Az út

by Márton Gerlóczy

„A ​dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”

A Fikció harmadik részének főhőse elbúcsúzik a katlantól, ahol túlélte az örvényt, és hazatér Magyarországra, hogy véget vessen kitalált történetének. Néhány nappal később elindul az úton, hogy találkozzon az apjával és közölje vele a hírt. Az út az életén vezet keresztül. Az utcákon, ahol együtt éltek, a környéken, ahová a szicíliai kisvárosból hazatért. A hír egyszerű: nem vagy az apám, ám ez a néhány száz újlipótvárosi lépés – ami a hideg januári délutánon az emlékein, a múltján vezet keresztül – irtózatosan hosszú, hiszen eközben valahogy meg kell értenie, hogy mostantól kezdve minden másképp volt.

(((részlet))

Véget ért az az élet. A meg nem történt dolgok megtörténtek, véget értek. A telefon még a kezemben volt, a fülemben még visszhangzott a nő hangja, és a válaszom: ennyi is. Hát akkor ennyi volna, valami ilyesmit akartam mondani, ilyesmit szokás mondani, amikor az ember megtudja, hogy az apja nem az apja, de én azt mondtam: ennyi is. Én ezt mondtam.

Így van, felelte a nő. Ő ezt mondta. Kiálltam az erkélyre, elszívtam még egy cigit, elnéztem a Pozsonyi út csupasz fái fölött, az útra, melynek végén, vagyis az út elején ott várt az apám, hogy közöljem vele a hírt, nem az apám. Mennem kellett. Január vége volt, az életem vége volt.

376 pages, Hardcover

First published January 1, 2024

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Gerlóczy Márton, aki Váczi Márton, elindul találkozni az apjával, aki nem az apja, és közben újrabútol.

Ott vagyunk, ahol a második rész végén hagytak minket. Jött a forgószél, jött a Katrina-hurrikán, és ripityára szedte az életet. Maradt egy nagy kupac építési törmelék, egy kétségbeejtő méretű sitthalom. Mit lehet kezdeni ezzel? Nyilván kétségbe lehet esni. Lehet ventillálni. Lehet felelősöket keresni. De aztán - ha ezen túl vagyunk - elkezdhetünk kotorászni a kupacban, mi az, aminek még hasznát vehetjük. Tulajdonképpen ez a könyv nem más, mint tallózás a romok között, emlék-guberálás, annak felmérése, hogy miből lehet a roncsolt identitást újraépíteni. Mert valahol lakni kell. És magunkban kell lakni.

Az az érzésem, hogy ebben a könyvben kevesebb az én és több a külvilág. Ami valahol természetes - ha a belvilág roncsolódott, akkor bizonyos külső vonatkozási pontokhoz kell nyúlni. Helyekhez, emberekhez. Ivánhoz, például, aki olyan fontos mellékszereplője a kötetnek, hogy az már-már főszereplő. Vagy a helyszínhez, Újlipóciához. No most itt közbevetném, hogy az olvasótársadalom túlnyomó részéhez képest talán előnnyel vágtam neki a szövegnek. Mert ahol az elbeszélő jár-kel, az ő gettója, a Pozsonyi út, a Katona és a Hollán sarka vagy a Piccolo sörbár az a közeg, ahol lassan két éve én is minden nap járok és kelek. Amit az elbeszélő lát és leír, azt én is látom, olyan elevenen, hogy tulajdonképpen bármikor szembejöhetnék magammal olvasás közben. (Sajnos nem jövök. Ezért majdnem le is vontam egy csillagot.)

Ha az előző kötet egy lefelé tartó spirál (magyarul: örvény) képével illusztrálható, ez a könyv sokkal inkább építkezés. Egy csomó szilánk összehordása, amiből az ember végül összeragaszt egy vázát, egy salátástálat, vagy egy porcelán juhászbojtárt - mindegy is, hogy mit. A lényeg, hogy megvan a szándék a toldozásra meg a foldozásra. Aztán akármi is lesz belőle, akárhogy is néz ki, az legalább a miénk.

(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)

[eme · Rating 5 out of 5]

Az előző két kötet a távolodás története volt. Nemcsak fizikai, térbeli távolodás-menekülés mindattól, ami a narrátor eddigi életét jelentette, hanem érzelmi-lelki utazás is. Alászállás a mélybe, küzdelem az örvény sodrásával, a meghasonlással. De nem céltalan bolyongás ez. Az odüsszeia az igazi, sajátnak érzett identitás és élettörténet megtalálására irányul. A hazatalálásra.

Az út még mindig folytatódik. Még mindig számoljuk a napokat, később a lépéseket. Azt a nyolcszáz lépést, amely az apához vezet, a szembesüléshez.
Az út ennek a nyolcszáz lépésnek a története, meg mindannak, ami lélekben és gondolatban kitölti ezt a rövid és mégis annyira hosszú, késleltetett sétát. Ebben a harmadik kötetben már nem távolodunk, hanem közeledünk valami felé. Persze még nincs megnyugvás, még mindig érezzük az örvény sodrását – néha még meghasad az én, még Columbo is felbukkan egy epizód erejéig, de azért már van egy biztos tudás.
A biztos tudása annak, hogy véget ért egy történet. Az eddig sajátnak tudott élet története. És ezáltal megrendült a bizalom emberekben, történetekben, összeomlott az én konstrukciója, melyet mások és saját elbeszélései raktak össze lépésről lépésre. Most ezt a szilánkosra tört fiktív ént próbálja összerakni az elbeszélő úgy, hogy ezúttal magára hagyatkozik. Az apa felé vezető út ennek a kísérletnek az útja. Az elhagyott terekhez, emberekhez és emlékekhez való nem könnyű visszatérés története.

Gerlóczy ezúttal kitágítja saját nyomorának örvényét, egy egész térségre, országra, de akár egész Kelet-Európára is érvényessé teszi. Nyit a közösségi neurózisra való reflektálásra, az elfecsérelt életek felé, ezek tükrében, világuk részeként, termékeként is szemléli egykori és mai önmagát. Családtörténetében "a magyar polgár, a dicsőséges hanyatlás történetét' látja. De nemcsak a család tagjai, Újlipótváros lakói is arcot öltenek ebben a regényben, 'mindegyikük fölött egy-egy vezeték, útvonal, szám". Életek, értékrendek - önmagukat és környezetüket pusztító, meg persze a környezet által pusztított alakok, pár, szélesebb spalettát felmutató apafigura, meg írók, művészek a maguk belterjes világával és kisszerű jelentékenységével. Az elbeszélő érzékenyen, helyenként mély empátiával villant fel sorsokat, keresi-kutatja az önsorsrontás okait, a sorsmintákat, a menekülés lehetőségeit és kudarcait.

Ezáltal Az út Újlipótváros (és nem csak) töredékes rajzává is válik. "Nem látni az egészet, nincs táj, csak eldugott részletek látszanak". Az elbeszélő hazugságnak érzékeli ezt a teret, semmi sem az (volt), aminek látszik/látszott, legyen szó történelmi mozzanatokról, kiemelkedőbb alakjairól vagy a hétköznapok átlagos figuráiról. Még az utcák és terek sem azonosak önmagukkal, a folyamatos névcserék az elbeszélő névváltásaira, identitásválságára rímelnek. Mindennek és mindenkinek hazudtak, fiktív történetek és identitások mozaikja az egész miliő, amelyben a narrátornak, ha sikerül túlélnie önmaga áradatát, meg kell válaszolni a "ki vagyok én?" kérdést.
Így nem csoda az állandó bizalmatlanság, szorongás és paranoia, hiszen adott, von Haus aus, a szűkebb és tágabb családban egyaránt. A makacs igazságkeresés azonban nem ennyire magától értetődő. Ezért kivétel a narrátor alakja ebben az elhallgatásokba, hazugságokba és öncsalásokba belepocsolyásodott közegben. Az, aki már közelebb nem kerülhetne magához, aki már kipróbálta a tükörbe nézést, képes a másikat is kíméletlenül górcső alá venni. Kimondani a kimondatlant, az elhallgatottat. Ez történik itt, ezen az úton.

Talán legösszetettebb kötete a sorozatnak, főként azáltal, hogy az elbeszélő tágabb kontextusba helyezi és vizsgálja saját identitását. Teret és időt rajzol köré, sokszoros meghatározottságában szemléli. És miközben átsétál az életén és emlékein, megérti, hogy valahol mindenkinek "van igaza is". Hogy mindenki csak saját tetteiért felelős. Hogy nincs már mit megérteni, mert már mindent megértettek helyette a világból. Mi maradt, ami az övé? A lépések, az út.
Végül is "minden van. Minden".

[Tóth Jutka · Rating 5 out of 5]

Igaza van a szerzőnek, mikor azt mondja, a sorozat megírásának fontosságát valójában azok érzik, akik átéltek hasonló élményt. Bár ez a "hasonló" tág fogalom, mert olyan formában, ahogy vele történt, azt hiszem, teljesen egyedi.

Igaza van Karafiáth Orsinak, aki egyszer valahogy így fogalmazott egy hozzászólásában Gerlóczy Márton írói oldalán: "egyre inkább azt érzem, magadnak kell a saját szülődnek lenned."

Máris két igazságot összeszedtem, de vajon hány hazugságból áll mindannyiunk élete?

Olyan, mintha az író mindvégig érezte volna eddigi élete során, hogy hazugságban él és talán ezért lett ennyire igazmondó. Szokatlan a mai hamis világban, melyben sorozatosan hazudunk önmagunknak és másoknak, egy olyan "Igazmondó juhász"-t figyelni évek óta, amilyen ő.
Kíméletlen őszintesége, amivel környezetét és a világot szemléli olykor megdöbbentő, de csakis az ilyen éleslátás vezethet fontos felismerésekhez.

Fájdalmas olvasmány volt, mégis tanulságos.
Eszembe jutott a Harlow-kísérlet, ami számomra mindig megrázó, mivel tükröt tart elém. Igaz ellentétes pólusról van szó, de a folyamat kísértetisen hasonló.
Ha van olyan szerencsés ember, aki még nem hallott erről, a neten megtalálhatja a szőranya-drótanya kutatás leírását, melyet majomkölykökkel végzett egy pszichológus.
Én ugyanilyen anya-pótlék kereső voltam hosszú időn át. Szőranyákkal vettem körül magam.
A történet szereplője pedig szőrapá(ka)t keresett magának a drótapa (drótapák) helyett évtizedeken át.
Ezt nehéz visszaadni, milyen ez a folyamat belülről, milyen ezt megélni, kikhez csapódik az ember közben - de ez a könyv tökéletesen bemutatja, túl tökéletesen is.

Szerintem az a jó írás, amihez nem lehet hozzátenni semmit, és nincs mit elvenni belőle.
Ez a regény ilyen.