Nyelni

by Zsófi Kemény

A ​nagy múltú Szexművészeti Egyetemről senki sem tudja, hol található. A kevés szerencsés, aki átjut a három kemény rostán, és része lesz a leendő szexművészek elit közösségének, örökre hallgat a titokról.
Vigh Teofil élete egyetlen célja, hogy bejusson az Egyetemre. Teó nemzedéke tipikus tagja: kiábrándult, motiválatlan, aki azt sem tudja, önmagát vagy a világot tartja-e szánalmasabbnak. Hobbija a ghostolás és pszichológusának alázása, valamint a pornónézés mellett a felvételire való készülés. A siker töretlen reményében idén hatodszorra is vállalja a próbatételt.
Mindeközben a Hatalom egyszer csak úgy dönt, ideje átvenni az Egyetem irányítását, és átformálni a szexművészeti oktatást az uralkodó ideológiának megfelelően. Erre azonban a diákok meglepő módon reagálnak…
Kemény Zsófi új regénye fordulatos történet a Z generáció Magyarországáról: egy legalább annyira nyugtalanító, mint amennyire szórakoztató olvasztótégely, amely kíméletlenül egyesít testet és lelket, misztikust és profánt, pornót és szerelmet, forradalmi hevületet és nemzedéki apátiát.

Genres: Contemporary

328 pages, Paperback

Published January 1, 2024

Reviews

[Kuszma]

Ott kezdeném, hogy Kemény Lili „Nem”-jét lehet úgy olvasni, mint hosszas reflexiót arra, hogy őt zseninek nevelték, és ez a predesztináció milyen következményeket vont maga után. Amit csak azért említek meg, mert ennek fényében látványos, mi nincs ebben a könyvben: reflexió. Kemény Zsófi mintha egyszerűen elfogadná, hogy ami belőle jön, az úgy jó, ahogy van. Csak úgy áradnak itt az önmagukat remekül elszórakoztató mondatok, amelyek között – elismerem – van, ami tényleg szellemes, de némelyik meg egyszerűen meh, az arány közöttük olyan 30/70, és ez, valljuk meg, pocsék elosztás. Olyan, mintha lenne itt egy írói vízió: hogy már leírt szóleleményeket és egyéb szövegelemeket felülbírálni és kigyomlálni – magyarán: húzni - tulajdonképpen erőszak az irodalmon, a kreatív folyamat bűnös arculcsapása. Mit mondjak, ez is egy megközelítés, el tudom képzelni, hogy egyes verbális műfajokkal kompatibilis, de szerintem a regényírással nem.

Mellesleg ez már a harmadik Kemény Zsófi könyvem, szóval a fenti tétel nem most jutott eszembe, inkább csak újrafogalmazódott és megszilárdult. Ahogy az alábbi két tétel is:
1.) Kemény nem veszi komolyan a szereplőit. Aminek köszönhetően egyfelől végtelenül felületesek lesznek, másfelől meg néha egyenesen úgy tűnik, bullyingolja őket. Van ebben a könyvben például egy rész, ahol Teó be akarja bizonyítani a csoporttársainak, hogy nem kicsi a pöcse. Na, ez a jelenet semmit nem tesz hozzá sem a szöveghez, sem a szereplő karakterrajzához – semmi mást nem ad az olvasónak, mint egy masszív szekunder szégyen érzést. Olyan, mintha maga az író rántaná le elbeszélője nadrágját orvul, hátulról, hogy jól kiröhöghesse őt az olvasóval együtt. Nem gondolom, hogy ez szép dolog.
2.) Kemény az ötleteket a cselekmény szinonimájaként, vagy inkább pótlékaként használja. Itt van például ez a Szexművészeti Egyetem, ami szellemes utalás az SZFE-re. Csak éppen nem látom, hogy lenne vele kezdve valami. A szerző egy kócos ötletbörze kiindulópontjává teszi, kering körülötte, mint bizalmatlan szirti galamb a száraz pizzaszél körül, de nincs ráépítve organikus sztori. Úgy hiszem, ez is azzal függ össze, hogy Kemény nem hajlandó komolyan venni azt, amit ír – neki ez csak játék, kreativitás-prezentáció. Csak hát így az olyan, potenciálisan ikonikus részek, mint például az egyetemfoglalás, egyszerűen feloldódnak saját súlytalanságukban. Megjegyzem: a kötet második része (a kasszáslány naplója) állt legközelebb ahhoz, amit „tetszik”-ként definiálnék. Arra jutottam, azért, mert ebben Keményt mintha annyira lekötné a történet, hogy nem érzi szükségét a folyamatos vicceskedésnek.

Kerestem a szót, amivel minden eddigi mondatom behelyettesíthető, de @Csabi megtalálta helyettem: infantilis. Ha filozófiát akarnék eszkábálni hozzá, azt mondanám: Kemény egy olyan irodalomban hisz, amiről lefarigcsálták az összes tétet, az összes súlyt, mert csak így lehet eljutni a felhőtlen jópofáskodásig. Harc a művészet morális gyarmatosítása ellen, mondhatjuk. Ami így megfogalmazva egy tök napfényes idea, szóval elméletben maximálisan támogatom is ezt a kissé ADHD-s irodalmat.

De gyakorlatban nem.

(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)

[♥︎⋆ʚLiliɞ⋆♥︎]

4🌟 after opening one too many painfully translated books in the past few years, reading something genuinely well-written in my mother tongue (hungarian) felt like a small miracle. The writing is very contemporary and almost slam poetry-ish at times, which I think is exactly why I enjoyed it so much. It pushed me a little outside my usual comfort zone while somehow transporting me straight back to high school, when my entire personality was reading poetry and psychologically dissecting everything. :D

I also really loved the author’s humour which is provocative, dark and occasionally giving “should I be laughing at this?” which, unfortunately for my moral character, is exactly my type of humour.😂

[Csilla Dózsa]

Annyira akartam ezt szeretni, hogy nem tettem le 13 oldal után, ahogyan első felindulásból tettem volna. Kitartottam, de sajnos nem tetszett. Feleslegesen szellemeskedőnek éreztem, miközben én imádom a lefordíthatatlan szójátékokat, Esterházy nyomán, csak nála organikusnak érzem, itt meg rettenetesen erőltetettnek. A regény második felében van minden, amire három csillagot adok, az első fele valahogy teljesen elment mellettem, és sokszor rosszul éreztem magam tőle, de nem úgy, ahogy gondolnád, hogy a jó irodalom ilyet is tud tenni veled, hanem csak rosszul.

[M]

Az ilyen FLOPOK miatt olvasok keves magyar kortars irodalmat, mert azt feltetelezem, hogy mindegyik ezt hozza

[Fanni]

Már majdnem egy hete befejeztem ezt a könyvet, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy egy olyan karaktert tenni főszerepbe, aki teljesen gátlástalan és mindenkinek szekunder szégyenérzetet okoz (direkt, vagy nem direkt) zseniálisan merész választás, vagy egy kicsit "hátradőlős-megúszós". Hiszen így nem kellett Teónak a társadalmi normákat követnie. De így nem kellett Teónak a társadalmi normákat követnie.
Egyébként ettől a kérdéstől teljesen eltekintve, nekem a könyv első része volt a kedvencem, pontosan azért, mert az volt inkább karakter fókuszált, és én jobban preferálom ezt, mintsem a cselekmény központú műveket.

Ami még olvasás közben felmerült bennem, hogy sajnos vagy nem sajnos nem tudtam félretenni, hogy ki az író. Eleinte nagyon úgy értelmeztem mindent, hogy igen ezt a Kemény Zsófi írta, de eleinte nagyon is Kemény Zsófi saját hangját lehetett a sorok közül kihallani. Hálistennek ez körülbelül az egyharmada fele kikopott, úgyhogy ezt mindenképpen pozitívumként éltem meg.

[Nara]

Kemény Zsófi? Freaky Zsófi? Sign me uppp

[Luc]

Amúgy szívem szerint 3,5-et adnék rá, bárhányszor is tettem le és vettem újra a kezembe. Kb. 2,5 hónap volt mire befejeztem, de úgy, hogy a második felét egy délután alatt toltam le. Egy idő után már kezdett hiányozni Teó, meg a faszságai. Kifejezetten szórakoztatónak találtam őt, néha meg elástam volna a kert végébe. Maga a könyv egyébként mondanivalóját tekintve szerintem maga is tök jól megfogja, ezt a “semmi sem jó és még én sem tudom mit akarok kezdeni magammal” érzést, csak nem csinál vele semmit. Az sem jó, ami van, mert egy letűnt kor maradványa, de ezt ismerjük legalább, van hagyománya meg egy kis misztikum/kiváltságérzet járja körül, de az sem jó, ami lesz, amit nem ismerünk, de fix utálni fogjuk, mert amilyen irányba haladnak a dolgok, abból ezt le lehet szűrni, de válaszokat meg nem adunk arra, hogy akkor most mi lenne a jó, mert igazából foggggalmunk sincs. Jó, ez is egy válasz, de valahogy ez nem köszön vissza úgy, ahogy vártam volna, és ez zavar. Egészen őszintén felesleges volt ez a “sok” karakter, akiknek jóformán semmi szerepük nem volt, ehhez képest sok felületes dolgot megtudtunk róluk, az egyetlen, aki pedig érdekes volt, olyan “lezárást” kapott, ami szerintem tök méltatlan, vagyis inkább bugyuta. Amikor elérte az antikatarzist a cselekmény sem éreztem benne mélységet, csak annyit, hogy “jaj baszki, nemár, most ez tényleg ennyi?”. Érteni vélem mit akart (vagy nem akart), csak nem igazán jött össze. Ennek ellenére mégsem érzem azt, hogy feleslegesen olvastam el, mert rossznak nem mondanám, inkább egy kihagyott ziccernek, így meg kicsit hiányérzet van bennem. A nyelvezet nekem tetszett, meg maga a hangulata is.

[Bernadett Szabó-Bencsik]

Kemény Zsófi írásai eddig is közel álltak a szívemhez, nagyon szerettem a verses köteteit és a slam poetry műfajba is általa szerettem bele. Regénye, a Nyelni nem csupán egy irodalmi alkotás, hanem egyfajta társadalmi hangvilla is, amely rezonál mindazzal, amit a mai huszonévesek a bőrük alatt hordoznak. (A cím már önmagában elég ahhoz, hogy a legtöbb olvasót feszültté tegye, ahogy a borító is, bár az én személyes véleményem szerint mindkettő zseniális választás.) Az egyik legnagyobb erőssége, hogy nem akar megfelelni. Nem akar megfelelni sem a hagyományos elbeszélői struktúráknak, sem a társadalmi elvárásoknak. Ehelyett kérdez, tapogat, néha provokál – de mindig őszintén. Az identitás, a trauma, a nemi szerepek és a családi mintázatok mind olyan témák, melyekben Kemény Zsófi nem áll meg a felszínen. Nem áll meg akkor sem, ha kényelmetlen lesz, sőt: talán akkor válik igazán hitelessé.
Sokszor hangosan felnevettem olvasás közben. Kemény Zsófi stílusának az az egyik különlegessége, hogy ezeket a nehéz témákat is tudja humorral tálalni, még ha az morbid is néha.
A Nyelni olvasása közben nem lehet pusztán szemlélőnek maradni. Az olvasó is részévé válik a folyamatnak: ő is nyeletik, ő is viseli a szavak súlyát. És amikor végre levegőt veszünk, az nem megkönnyebbülés, hanem egy újabb kérdés kezdete.
Ne ijedhetek meg a témától, nagyon érdemes elolvasni ezt a könyvet. Főleg tömegközlekedésen, hogy tudjátok figyelni a többi utas arckifejezését mikor meglátják a borítót, az mindig nagyon szórakoztató. 🫢

[Kozlik Anna]

Bevallom még nem hallottam Kemény Zsófiról, a könyvtárban egy asztalon elhagyva találtam a könyvet, és érett felnőtt módjára a címe alapján hazavittem. Az eleje nagyon nehezen indult, nem akartam tovább olvasni, de küzdöttem,hogy hátha lesz értelme. A könyv második fele miatt kap mégis 3 csillagot. Ott is voltak értelmetlen,a történethez semmit nem tevő részek, a karakterek végig felszínesen mozogtak, a főszereplő mondatai nem mind érték aranyat, de sok még szenet sem. Az első ilyen jellegű könyvemnek elment,de nem fogom újra olvasni,sem zengeni, hogy de jó volt.

[Réka Bay]

olyan igaz volt ez nemrég, hogy kirázott a hideg, írói eszközöktől függetlenül. kicsit felkavarja az ember gyomrát, kívánja, hogy bárcsak vége lenne már, de a kevés szöveg/oldal dizájnnal egészsen gyorsan túl lehet lenni a diszkomforton és úgy a 3/4-e után már jó. de azért azt meg kell hagyni, hogy a legextrább része a borító. mármint az eleje.

[Szegedi László]

A szerző tisztelőjeként csalódtam, inkább volt ez hosszúra nyúlt fricska, mint mélyenszántó szépirdalmi szöveg. A karakterek ugyanolyan beszédmódban poénkodtak, a nevek erőltetettek.

[Gergely]

A Könyv, Amihez Képest a 'Rabok tovább' Még Egészen Jó