Simon Márton eddigi négy kötete mind valami újat hozott. A költő, olybá tűnik, mostanra tegeződő viszonyba került a világgal, nemcsak a költőelődökkel, de a szeretkező űrhajósokkal, Jézussal és a dinoszauruszokkal is. De a legnagyobb újdonság számomra az öröm. Egy röpke pillanatra azt hihetjük, van valami érdekes a világban. A költészet szemfényvesztése. Gács Anna, kritikus, irodalomtörténész
Van itt olyan szelet, ami a pazarlás áldozataként kallódik, és akad, amit törődésből hagytak ott a később megéhezőknek. Vacognak, mint az utolsó négyzetméter beton az erdőrengetegektől. Én már csak így találtam őket. Se cetli, se üzenet, csak másnapos pizzaszeletek a mikró tetején. Még egy éjszakát ne éljenek túl! Schwarcz Ádám, járókelő
Marcinál hallgat a felszín és fecseg a mély. A létezés gyönyörűségeivel és szörnyűségeivel is kénytelen számot vetni, mindezt kamaszos nyegleséggel, mérnöki pontossággal, humorral, szemérmes szeretettel teszi. Tékozló apának érzem magam, hisz oly keveset tudok róla. Most, hogy “számba vettem” a Hideg pizzát, valamivel többet. Ajánlom másoknak is, szóval mindenkinek. Simon István, Marci apukája
"Költő vagyok és slammer. Verseket 2004 óta publikálok, két kötetem jelent meg – 2010-ben a Dalok a magasföldszintről, 2013-ban a Polaroidok.
Sok évvel ezelőtt otthagytam egy majdnem elvégzett, Pázmányos esztétika-kommunikáció szakot, de ha minden jól megy, 2014 tavaszán végzek a Károlin, japánon. Dolgoztam számtalan alkalommal újságíróként, több alkalommal szerkesztőként és újabban rendszeresen fordítóként: angolból fordítok krimit és szépirodalmat egyaránt (és fontolva haladva japánból, csakis verseket és szinte kizárólag magamnak). Egyébként 1984-ben születtem, Kalocsán. A Pápai Református Kollégiumban érettségiztem. Kamasz korom óta írok.
Not just for the record, mert egyébként tényleg hálás vagyok értük: 2004-ben a Mozgó Világ nívódíjasa voltam líra kategóriában (Ijjas Tamással megosztva). Első könyvemmel elnyertem a Makói Medáliák, “első kötetesek” díját. A 2011-es évben Móricz Zsigmond Alkotói Ösztöndíjban részesültem.
A magyaroszági slam poetryvel 2011-ben kerültem kapcsolatba. Jelenleg is a Slam Poetry Budapest “egyesület” aktív tagja és rendezvényeinek rendszeres résztvevője vagyok. Az I. Országos Bajnokságon 2. helyezett lettem, a II. Országos Bajnokság közönségdíjasa voltam. Tagja vagyok a József Attila Körnek. Budapesten élek. Szabadidőmben nagyrészt dolgozom.
A tőlem egyébként meglehetősen távol eső Borges írta egy versében: Vagyok, aki túlélte azt a gyávát és ostobát, ki voltam. Ez rám nyilván jövő időben lehet csak igaz: leszek, aki túléli azt a gyávát és ostobát, aki vagyok. Asszem ennyi."
EZ NEM EGY VERS, CSAK PRÓBÁLTAM ÚGY TÖRDELNI, HOGY ANNAK LÁSD
Azt szeretem a kortárs költészetben, hogy nem kell magyarázni. Az író gondol valamit, megírja, az olvasó is gondol valamit, és kit érdekel, ha nem ugyanazt. A lényeg a gondolás.
A négy és a négy és fél csillag között az a különbség, hogy ki akarod-e posztolni. A négy és fél és az öt között: hogy tényleg kiposztolod-e.
nem bírom elviselni mennyire jó ez a kötet. és nem tulzas. ujra akarom porgetni eletem emlekeit mikozben hideg pizzat eszek. egy hideg konyhakövön. éjjel. ezt a kötetet olvasva.
Simon Marci mindig megérinti az embereket. Gyönyörűen öleli át azt a kemény őszinteséget amit leír. Imádtam, ezt is. Ez az egyik kedvencem tőle, semmihez se tudnám hasonlítani. Olvassátok, támogassátok ❤️
Leginkább menő dumának nevezném. Néhol aranyos, mint pl. a békás részek. Máshol meta. Könnyed időtöltés, pár sötét pillanattal.
Amit viszont nem értek, hogy a köszönetnyilvánítás végén miért írja, hogy a kötet nem tartalmaz semmilyen idézetes sem eredeti, sem torzított formában, mikor jó pár idézet van benne. Irónia?
Illetve, és ez talán szőrszálhasogatásnak tűnhet, de én a Libertine-el közös kiadást olvastam, és az a Calibri (?) betűtípus elég kellemetlen volt. Mintha egy munkahelyi dokumentumot vagy emailt olvastam volna. Megeshet, hogy ez is szándékos volt. De talán több tudatosságot gondolok bele, mint kellene.
Miközben az Okapi Press olyan szerzőket fedezett fel, mint Ráday Zsófia, akinek egy csoda a kötete, nem átall egyfajta magánkiadóként is működni: azaz Simon Marci kiadja Simon Marci verseit. Na most ezzel szemben nincsen nekem semmi elvi kifogásom mindaddig amíg magára ereszt egy tisztességes szerkesztőt, vagy legalábbis megszívlel néhány kritikai véleményt (nem a családjától!) még a nyomtatás előtt.
A kötet úgy összességében szórakoztató, ezért bírtam egyáltalán végigolvasni. Sőt, találtam benne mondatokat, sorokat, amik nagyon rendben voltak. Ugyanakkor hemzseg a kötet az olyan szöveghelyektől, megoldásoktól, "frappáns fordulatoktól", amiket kifejezetten kínosnak találok. Mármint ezek azok, amiket megírsz, persze, és talán öt másodperc erejéig még elégedetten is szemléled őket, aztán k*gyorsan kitörlöd, vagy ha törölni nem is bírsz, nem mindenki bír, akkor a fiók mélyére rejted, archiválod lehetőleg a következő 150 évre, de semmiképpen nem adod közre, ha már elmúltál 15.
Ez tényleg olyan, mint a hideg pizza. Egyrészt szeretem a pizzát mint olyan, sőt: meg is tanultam pizzát sütni - nem profin, de kellemes-ehetően. Ugyanakkor ez itt szinte menthetetlen, vagyis úgy tűnt, hogy menthetetlenül kihűlt és "másodlagos frissességű", szóval hogy szar és ehetetlen. Aztán persze az lett, hogy rendesen átnéztem, nincs-e benne mégis ehető, és volt, néhol csak egy-egy finom olajbogyó vagy még nem gumiállagú sajtdarab, aztán itt-ott egész szelet. Végülis a szerző többször is explicite kifejti, mennyire nyomott a hangulata a lírai énjének, és mennyire zoknibáb a párbeszédbe szedett vers. Azt meg én tenném hozzá, hogy a verssorokba tördelt próza sem segít a dolgon. Az egysoros címekhez alig passzoló másik egysoros ötletek, a nyünnyögő tépelődő szaravilág neurotikus versek, ezek feltétként szinte élvezhetetlenek lettek volna. De volt mégis ami mentett rajta, volt egy kis műanyag háromágú pöcök a doboz közepén, amitől érdemes maradt végigvizsgálni az egészet, és kimazsolázni a jót. Például kiemelem, hogy a SANS SOLEIL, meg a Gonosz időkben remek versek szerintem. Összességében tehát zavarbaejtő olvasás volt, és most a végére érve gyorsan legépelem ezt a frusztrált kis összbenyomást, hátha kijön belőle egy zavarbaejtő értékelés.
A legutóbbi Simon Marci kötetről azt nyilatkoztam, hogy végre értem mire gondolt a költő. A mostaniról viszont azt kell mondanom, újra el vagyok veszve. Volt pár jó sora, a záróvers pedig különösen ütős lett, meg is mosolyogtam, de all in all nem maradt meg bennem semmilyen érzés ezzel a kötettel kapcsolatban.