, átérzi a falusi szegénység, bakasors szépségeit(?), nehézségeit, illetve rettenet sok kiragadott sorral tud azonosulni az olvasó
April 8, 2025
Felkavaró, fájdalmas, szörnyű és közben gyönyörű. Feltépte a szívemet, és a lelkem mélyére látott.
June 22, 2025
Újabb aparegény a hosszú sorban. Lehet-e újat, mást mondani, vagy épp másként megközelíteni a témát az eddigiekhez képest? Van-e egyáltalán ezirányú szándék, vagy inkább a személyes történet terápiás céllal történő feldolgozása foglalkoztatja a szerzőt?
Az apa-fiú viszony apró részletekbe menő, önmarcangoló boncolgatása, a traumák feldolgozására és családi örökségek, sorsvonalak mentén való felfűzésére tett kísérlet az utóbbi felé tereli a regényt. Bár a főszereplő révén (lásd névválasztás) történik némi kísérlet az eltávolodásra, egyértelmű, hogy Erik, az elbeszélő a szerző alter egója, és ez egy velejéig személyes történet. Az időnként felbukkanó E/3 is csak halvány, és (szerintem) nem túl sikeres kísérlet a távolodásra, a kívülről való rálátásra, reflektálásra. Elbeszéléstechnikailag, de talán a téma megragadása és az identitáskeresés-konstruálás folyamatának szempontjából sem hoz semmi extrát ezáltal, sőt, számomra zavaróan hat. Zavaró, mert erőltetett. Ahogy az egész narratívát is annak éreztem. Igen, igazat adok azoknak, akik túlírtnak, túlgondoltnak és túlkomplikáltnak tartják a regényt. Az elbeszélő mintha minden számára fontosat bele akarna zsúfolni.
Az _Apám üzent_, ahogy már említettem, a személyes traumák leküzdésére tett kísérlet, az apával való szembenézés, a közös ügyek lerendezésének regénye, egy reménytelenül kisiklott sors történetének alapos feltérképezése. Ennek alá- és mellérendelve (eléggé vázlatos) családtörténet az ükapákig visszamenőleg, amely ráadásul a magyar történelem és a családok, egyének sorsa közti összefüggésekre is rá szeretne világítani. Ugyanakkor az elbeszélő Szegvár, a zsongó Kinizsi-telep, a Réti-telep, a lapos rajza révén a társadalmi dimenziót is beemeli a regénybe. Történelmi színterek, különböző társadalmi rétegek hétköznapjai, számos megrajzolt alak révén tágabb kontextusba próbálja helyezni a személyes történetet (amely nem mellesleg betegség- és talán gyógyulástörténet is).
De valahogy a részletek, a különböző síkok nem állnak össze szerves egésszé, eltolódnak az arányok (több, kevésbé fontos sztori például túlzottan nagy figyelmet kap, a történelmi-társadalmi vonal inkább csak díszletként funkcionál stb.), sok az üresjárat, az irreleváns, funkciótlan, önismétlő rész. Hogy ne beszéljek a többször említett konyhapszichológiáról, amely átszövi az egész regényt – és nemcsak a meg nem nevezett, de mindenki által felismert híres doktor úr/pszichiáter alakja révén. Az elbeszélő túlzottan pszichologizáló-analizáló attitűdje számomra már-már irritálóan itatja át a regényt. Talán csakazértis dac ez, farkasszemet néz a lélek embereivel szemben bizalmatlan apával. Nem tudom. Mindenesetre a narrátor annyira szeretné megoldani a miértek és hogyanok rejtélyét, hogy nemcsak önmagát, hanem számos szereplőjét is belső perspektívából láttat. Ez ismét csak megzavarja az olvasót, mert a valóság-fikció tengelyén az elbeszélés az utóbbi felé kezd tendálni, a narrátor irodalmi alakokat teremt, belső történéseket talál ki, feldobva a kitalált történetek és valóság viszonyának kérdését is. Ez már túl sok, érzésem szerint ez a regény nem bírja meg.
Sajnálom, hogy elment mellettem a kötet, pedig maga a téma és a mindig aznap- és másnapos, jobb sorsra érdemes apa alakja érdekelt. Az apa üzenete, a saját sorsának meghatározottságai és a lehetséges kitörés után kutató elbeszélőé is. Még akkor is, ha ezren megírták már. A felvetett kérdések mindig aktuálisak. Kivel/kikkel szemben határozom meg önmagam? Mitől, hová és hogyan menekülök? Menekülhetek-e? Hogyan alakulnak a viszonyok, maga az identitás az utólagos értelemadás, a rekonstrukciók révén? A történetek és összefüggések az emlékezés és az elbeszélés revén? És egyáltalán hogy lehet, ha győzni nem is, de túlélni? Egy adott történelmi-társadalmi-genetikai-pszichológiai örökséggel. Elgondolkodtató, újra és újra.
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
Az apa-fiú viszony apró részletekbe menő, önmarcangoló boncolgatása, a traumák feldolgozására és családi örökségek, sorsvonalak mentén való felfűzésére tett kísérlet az utóbbi felé tereli a regényt. Bár a főszereplő révén (lásd névválasztás) történik némi kísérlet az eltávolodásra, egyértelmű, hogy Erik, az elbeszélő a szerző alter egója, és ez egy velejéig személyes történet. Az időnként felbukkanó E/3 is csak halvány, és (szerintem) nem túl sikeres kísérlet a távolodásra, a kívülről való rálátásra, reflektálásra. Elbeszéléstechnikailag, de talán a téma megragadása és az identitáskeresés-konstruálás folyamatának szempontjából sem hoz semmi extrát ezáltal, sőt, számomra zavaróan hat. Zavaró, mert erőltetett. Ahogy az egész narratívát is annak éreztem. Igen, igazat adok azoknak, akik túlírtnak, túlgondoltnak és túlkomplikáltnak tartják a regényt. Az elbeszélő mintha minden számára fontosat bele akarna zsúfolni.
Az _Apám üzent_, ahogy már említettem, a személyes traumák leküzdésére tett kísérlet, az apával való szembenézés, a közös ügyek lerendezésének regénye, egy reménytelenül kisiklott sors történetének alapos feltérképezése. Ennek alá- és mellérendelve (eléggé vázlatos) családtörténet az ükapákig visszamenőleg, amely ráadásul a magyar történelem és a családok, egyének sorsa közti összefüggésekre is rá szeretne világítani. Ugyanakkor az elbeszélő Szegvár, a zsongó Kinizsi-telep, a Réti-telep, a lapos rajza révén a társadalmi dimenziót is beemeli a regénybe. Történelmi színterek, különböző társadalmi rétegek hétköznapjai, számos megrajzolt alak révén tágabb kontextusba próbálja helyezni a személyes történetet (amely nem mellesleg betegség- és talán gyógyulástörténet is).
De valahogy a részletek, a különböző síkok nem állnak össze szerves egésszé, eltolódnak az arányok (több, kevésbé fontos sztori például túlzottan nagy figyelmet kap, a történelmi-társadalmi vonal inkább csak díszletként funkcionál stb.), sok az üresjárat, az irreleváns, funkciótlan, önismétlő rész. Hogy ne beszéljek a többször említett konyhapszichológiáról, amely átszövi az egész regényt – és nemcsak a meg nem nevezett, de mindenki által felismert híres doktor úr/pszichiáter alakja révén. Az elbeszélő túlzottan pszichologizáló-analizáló attitűdje számomra már-már irritálóan itatja át a regényt. Talán csakazértis dac ez, farkasszemet néz a lélek embereivel szemben bizalmatlan apával. Nem tudom. Mindenesetre a narrátor annyira szeretné megoldani a miértek és hogyanok rejtélyét, hogy nemcsak önmagát, hanem számos szereplőjét is belső perspektívából láttat. Ez ismét csak megzavarja az olvasót, mert a valóság-fikció tengelyén az elbeszélés az utóbbi felé kezd tendálni, a narrátor irodalmi alakokat teremt, belső történéseket talál ki, feldobva a kitalált történetek és valóság viszonyának kérdését is. Ez már túl sok, érzésem szerint ez a regény nem bírja meg.
Sajnálom, hogy elment mellettem a kötet, pedig maga a téma és a mindig aznap- és másnapos, jobb sorsra érdemes apa alakja érdekelt. Az apa üzenete, a saját sorsának meghatározottságai és a lehetséges kitörés után kutató elbeszélőé is. Még akkor is, ha ezren megírták már. A felvetett kérdések mindig aktuálisak. Kivel/kikkel szemben határozom meg önmagam? Mitől, hová és hogyan menekülök? Menekülhetek-e? Hogyan alakulnak a viszonyok, maga az identitás az utólagos értelemadás, a rekonstrukciók révén? A történetek és összefüggések az emlékezés és az elbeszélés revén? És egyáltalán hogy lehet, ha győzni nem is, de túlélni? Egy adott történelmi-társadalmi-genetikai-pszichológiai örökséggel. Elgondolkodtató, újra és újra.
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
January 23, 2025
Én is úgy gondolom eddig talán ez Grecsó Krisztián legjobb könyve. Szépen váltogat ismert motívuma az alföldi lét megoldhatatlan nyomorúsága és a számomra újszerűbbnek ható, időnként melegséget, bennsőségességet hozó apai gyemekkori pillanatok között. Persze azokba is vegyül egy növekvő mennyiségű keserűség, de nem elidegenítő. Úgy éreztem pontos a portré amit lefest, az érzékeny és figyelemre vágyó, affektív zavaroktól sem mentes, messianizmussal kísért mégis középszerű apáról, akinek sorsa elkerülhetetlenül tragikus.
Volt benne pár csalódás. Az esetleges homoszexualitással kapcsolatos finom utalásokat túlzásnak éreztem, valahogy kilógott a történetből számomra, és Ignác tragédiája a diszfunkcionális személyisége volt, mintsem valami vonzódásbeli elfojtás. Mármint a teljes történetből inkább ez jön át. Szerintem itt túlságosan korszerű akart lenni, nem éreztem hogy ez a szál valóban a szöveg vagy a családjuk életének organikus része lett volna.
A másik a regény szinte végéig, Grecsótól kissé szokatlanul alacsonyabb szintű de végül mégis előtörő obszcenitása volt. A mai napig nem értem teljesen a kortárs szépirodalom naturalista, profán szexualitás-leírásait, és már már elismerően hümmögtem, hogy tessék lehet így is, kicsit szemérmesebben, és mégis érti az olvasó és mindenki, hogy mi történik a lapokon. A regény vége felé az apa-fiú beszélgetés mégis indikolatlanul obszcénnak és erőltetettnek hat.
Számomra a regény csúcspontja az utolsó kórházi látogatás.
A könyv a legvégére fárad el. Az író túl sokat beszél a saját dilemmáiról, eltakarja a családja és legfőképpen a apja tragédiájának lecsengését. Talán kicsit több eltávolodás, önmagáról megfeledkezés, szemlélődés kellett volna. Ha úgy le tudja zárni, hogy a saját kortárs szorongásait elhagyja és csak az apját ábrázolja, mint érintett megfigyelő, és engedi, hogy a könyv róla szóljon korszakos mű lehetne.
Így sajnos csak egy valóban jó regény.
Pici hiányzott, hogy nagyszerű legyen.
Volt benne pár csalódás. Az esetleges homoszexualitással kapcsolatos finom utalásokat túlzásnak éreztem, valahogy kilógott a történetből számomra, és Ignác tragédiája a diszfunkcionális személyisége volt, mintsem valami vonzódásbeli elfojtás. Mármint a teljes történetből inkább ez jön át. Szerintem itt túlságosan korszerű akart lenni, nem éreztem hogy ez a szál valóban a szöveg vagy a családjuk életének organikus része lett volna.
A másik a regény szinte végéig, Grecsótól kissé szokatlanul alacsonyabb szintű de végül mégis előtörő obszcenitása volt. A mai napig nem értem teljesen a kortárs szépirodalom naturalista, profán szexualitás-leírásait, és már már elismerően hümmögtem, hogy tessék lehet így is, kicsit szemérmesebben, és mégis érti az olvasó és mindenki, hogy mi történik a lapokon. A regény vége felé az apa-fiú beszélgetés mégis indikolatlanul obszcénnak és erőltetettnek hat.
Számomra a regény csúcspontja az utolsó kórházi látogatás.
A könyv a legvégére fárad el. Az író túl sokat beszél a saját dilemmáiról, eltakarja a családja és legfőképpen a apja tragédiájának lecsengését. Talán kicsit több eltávolodás, önmagáról megfeledkezés, szemlélődés kellett volna. Ha úgy le tudja zárni, hogy a saját kortárs szorongásait elhagyja és csak az apját ábrázolja, mint érintett megfigyelő, és engedi, hogy a könyv róla szóljon korszakos mű lehetne.
Így sajnos csak egy valóban jó regény.
Pici hiányzott, hogy nagyszerű legyen.
This entire review has been hidden because of spoilers.
August 5, 2025
Nem emlékszem, mikor voltam ennyire gondban egy könyv értékelésénél. Viszonylag könnyen olvastam, végig lekötötte a figyelmemet, gondolkodtam az olvasottakon. Ugyanakkor nem merültem el benne igazán, többször kizökkentett az a furcsán "meta" közlésmód, ahogyan a szerző beleírta magát a szövegbe. Hogy ez nem egyszerűen az apja története, vagy egyfajta családi tabló, hanem minduntalan "hallható" a szerző hangja, hogy ezek az ő traumái, az ő múltja, az ő élete. Egyfelől eltávolítja magát tőle, E/3-ban, másik keresztnevet használva írja meg saját magát, másfelől meg egész az elején bejelenti, hogy Erik amúgy ő maga.
Egyes szakaszoknál az is eszembe jutott, hogy olyan, minta karakterelemzést olvasnék egy Ignácról szóló regényhez, nem pedig egy regényt Ignácról. A nem-Ignác és nem-Erik szereplők nézőpontjait fogyaszthatóbbnak éreztem, nem volt bennük annyi elemzés és értelmezés, így több teret hagyott annak, hogy én olvasóként alakítsam ki a saját elképzeléseimet róluk.
Érdekes volt végigmenni a szövegen, töprengeni rajta, és eltűnődni a saját családomban esetlegesen előforduló párhuzamokon. De még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e.
Egyes szakaszoknál az is eszembe jutott, hogy olyan, minta karakterelemzést olvasnék egy Ignácról szóló regényhez, nem pedig egy regényt Ignácról. A nem-Ignác és nem-Erik szereplők nézőpontjait fogyaszthatóbbnak éreztem, nem volt bennük annyi elemzés és értelmezés, így több teret hagyott annak, hogy én olvasóként alakítsam ki a saját elképzeléseimet róluk.
Érdekes volt végigmenni a szövegen, töprengeni rajta, és eltűnődni a saját családomban esetlegesen előforduló párhuzamokon. De még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e.
March 7, 2025
Nagyon lehúzósnak és itt-ott unalmasnak éreztem ezt a könyvet. A “divatos” transzgeneracios traumák és az alkoholizmus állnak a középpontban, így nehéz olvasmány.
A felmenök élettörténetét, sorsát érdekesnek találtam. Grecsó szépen bànik a magyar nyelvvel és elgondolkodtattak a precíz közelképek a különböző karakterekről.
A napjainkban zajló jeleneteket - avagy azt, hogyan értelmezi ősei sorsát és üzeneteit “Erik” (vagy Krisztián?) - elèg kuszának, olykor álmosítónak, laposnak éreztem.
A felmenök élettörténetét, sorsát érdekesnek találtam. Grecsó szépen bànik a magyar nyelvvel és elgondolkodtattak a precíz közelképek a különböző karakterekről.
A napjainkban zajló jeleneteket - avagy azt, hogyan értelmezi ősei sorsát és üzeneteit “Erik” (vagy Krisztián?) - elèg kuszának, olykor álmosítónak, laposnak éreztem.
January 4, 2025
Perturbing.
Disturbing.
Baffling.
Is it really about the fight to learn about identity?
Disturbing.
Baffling.
Is it really about the fight to learn about identity?
February 19, 2025
3 nap telt el és még mindig nem tudtam magam túltenni ezen a könyvön. Kedvencem lett.
Rettenetesen megérintett Ignác története, az hogy mi lett belőle, hogyan csúszott le… szerintem az utolsó 100 oldalt szinte végig könnyezve olvastam végig.
Ajánlom a könyvet mindenkinek aki meg akarja érteni a generációs traumákat.
Rettenetesen megérintett Ignác története, az hogy mi lett belőle, hogyan csúszott le… szerintem az utolsó 100 oldalt szinte végig könnyezve olvastam végig.
Ajánlom a könyvet mindenkinek aki meg akarja érteni a generációs traumákat.
This entire review has been hidden because of spoilers.
August 20, 2025
Csodálatos aparegény, nekem nagyon kortárs.
Displaying 1 - 12 of 12 reviews