Piszkos munka : A munkaszolgálat és a keretlegények történetei a népbíróságon

by László Bernát Veszprémy

A második világháború idején Magyarországon a zsidó származású vagy a megbízhatatlannak ítélt férfiakat fegyvertelen katonai szolgálatra, úgynevezett munkaszolgálatra kötelezték, aminek keretében kemény fizikai munkát kellett végezniük megalázó és kegyetlen körülmények között. Őrzésük a legénységi állományú honvédek feladata volt. Közismert tény, hogy ezen „keretlegények” közül némelyek brutális gyilkosságokat és más háborús bűnöket követtek el a felügyeletükre bízott emberek ellen. Rémtetteik helyszínei vagy épp egyes elkövetők arca beleivódott a közemlékezetbe: Dorosics falu vagy épp az Oktogonon felakasztott Rotyis Péter és Szívós Sándor neve máig ismert. A második világháborút követő számonkérés eszközei, a népbíróságok jelentős részben a „keretlegények” ügyeivel foglalkoztak.
Mi vezette ezeket az embereket bűncselekményeik elkövetésére? Hogyan zajlott az első néptörvényszéki eljárás az Oktogonon, és mi történt valójában Dorosicsban? Hogyan védekeztek a népbíróságokon a kínzásokkal, gyilkosságokkal vádolt „keretlegények”? Tényleg tömegesen léptek be a kommunisták közé az egykori háborús bűnösök? Mennyire befolyásolta pereiket a politika vagy az egyéni sérelmek? Mi volt a katonai felsővezetés, például Jány Gusztáv tábornok, a magyar 2. hadsereg parancsnokának felelőssége? S mihez kezdjünk a kollaborációval vádolt munkaszolgálatosok ügyeivel?
Veszprémy László Bernát könyve kényes kérdéseket boncolgat, miközben számtalan külföldi és hazai levéltár forrásai alapján próbálja feltárni a munkaszolgálatra és a „keretlegényekre” vonatkozó népbírósági perek történetét.

320 pages, Hardcover

Published January 1, 2024

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

(Vidám árokásás munkaszolgálatos-módra.)

Piszkos munka – ez bizony egy nagyon találó hármas metafora. Egyrészt ugye itt van a munkaszolgálat (MUSZ) intézménye, amit a nagyságos urak arra találtak ki, hogy azon állampolgárok se érezzék jól magukat, akiknek nem mertek fegyvert adni a kezükbe (elsősorban a zsidók, de egyéb „megbízhatatlan elemek” is). Kiküldték hát őket egy lapáttal a frontra, hogy elfoglalják magukat. Ők végezték el a „piszkos munkát”, a fakitermelést, az árokásást, no meg persze az aknamentesítést. (Az aztán csak a piszkos!) Melléjük rendelték az ún. „keretet”, akik a mozgó börtön* börtönőreiként funkcionáltak, és mintegy mellesleg (ha olyanjuk volt) maguk is „piszkos munkát” végeztek – ritkították a rendszerellenes egyéneket, gyakran feljebbvalóik utasítására, vagy azok néma jóváhagyásával. És végül a harmadik „piszkos munka”: a háború utáni népbíróságoké, akik a keretlegényekkel szemben lefolytatott monstre pereket mintegy mellesleg arra használták fel, hogy egy füst alatt megszabaduljanak a jobboldali vagy antikommunista elemektől.

Veszprémyt mindebből leginkább az utóbbi érdekli – a MUSZ-osok sérelmére elkövetett bűncselekmények népbírósági eljárásai. Aminek köszönhetően a kötet gyakran nem is történelmi szakmunkának tűnik, inkább jogtörténeti olvasókönyvnek, ahol tekintélyes kupac periratban kell megmerítkeznünk alaki hibák után kutatva. Különben azt hiszem, négy elolvasott könyv után kezdem érteni Veszprémy módszerét, amit egy alkalommal „adatcunaminak” neveztem, de talán pontosabb lenne a „bizonyítékok svédasztala” szókapcsolat. A szerző a monotóniától sem félve összegyűjt egy halom dokumentumokkal alátámasztható állítást, majd könyv képében leteríti az olvasó elé. Az olvasó (aki, tételezzük fel, maga is jól tűri a monotóniát, ezért végigolvasta a kötetet) bármit kiszedhet a képzeletbeli tányérra. Számos jól adatolt bizonyítékot arra, hogy a keretlegények között hemzsegtek a pszichiátriai értelemben instabil egyének – de akár arra is, hogy jelentős részük emberségesen bánt a munkaszolgálatosokkal. Példákat talál arra, hogy a népbírósági eljárások java része kutyakomédia volt, a justizmord klasszikus esete – de arra is, hogy a bírói testületek fölött az új kommunista rezsim korántsem gyakorolt teljes kontrollt, ezért sokszor minden nehézség ellenére képesek voltak felelősségteljes, szakmai döntést hozni. Ami nincs: egy általánosnak nevezhető kép, egy rövid konklúzió, ami alá az összes esetet beszuszakolhatjuk. Bizonyos értelemben ez zavarba ejtő, mert az olvasó úgy érezheti, magára hagyták. Azért jött, hogy valamit megtudjon, erre csak azt tudta meg, hogy semmi sem tudható biztosan. Persze ez a dolgok jellegéből következik: ha valahol az ukrán mezőkön leég egy tífuszkórház, a jelenlévők jelentős része pedig meghal vagy akkor, vagy később, a kaotikus visszavonulás során, akkor nem könnyű egzakt bizonyítékot szerezni arról, hogy Betyár Bandi honvéd volt az elkövető, illetve ha ő volt, akkor Vitéz Alezredes András alezredes parancsára tette-e, és ha az ő parancsára, akkor módja lett volna-e megtagadni a parancsot. Betyár Bandi persze tagad, minden felelősséget az alezredesre tolna, aki viszont állítása szerint ott se volt. Akadnak persze túlélő MUSZ-sok, de hát ők anno épp a túléléssel voltak elfoglalva, és némelyikük érthető okokból annyira megutálta a keretlegényeket, hogy passzióból is vallana bármelyik ellen. Ilyen körülmények között meglehetősen nehéz kétséget kizáróan bebizonyítani, ki is gyújtotta fel az adott tífuszkórházat – pláne jó nyolc évtized múltán, amikorra már azoknak a periratoknak is jó része elveszett, amelyek egyáltalán elkészültek. De hajlok rá, hogy igazából nem is az a kulcskérdés, hogy konkrétan Betyár Bandi bűnös-e. Mert itt nem annyira az egyén, hanem a rendszer a lényeg. A rendszer, ami megteremtette a teret, ahol állampolgárainak egyik része azt tehette az állampolgárok egy másik részével, amit jónak látott. Az, hogy egyesek nem éltek vissza a hatalommal, igazából másodlagos (bár nyilván örvendetes) – ami fontos, hogy az állam, ami törvénymentes tereket hoz létre, ahol a gyilkolás normává válhat, ragadozó állam, és nem érdemli meg a fennmaradást..

* Itt lényegében elloptam és torzítottam Rákosi kedven kifejezését a munkaszolgálat intézményére. Ő a „mozgó vesztőhely” szókapcsolatot használta – szerintem az enyém pontosabb. Nesze neked, Matyi.