Eye of the Monkey

by Krisztina Tóth, Ottilie Mulzet (translator)

A doctor-patient love affair goes awry in this near-future dystopian novel, the first by the award winning Hungarian writer to be translated into English.

“Reading Eye of the Monkey is like peering into the abyss and finding your consciousness forever altered. You cannot escape this book, you already hear its thunder!” —Elfriede Jelinek, winner of the 2004 Nobel Prize in Literature

Eye of the Monkey begins in the wake of a devastating civil war that led to the formation of the United Regency, an autocracy in an unnamed European country. The ravages of war are sweeping, and the populace has been divided into segregated zones, where the well-off are under mass surveillance and the poor are phantom presences, confined and ghettoized.

On the verge of a nervous breakdown after being followed by a young man for weeks, Giselle, a history professor at the New University, seeks the help of Dr. Mihály Kreutzer, a psychiatrist who is navigating divorce and the recent death of his mother. They soon begin a torrid love affair, but everything is not what it seems. As Giselle begins to unpack her family history and the possible root of her psychological crisis, Dr. Kreutzer, who has ties to some of the most powerful people in the country, possesses ulterior motives of his own.

In Tóth’s deftly woven, dystopian, and polyphonic novel—full of twists, turns, and treachery—we plumb the depths of a fractured, disturbed, and isolated society, as well as the underbelly of social perversions such a society produces. In this intricate web, stories within stories reveal the complicated lives of women and men who struggle to negotiate the networks of power and poverty that have shaped their lives and their relationships to one another.

Genres: Fiction, Literature, Hungarian Literature, Hungary, Contemporary, Literary Fiction, Dystopia

304 pages, Paperback

Published October 14, 2025

About the author

Krisztina Tóth is one of the most highly acclaimed Hungarian poets. She is the winner of several awards, including the Graves Prize (1996), Déry Tibor Prize (1996), József Attila Prize (2000), and her poetry has been translated into many languages. She lives in Budapest.

Reviews

[fióka · Rating 3 out of 5]

Nagyon vártam már egy újabb hosszabb lélegzetű írást Tóth Krisztinától, hiszen a regényei mindig jók. Őszinte sajnálatomra nem sikerült megtalálnom A majom szemében szinte semmit abból, amiért másoknak annyira tetszik.
A disztópikus környezet elfogadható választás, noha nem kell nagyon előre- vagy hátratekinteni ahhoz, hogy a regénybeli országot (nyilvánvalóan Magyarországot) jellemző vonásokat felfedezzük körülöttünk. Ilyen az indoktrináció, a kasztosodás, a társadalmi rétegek elszegényedése, a megfigyelés, az autokrácia, és a kupac tetején egy üldözési mániás, köpcös autokrata. Az egyetlen, ami - történelmi hagyományainkra fittyet hányva - még nem valósult meg, az talán a határzár, bár azt sem tudom, hogy azon olvasók számára, akik szerencsésen kimaradtak az ilyesmiből, ez milyen trigger párszor megemlítve egy regényben.
Ugyanígy, a regény szereplőinek történeteiben nem sok disztópikus van. Emellett ezek a történetek széttartanak, érintőlegesen találkoznak, de a regényből nem derül ki az, hogy milyen érzelmi mélységeket hordoznak magukban ezek a találkozások. Egyszerűen nem sikerült ezek transzponálása. Száraz, érzelemmentes. Giselle nagy drámájáról csak azért tudunk, mert ott van a lapokon, hogy ő most szerepe szerint szenved. Albert kétségbeesése szintén olyan mint egy rendezői utasítás. Mindenki csak van, az érzelmek mintha csak azért lennének jelen, mert nélkülük nem állítható össze a történet. Petra pl. az életszerűbb karakterek közé tartozik, de nála is gyenge lábakon áll az érzelmi rész, az egész személyiség megalkotása. Hiányolom a konstrukciót a történetből. Hiányolom a hihető karakterábrázolást. Hiányolom az élvezhető, konvergens történetvezetést. Hiányolom a kifejtést, az alaposabb háttértörténeteket. Hiányolom a dimenziókat a regényből, a harmadikat leginkább. Szeretném, ha nem valamiféle konyhapszichológiára épülne fel a regény, legfőképpen a Mihály karaktere, ami annyira sematikus, hogy az már fáj. Azt is szeretném, ha nem keveredne a pszichiáter a pszichológussal, egyszer biztosan megtörtént. Szeretném, ha ez a regény a saját jogán lenne élő, lélegző és hiteles, és nem azért, mert a birtokomban lévő tapasztalat és tudás, hogy mindez könnyedén megtörténhet, validálja. Legfőképpen azt szeretném, ha A majom szeme olybá tűnne, mintha Tóth Krisztina írta volna.

[Rachel · Rating 4 out of 5]

This book sucked me in immediately with its fantastic first chapter: a woman is confronted by a man who has been stalking her for weeks and recounts the experience to her psychiatrist. The setting is a near-future dystopian Hungary, classes are divided into segregated zones and the country has descended into autocracy. From the thrilling first pages, my interest waned a bit as the book began to quickly gloss over any information about its very intriguing premise and lingered far too long in the uninteresting milieu of the unsavory psychiatrist’s daily life.

I was desperate to know more about the civil war that led to the new Unified Regency and to understand more about how this new government functioned, but instead we spend more time than preferred cleaning out the psychiatrist’s late mother’s house and as the tension and pace finally pick up in the second half and our questions are many, we are subjected to seven precious pages tediously detailing the construction of an IKEA-like day bed.

That’s enough griping because Tóth got us there in the end and the the book’s close is very satisfying. Any remaining illusions of power, of feeling safe because of one’s proximity to power, come crashing down; totalitarianism leaves no one untouched.

I ended up enjoying this, though one more edit (lots of errors that even changed the meaning of sentences in a few cases) would’ve elevated this even further.

[Oriente · Rating 5 out of 5]

Váratlanul felébredt bennem az iskolás műelemző szellem, és arra gondoltam így egy nappal a regény elolvasása után, hogy van egy "megfejtésem", mi ez a könyv.
Amit Tóth Krisztina az egyéni sorsdrámákban mutat be - a tűrést, a tanult tehetetlenséget, az elkényelmesedést, a fásult közönyt, és ami talán a legrosszabb, a korábbi mellőzöttség vagy ingerszegénység miatt egy bántalmazó iránt kialakuló vonzalmat -, szóval ezeket az egyéni portrékat és történeteket remekül rávetíthetjük egy társadalom szétcsúszására. Arra a sokunkban egyre gyakrabban felmerülő kérdésre gondolok, hogy hogyan fajulhat el ennyire egy csoport értékrendje, miért működik irracionálisan, vagyis hogyan hagyhatják az egyének, hogy a közösség ilyen beteg formációkba rendeződjön.
A regény hátterét alkotó, helyhez és dátumhoz nem igazán köthető fiktív diktatúra annyira nem konkrét, mintha csak arra lenne, hogy a fenti, metaforikus olvasatot előhívja.

Elég klasszul összerakott könyv egyébként, minden szinten. Nagyon ajánlom!

[Veronika Nyerges · Rating 5 out of 5]

Magyarországnak látszó álló államban éppen egy orwelli diktatúra virágzik, csak annál picit szofisztikáltabb. A társadalom szegregálódott, vannak az értékes és az értéktelen emberek, az értékes mindig lojális a hatalomhoz, a többiek pedig… ezt nem tudjuk, mert komplett városrészek vannak lezárva az értékes embereknek, nincs holmi kavarodás. Az értékesnek mondott emberek között él dr Kreutzer, a pszichiáter, és a betege, Giselle (Gizella, de nem szereti a nevét), aki docens, és történelmet tanít. Mindketten behódoltak, de nemcsak a rezsim felé képmutatóak, hanem a magánéletük is hazugság, a pszichiáter éppen válik, Giselle pedig saját bevallása szerint szuper, minden konfliktus nélküli házasságban él, de, mint kiderül, nemcsak a vita hiányzik a kapcsolatukból. Giselle egy fura fiatal fiú, Kreutzer viszont az anyja halála miatt kezd kotorászni a saját múltjában, belőlük, és pár mellékszereplő nézőpontjából ismerjük meg ezt a különös diktatúrát. Nem részletesen, nem alaposan, csak képeket kapunk, illatokat, hangulatokat és érzéseket, nagyon rossz érzéseket. Most már biztos, hogy Tóth Krisztina egy zseni, a regény jól olvasható, pörgős, de azért okoz egy szolid gyomorgörcsöt mindaz, ami nincs is odaírva.
Ami a majom szemét illeti… Kreutzer falán van egy majomfotó, a hetvenes években White átoperálta egy rhesus majom fejét egy másik majom testére, és a műtét után pár napig ez a majom élt, reagált. Ennek a majomnak a műtét utáni átható tekintete adja a regény címét.

[Marcus (Lit_Laugh_Luv) · Rating 2 out of 5]

I fear I just never acclimated to the story being told here. There is a lot going on, and it just barely comes together with any sense of cohesion. The novel is set in Hungary amidst a totalitarian regime that has left society in ruin, yet the dystopian setting is never explored. We're made aware of a stark class divide, but it never plays an important role. The remaining plots all seem to happen on the periphery; there's a cladestine relationship with a therapist and his patient, which is marketed as the main plot arc, yet doesn't play a role until nearly 50% through.

Aside from that, we follow the therapist in navigating his divorce, settling his mother's estate, and the litany of mundane day-to-day endeavours he gets up to. The patient has a plot arc about a stalker who claims to be her son, but he only plays a minor role. We rotate through perspectives so often that sometimes it's not entirely clear whose chapter we are in, and there are a lot of tedious scenes about nothing. As others have mentioned, a seven-page scene of a character building a bed in what otherwise should be the climax is diabolical.

The book feels like a collection of happenstance scenes, and I don't quite understand what the reader is supposed to take away from this. It vaguely reminded me of 1984, but less successful at conveying the reach and power of a totalitarian government. Sure, the book has a lot to say about corruption and patriarchal power structures, but it has equally as much to say about Christmas decorations, indoor plumbing, cleaning, and nuclear fallout. It's absurdist, but not interesting.

All this to say - I'm confused, I feel dumb, and I don't get it. But I liked the writing and vibes enough that it doesn't get a one-star. If this ends up as a contender for the International Booker Prize, I am eager to see what others think.

Thank you to Seven Stories Press for the gifted copy.

[Dani Dányi · Rating 5 out of 5]

Milyen az élet- kérdezhetjük bizonyos fokú szabadsággal - egy jövőbeli diktátor rémuralma alatt? Ezzel a kérdéssel sok író játszot már, különféle nézőpontokkal, fókusszal és üzenettel. Tóth Krisztina egy rendszer kollaboránsairól mesél nekünk, magyar nyelvű és - feltehetően - nemzetközi közönségnek egyaránt. Érdekes volt figyelni nem csak a disztópia konkrét vonásait, hiszen olyat olvastam már eleget fikción innen és túl; de ezeknek a vonásoknak a konkrét vonatkoztathatóságát a mai magyarországra, illetve általánosíthatóságát a mindenkori elnyomó rendszerekre. Finom egyensúlyjáték ez, A majom szeme épp úgy szólhatna a magyar aktuálpolitika kurrens kérdéseiről (különutas autoriter rezsim, extrém társadlami-vagyoni olló, oktatás, egészségügy, propagandamédia) mit lényegében bármelyik más európai állam sötétre forduló jövőjéről. (Európai, mert feltűnően fehér és - mai fogalmak szerint - középosztálybeli szereplőkről szól. Meg hát mindnekinek magyar neve van, mit csináljunk.) Ez olyasmi játék, mint Dragomán György világa A fehér király lapjain: beazonosítható, de csak némi tájékozott erőfeszítéssel - sőt, erőlködéssel, hiszen nem ad hozzá a könyvhöz, hogy konkrét országhoz kössük azt.
Maga a cselekmény elég szövevényes, hogy érdekes maradjon, és általában véve elkerüli a társadalmi érzékenységű könyvek didaktikusságát. Vagyis szuperül meg van írva! A szereplőkkel kényelmetlen mértékig lehet azonosulni, miközben egyik sem egyértelműen szimpatikus (sőt, van köztük kifejezetten pszichopata-gyanús is), ám ezek az identitásuk vesztett-feladott, sodródó, zavarosban halászó vagy meghúzódó formák tényleg nem látnak ki a realitásuk szögesdrótján túlra. A szerelem pedig, ami szintén egy érzékenyen tematizált szál a könyvben, nem sok reményt vagy teret kap, nem egy pozitív alternatíva a bántalmazó és kihasználó, vagy simán hamis és kényelmi kapcsolatokra, inkább valami vakmerően és reménytelenül heroikus hiábavalóság. Talán ez a jövőkép-mentesség és egymás ellen forduló elszigeteltségük a legnyomasztóbb vonása ennek a világnak, és lehet, ez is az üzenete: ne legyünk így, mert ezt még olvasni is rossz, nemhogy átélni és aktívan asszisztálni hozzá. Elemi erővel tör fel a lázadó undor az olvasás során: Túl közel járni a valóságban ehhez a könyvhöz vállalhatatlan, elviselhetetlen.

[Stephanie Batista · Rating 2 out of 5]

I liked the overall story being told, but the writing style realllly made it tough to get through. I had to push myself to finish, which kept me from fully enjoying it.
It was slow at times and a bit all over the place.

[Andy Weston · Rating 3 out of 5]

There’s plenty of potential here, in its exploration of government oppression, developing relationships in the wake of an environmental catastrophe, while an unnamed country at some undefined point in the future, descends into isolation and paranoia.

But.. the author chooses to concentrate on a series of seemingly unconnected portraits of different characters, all of whom are struggling with some sort of loss. There appears to be no connection between them, though at the end one is revealed. It’s too late though, many readers will have packed up and gone by then, and the reward for those who do make it isn’t sufficient for the effort of having got there.

[Kriszta M-Zs · Rating 4 out of 5]

Ha lehetne fél csillagot adni, akkor még azt is megkapná. Tóth Krisztinának természetesen kisujjában van már a regényforma is. Általában a történet és a karakterek érdekelnek, de itt inkább a, gondolom, háttérnek szánt disztópia fogott meg, ami talán egyszerre magyarázza valós múltunk egyes mechanizmusait - a szocializmus kiváltotta rettenetes közönyt, hogy hogyan sodródtak, netán zsarolódtak bele normális, hétköznapi emberek ezrei, ha nem milliói, a rendszer kiszolgálásába, vagy legalábbis eltûrésébe (és aminek a hatásával még sokáig küzdhetünk) - és megrajzolt egy egyáltalán nem lehetetlen, és nagyon ijesztô jövôt. A múltra vonatkoztatva a személyes síkon (miért marad valaki sokáig vagy örökké egy rossz, megalázó kapcsolatban, miért sétál bele valaki egy csaló csapdájába, illetve miért marad benne) csakúgy, mint az elképzelt történelemben, társadalmi szinten mutatja meg, hogy is mûködik ez. És ne legyenek illúzióink, folyik ez már (megint) most is.

[La lettrice controcorrente · Rating 4 out of 5]

Gli occhi della scimmia di Krisztina Tóth (Voland edizioni) è un libro che mi ha lasciato sensazioni contrastanti. Un romanzo corale, un ritratto impietoso e malinconico della sofferenza umana, una sorta di romanzo dispotico, ma anche una fotografia accurata di molte realtà.

Ci ho messo parecchio prima di scrivere questa recensione. Ormai come sapete l’estate è un periodo complicato per me. Leggo pochissimo, penso troppo e rimugino. Leggere Gli occhi della scimmia è stata una sfida. Sono tanti i temi delicati toccati da questo romanzo e credevo che appunto avrei aspettato settembre per leggerlo… e invece è scattato qualcosa. Già l’incipit di questo romanzo mi aveva convinto:
RECENSIONE COMPLETA: https://www.lalettricecontrocorrente....

[Cristian Taglia · Rating 4 out of 5]

Una variante distopica e noir della classica relazione fedifraga nata da un transfert paziente-terapeuta. Lei annoiata insegnante di storia di un paese che non vuole ricordare la guerra civile che lo ha dilaniato, intrappolata in un matrimonio senza figli né amore. Lui psicoanalista ammanicato con il potere, separato dalla moglie con cui lotta per vedere i figli, ha perso da poco l amata madre e deve svuotare l appartamento.

Un romanzo magistrale soprattutto per la costruzione sia dell atmosfera sia delle dinamiche tra personaggi che riserveranno più di una sorpresa. Una prosa compatta senza guizzi particolari che però sa tratteggiare delle personalità sporche come il clima malato in cui sono immerse. Sara proprio questa atmosfera malata e distopica a reclamare sempre più spazio e a sovvertire i cliché del genere. Scuro e intrigante.

[Bence Gaspar · Rating 5 out of 5]

Nagyon élveztem végig. Ritkán olvasok olyan magyar regényt, amiben nem irritál a folyamatos depresszív hangulat, de ez ilyen volt. Annak ellenére, hogy az alaptörténet nyomasztó, nem dagonyázik a szenvedésben, hanem inkább átélhetővé teszi. A kétharmadánál számomra váratlanul a felszínre tör egy addig csak lappangó feszültség, és ez jó lendületet ad a végének. Mindenképpen fogok még Tóth Krisztinától olvasni.

[K · Rating 4 out of 5]

Eye of the Monkey is a dystopian tale of several main characters, but also of a society as a whole, after it has experienced a civil war and descended in totalitarianism. Lives are changed in drastic ways, and cruelty or indifference to others has become institutionalized and acceptable. Communication is difficult and human interaction becomes transient. This is a slowly-paced novel, and it does drag a bit here and there, but overall, it is a disturbing read about a possible future, which seems to be exactly what the author intended.

[Rebecca · Rating 4 out of 5]

His wife gave presentations to groups of mostly young employees on strategic communication with those from the segregated zones: on how to appropriately talk to them when verbal contact couldn’t be avoided, on how to quickly and efficiently turn down their requests for help. She gave advice—illustrating her sentences with slides—on remaining levelheaded when faced with aggression. This was not a matter of conscience, but of practicality, of verbal self-defense, necessary for the protection of these workers and their families.

The picture really was there behind the armchair, turned to the wall. Petra abhorred this photograph of a rhesus monkey, its eyelids half lowered, which was taken the day after a world-famous operation of groundbreaking importance in the history of science. The photo had been captured by one of the members of Dr. Robert White’s team in 1970 after the first successful head transplant, when the post-op monkey not only began to blink but could even move. Moreover, as seen in the photograph, the monkey seemed to sense its surroundings, its gaze conveying near human feeling.
electrical current runs beneath the skin

As she herself used to say, she was not the baking type. She implied many things with that saying: She was neither like those mothers and grandmothers who saw their chief vocation as caring for offspring, nor like those who boasted of their kitchen accomplishments as the highest degree of self-realization. She spoke of these kitchen fairies with a kind of patronizing gentleness, which, to those who didn’t know her, was nearly impossible to recognize. Her son and her other relatives, though, knew what lay behind her tone. She would pronounce someone adept in the kitchen the same way she would state that the resident on the first floor flat was a dear, simple person. Roughly translated, this meant that she considered the individual in question a backward old hen whose interest in life ended with the wooden spoon; and as for the man who had recently moved in with her, he was an ill-begotten lumpen proletariat.
repeatedly lifted up by the wind

He was thinking that if the bald patch got bigger, he’d have to shave his head or get hair transplants. He usually tried to talk his well-off patients, all living in the protected districts, out of such procedures because in his experience it did nothing to improve their self-esteem, and they often felt ridiculous, even pitiful about themselves, afterward. Instead, he tried to help them reach an inner peace with their own selves so that they would not perceive the traces of time as decay or loss; although he believed that he was psychically well-balanced, with a nearly detached relationship to his own body, he was observing the signs of his own aging with anxiety. The mirror never showed him that slender, English-looking gentleman who, in the depths of his soul, he wished to see himself as.

The Regent could have obtained this medication elsewhere, but he wanted to emphasize the confidential nature of their connection, its benefits, its drawbacks. He never downloaded anything from the cloud; he trusted no system to be unhackable. He knew more than anyone else that there was no such thing as secret data. He pictured the cloud as something like layers of medical-grade cotton pads, transparent and soft, in which rubber-gloved, expert hands rummaged through before scraping the data they needed.
delicate and elegant hands

At other times as well, he would make similarly facetious comments. I liked his sense of humor; no one in my circle would ever make such remarks. All of the university offices had webcams installed, and if we ever joked about anything—for the sake of appearances—it was always confined to trivialities. The knowledge that we were being watched was built into our reflexes, our movements. The webcams were as much a part of our life as the performance we put on to demonstrate that we weren’t taking any notice of them.
no one liked it, we just got used to it

When we got to the end of the session, I mentioned that I’d seen the boy again. He was standing around in the park next to the New University, waiting for me. Dr. Kreutzer asked if I was still afraid of him, to which I replied that of course I was afraid, because he seemed deeply troubled. Who wouldn’t be afraid of being followed by a lunatic on the street? I wouldn’t, he said, smiling.
fraying in several places

He made a rule for himself: if he couldn’t identify who was in the picture, he would toss it. He would look over the remaining photographs some other time, truly not all of them needed to be saved. Wedding ceremonies of distant relatives, various excursions, memories of tourist bus trips. His mother, who had remained alone, was accustomed to such outings. She kept going on these two-or three-day bus trips to various cities even at a relatively late age, until the civil war had broken out. After the civil war, no one could go abroad. An unknown, bearded man—into the garbage. Plump twins in overalls, no idea who they were—into the garbage. Newspaper clippings, a six-hectare oak forest devastated by pests introduced from abroad—into the garbage. Why had his mother clipped that article? he wondered.
resident of that country of stains

For years she had fantasized about moving away from here, to anywhere. To leave this apartment, this city, perhaps even to escape from this country. She would pack up her most essential items, take the children, start a new life, only leaving a message on the family computer. A short letter. This new life shone in her imagination, carved out of time, detached from her childhood, from all of their shared, stifling stories, from the ruins of the civil war; it would be separated from everything like a floating, immaculate glass cage. Perhaps that’s why in that other apartment, where she imagined this other life taking place, everything was airy, spacious, functional, perfectly lacking anything from the past. Every night, when another detail popped up in her imagination—a chilly, polished metal armrest, a mirror-smooth, light-colored kitchen counter—she would get up from bed, turn on her laptop, and start browsing real estate sites until the point of exhaustion. Before falling asleep again, she erased all traces of her online search. She only lay down again, for the most part early at dawn, when her husband was already sleeping deeply.
so it wouldn’t crack

Clothes—he continued to think—stand within the closest proximity to the body. They are something like skin. A slipcover, a textile slipcover for the living. They absorb sweat and smells. Maybe they absorb thoughts as well. They form the ones who wear them, they hold them together. In a shoe that has been taken off there is the invisible foot. In a glove negligently tossed to one side there is still the movement of the hand that wore it. Clothes remind us painfully of the ones who wore them, the contours of the bodies that have left forever, the bodies that the clothes are lacking, bodies no longer present. When he had to liquidate the apartment, the first thing he got rid of was his mother’s clothes. Oh, that smell!
those two columns of light

The city was full of colorful announcements promoting the New University, which everyone had heard about these days. Many students were signing up, albeit reluctantly, because, despite the promise of tuition-free education and a well-located, guarded dormitory for the out-of-towners, they had to sign a paper obligating them to work for a state-affiliated institution after graduation, regardless of other job offers. Additionally, every student had to pledge to volunteer thirty hours of their time each month while enrolled. Everyone knew this meant working in a government troll factory: Glittering advancement and a secure future awaited those industrious students who posted the wittiest and most hateful comments, who mobilized a maximum of people online to verbal attack—just as everyone also knew that employees of state institutions had virtually no private life, no free will of their own. The preliminary security clearances, which investigated all of the prospective employee’s relatives and friends, were necessary for the security and protection of all citizens, conducted in their interest and for their benefit. In this way, no enemy organization would be able to infiltrate state institutions, would never gain access to confidential information, and would not be able to further their destructive aims as they had been secretly organizing to do for years now. This was all in the interest of safeguarding the young. So that the coming generation would not have to study in this poisoned atmosphere, festering for generations. Educational study should begin with complete forgetting; this was the university’s motto.
fist clenched in front of her heart

As a young man, he had worked his own body into a state of enduring ruggedness. Now that he’d started to grow old, his stance toward his own body was as if he was responding to some strange mechanism, occasionally in need of repair, that he was compelled to obey, compelled to execute all of its yelping commands.
enshrining that moment of awakening
Highlight(yellow) - Page 281 · Location 3650
I opened his bag. The notebook was there. I took it out, leafing through it quickly. There were hardly any blank pages left, almost all the pages were completely covered in regular lines written in colored ink. I tried not to start reading, only to keep taking photos with my phone, but even so I could see that these were not simply notes. There were monograms in green, lilac, and blue ink. The colors changed, and beneath them there were drawings. Vaginas, breasts, legs spread apart. My vagina, my breasts, my legs spread apart. My ass. Hatched in black, with a hole and a date. Orgasm, monogram. Brown ink, vagina, date. Orgasm, monogram. Lilac ink again, a sketch of a penis in a woman’s mouth, date. Green ink, a penis squirting out sperm, next to it a strangely shaped breast. Date, monogram. Half a page of notes, words, question marks, in one place, the word stockings underlined twice.

I sat down next to the window, and for two hours, I looked through his notes. It was all legible, with the exception of one or two words scribbled hastily. His handwriting was tidy, right leaning, with longish letters. I deciphered every syllable greedily, with determination, like someone wishing for nothing else than to sink deeper and deeper into this stifling darkness. I was fumbling around then, little by little, taking deep breaths. But I felt nothing. Neither a sense of loss nor pain, not even shame. Instead, I felt a kind of reassurance—my instincts had not deceived me after all, what I had always suspected was here before me now, and there would be no more uncertainty, no more self-accusation, no more doubt. I was seized with a kind of impersonal curiosity, like someone working in an archive. It was as if I were trying to decipher a faraway story, as if I were rummaging for the end of the piece of twine, to see what kind of secret was tied to it down below in the sludgy depths. I wanted to understand what had happened, what was happening now, to understand who he truly was, and what I was looking for in this notebook, me among all these other unfortunate women. I considered them victims, but not myself, for some reason. I was different from them because I had gotten a hold of this notebook.

When the child was born, she told him. She confessed that on that afternoon, when he had dragged up the wooden crib from the cellar and was cleaning it on the terrace, she had read his notebook. And that there had been moments when she had wished that the child had died in her stomach, that this marital obligation would cease, and she would be free to leave. But then the child arrived, so she didn’t give a fuck about the diary, she didn’t give a fuck about anything, the child was healthy, and they somehow had to keep on living. They became parents, they were the parents of this child now. Back then, her husband told her that this whole thing had only been a troubled and transitory time, and that he’d only slept with other women because of her pregnancy.
blood and rust were excluded

These short clips would only be broadcast if the operation did not, for some reason, succeed as planned—if they were unable to stop the leak. If that happened, the government would be obliged to announce a minor operational malfunction while also informing the public that volunteers had already signed up from all over the country to repair the damage. If panic broke out, the people must be made enthusiastic. It would be necessary to demonstrate to the surrounding hostile powers, as well as to the international press, just how much strength and solidarity there was in this small, isolated country, left to itself, pushed into a corner—even in such a critical situation.
a new sheet of paper was not inserted

More and more, people were trying to guess what the government intended with these strict measures. There had been no official announcements since the radio discussion on Tuesday. Many were presuming that the government was trying to evacuate poor neighborhoods, that another civil war was about to break out, that the Regent had already left the country.

he waited, almost diffidently

He suggested that Dr. Kreutzer reconsider, in light of the charges brought against him, if it would not be better for his public image to crown his distinguished career with the supervision of this glorious mission. What charges? Three counts of sexual harassment, twelve charges of sexual abuse committed in the course of employment, public indecency, lewd acts, inducing persons struggling with mental illness, incapable of self defense, to sexual acts, forcing minors below the age of eighteen to perform sexual acts.

Before leaving he stepped closer to the black-framed mirror and glanced once more at his reflection. Suddenly, for a fraction of a second, he felt a sense of recognition. And a mere one-tenth of a second later, he understood why. In his own pale, powdered face, seemingly irrevocably aged and devastated in the bluish-neon light, he had glimpsed the eye of the monkey.

[Matt Bender · Rating 4 out of 5]

More plausible than the handmaid’s tale and at least as disturbing as reading about Chernobyl. Through a story that links a psychiatrist who is a predator with radiation fallout, Toth has created a character study of patriarchical terror, systemic emotional and material poverty, and extortive surveillance that happens in a totalitarian society.

[Joanna Forde · Rating 5 out of 5]

rare to find a book that tells a gripping story through poetic lens. each section holds its own while also leaving you wanting more.

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Vártam már egy új regényt Tóth Krisztinától. Részben mert minden egyes elbeszéléskötetével erősödött bennem a vélelem, hogy beleragadt a rutinba, és kezd pont olyan novellákat írni, amire az ember számít. Ami azért picit baj. Erre tessék, kijött az új regény, ami nem egyszerűen regény, hanem disztópia - merész! Hát mi izgalmas, ha nem ez?

A történet egy ízlés szerint a jövőbeli Magyarországgal azonosítható államban játszódik, amit alaposan kicsontozott a polgárháború, ahol a szegények szegregátumokban élnek embertelen körülmények között, a határok lezárva, és ahol egy ismerősen köpcös autoriter kormányzó az úr. Szóval tisztán társadalmi-politikai disztópiáról van szó, űrhajók meg robotok nélkül. Tóth nem lihegi túl ezt a szálat, nem erre koncentrál, inkább csak háttérnek szánja, mégpedig olyan háttérnek, ami felerősíti a szereplők döntéseinek következményeit. Komolyabb lesz tőle a tét, mondhatnók.

Fontos körülmény továbbá, hogy Tóthnak esze ágában sincs szoció-slashert csinálni a regényből. A fókusz nem a szegregátumok szegényein van, nem az ő vigasztalan szenvedésmaratonjukba nyerünk betekintést. A főszereplők ugyanis jellemzően a középosztály tagjai - pontosabban olyanok, akik hajlandóak voltak megkötni a maguk piszkos kis kompromisszumait a rendszerrel, aminek hála bekuckósodhatnak holmi leszedált életnívóba. És ami azt illeti, pont ez teszi igazán lelombozóvá ezt a regényt. Hogy olyan embereket látunk, akik - attól függetlenül, hogy különben szimpatikusak-e nekünk - kialkudták a maguk kis privát szféráját, ami sérülékeny ugyan és szegényes, de azért kapaszkodnak bele tíz körömmel. Elfogadják, hogy két utcára tőlük éhen halnak azok, akik nem voltak ilyen szerencsések, nem gondolnak arra, hogy akár ők is lehetnének a helyükben. Megtanultak együtt élni a Gonosszal. A nyomor nem empátiát ébreszt bennük, csak valami zavaró körülmény, amit igyekszünk nem észrevenni. Ha pedig muszáj észrevennünk, dühösek leszünk - de nem arra, aki a nyomort okozta, hanem arra, aki elszenvedi.

Hát, talán ilyen az ember. Akárhogy is, ettől olyan ezt a könyvet olvasni, mintha véget nem érő novemberi esőben sétálnánk.

[Anita · Rating 3 out of 5]

Jobban tetszett volna, ha több időt töltünk a rendszer megismerésével és kevesebbet a főszereplőkkel. Ez megtörténhetett volna úgy, hogy a mellék karaktereknek több fejezet jut (pl. Albertnek meg a többi "önkéntesnek") vagy mondjuk lehetett volna legalább egy szegregációban élő szereplő. Az biztos, hogy pár oldalt vagy akár egész fejezetet ki lehetett volna vágni, ami nem vett volna el Mihály jellemrajzából, de érdekesebbé tette volna könyvet. (Értem én a frusztrációt meg a személyiségét, de nem akarok több oldalt egy IKEA bútordarab padláson való kereséséről és összeszereléséről olvasni, miközben egy több millió ember életét és egészségét érintő botrányt próbál meg a kormány eltussolni!)

[gbkMnkii · Rating 5 out of 5]

Remarkable slowly developing story with multiple facets. It can be read as a family story or a dystopia but regardless it will keep your attention to the very end.

[HU - Kindle]

[Gábor Schneller · Rating 4 out of 5]

Dark dystopia with interlinking stories. I like the descriptions very much. The details are telling. I felt that however, the description of the regime in the book was a bit 2d.

[Xaanua · Rating 4 out of 5]

Nueva lectura de los libros elegibles para los International, y una lectura que habla de los abusos de poder, en este caso de índole sexual de un psiquiatra con sus pacientes. Una historia dura, y no romantizada en ningún momento.
La protagonista y a la vez narradora de la historia es Giselle, una joven marcada por una existencia trágica. Ella está al borde del colapso cuando acude a terapia. Ella narra un encuentro con un hombre que dice ser su hijo, que la estaba acosando, y del cual habla a su psiquiatra el doctor Mihály Kreutzer, que en un principio o parece prestar mucha atención a su historia. Ella acabará hablándole de su pasado, de la trágica muerte de su hermana, quien se suicidó tras el abandono de su novio. La relación entre ella y el doctor se va a ir intensificando a lo largo de las páginas. Ella empatiza al principio con él ya que él atraviesa también un duelo: separación de su mujer tras una profunda crisis. A este hecho se suma la muerte de la madre del mismo.
A medida que avanza la historia los métodos de Kreutzer con sus pacientes empiezan a cuestionarse ya que utiliza su posición de poder, para abusar de sus pacientes y mantener relaciones sexuales con ellas. Él lleva incluso un diario, un diario de terror, donde disecciona sus acciones.
En cuanto a la evolución de los personajes, la más impactante es la del psiquiatra, quien pasa de ser una víctima, una persona que atraviesa un duelo, para mostrar su cara más temible: la del doctor que se aprovecha del estado anímico de sus pacientes para mantener relaciones sexuales. Además, va mostrando desinterés por las historias que sus pacientes le cuentan. En un principio, el lector piensa que es debido al momento en que se encuentra, pero luego se percata de que ese hombre tiene un lado oscuro.
En cuanto a ella, ella pasa de ser una mujer insegura, traumatizada por su pasado, a ser capaz de hablare de él, de lo ocurrido con su hermana, de su vida familiar y enfrentarse a él.
En cuanto a la lectura o metáforas que esta historia puede representar. Yo he pensado en un primer momento en un reflejo de lo que es el autoritarismo. El inicio de la historia: esa persecución que siente Giselle, el sentirse espiada representa una forma de acoso, y también la forma de actuar de algunos regímenes totalitarios, que controlan todos los movimientos de sus opositores. Aunque también hay otros temas que se reflejan, como el abuso. Uno de los pasajes más dramáticos es el referente a la esposa del psiquiatra, quien necesita romper y acabar con esa necesidad de cumplir el deber conyugal, el tener relaciones sexuales con su marido. Ella misma en sus propias carnes lo sufre al encontrarse en una posición inferior a su marido. Y probablemente la caída en desgracia del propio psiquiatra recuerda a la caía en desgracia de cualquier gente que está en el poder. En cuanto sus secretos salen a la luz, ya no interesa mantenerlos en el poder.
En cuanto al estilo, usa una narrativa polifónica, varias voces y perspectivas confluyen en la historia para enriquecer la perspectiva y dar voz a las víctimas. Ser trata también de una narración cargada de metáforas relacionadas con el abuso y corrupción del poder.
Se trata de una lectura muy recomendable, que engancha desde la primera página, es adictiva, y que ojalá lograra colarse en la long-list de los International Booker Prize de 2026.

[Anna · Rating 3 out of 5]

Három csillagot adtam a könyvnek, de talán kevesebbet kellett volna, vagy többet; igazság szerint nem tudom, hogy hogyan értékeljem.

Már olvastam Tóth K.tól néhány könyvet, és kimondottan szeretem a stílusát: kissé homályosan ír, a vers és próza között tartózkodnak a könyvei/novellái, és általában ezt nagyon élvezem. De azt hiszem, hogy ebben a könyvben kissé vontatott volt ez a elmondom de nem is stratégia; viszonylag hamar meguntam azt, hogy a dráma abból keletkezik, hogy megvonja az olvasótól a magyarázatot. Mi több, a szereplők inkább üres karikatúrák voltak, semmi új vagy szokatlan nem volt bennük, és az érzelmeiket nem lehetett átérezni, mert nem ismertük meg őket, és az írónő egyszerűen több lapon keresztül tagalta, dramatikusan, az érzéseiket, ahelyett, hogy "megmutatta" volna nekünk.

Amúgy maga a sztori pofonegyszerű: egy uncsi nő és egy gusztustalan férfi kapcsolata. Az elején ígéretesnek tűnt az "elveszett fiú" történet, de igazából a végén csak mellékszál volt az egész, pedig a fiú/"anya" közti kapcsolat kibontása nagyon érdekes lehetett volna, főleg mert általa a gazdasági helyzetet, a nő múltját és kapcsolatait, stb, mind kilehetett volna fejteni. Ehelyett a könyv egy csomó befejezetlen történetét mutatott be; emiatt inkább egy antológiához/írásgyakorlathoz hasonlított.

A politikai/gazdasági helyzetet homályos célzásokból rakhatta össze az olvasó; kb kommunista Magyarország a közeljövőben, így hát mindenkinek van telefonja, és nem kell amiatt izgulni, hogy hitelesen lett-e leírva a város/helyzet. Amúgy szerintem nem volt nagy gond ez; mind háttérkép fokozta a szereplők tehetetlenségét/kétségbeesését, meg az általános "minden, és mindenki, szar" motívumot.

Röviden: ez a könyv egy homályos politikai rendszert használ disztópikus háttérként; kidolgozatlan archetípusokat szereplőként; és tele van befejezetlen történet-szálakkal, amelyek elgondolkoztatók de végülis nagy hatás nélkül tűnnek el.

Na jó, de akkor miért tetszett nekem a könyv? Talán pont jókor olvastam (kissé pihent aggyal). Szerintem az a legrosszabb ebben a könyvben, hogy sokkal jobb is lehetett volna. Szeretem a homályosan megfogalmazott, kissé disztópikus karakter-elemzős könyveket, és ez pont ilyen volt. A gond, amit már említettem, hogy a sok emberi szálat nem hozta össze elég effektíven az írónő, és ez sajnálatos, mert nagyon érdekes lehetett volna. Talán mint novelláskötet jobb lett volna; szét lehetet volna szedni a szállakat és külön-külön kidolgozni őket; így legalább nem tenne úgy a könyv, mintha befejezet regény lenne.

[Translator Monkey · Rating 3 out of 5]

This started out as a joy to read, and continued to be the sort of book that is read for the delight of drinking in the author's (and translator's) craft. The story itself, however, is a bit of a wander. The plot tries to be dystopian but really isn't - there's a messy civil war that has resulted in an acute and ugly division between the haves and have-nots, and there's a a concreate-sealed underground nuclear waste dump that is starting to have an impact on the citizens, and a sort of open final curtain. The characters that roam in and out of the chapters are either well fleshed out or they aren't. Motivations are hinted at, or they aren't.

Perhaps someone could explain to me why the author chose to title her chapter titles by using bold-type sections of text spread throughout the book. The chapters (to my untrained eye) have little to do with their titles, and I'm not certain if there are other breadcrumbs I should be looking for, but after having closed the cover, I just can't be bothered.

Three stars. Glad I read it, enjoyed Toth's writing, but the rest leaves a bit to be desired.

[Tamás Szajkó · Rating 3 out of 5]

Tinglitangli, de igazából nem különösebben bántó olvasmányélmény, ami lehet akar mondani valamit, de ez biztosan nem sikerül neki.

Adott egy nagyon enyhe disztópia, ami valamennyire a mai magyar politikai környezetre épül, de ennek a koncepciójáról, működéséről, gyakorlatilag semmi nem derül ki, igazából csak egy bágyadt háttérként funkcionál a fő cselekményhez, ami:

a világ legsablonosabb sztorija, melyben a főszereplő pszichiáter lekúrja a páciens hölgyeket. És nagyjából ennyi, a központi figura nem egy szimpatikus alak, de igazából semmiféle jelentősége nincs a kis mikroszintű vergődésének, amelyben az elhunyt anyja lakásának és saját válásának rendezgetése mellett pont beleférnek a pajzán rajzok a jegyzetfüzetbe.

Valamiért aztán mégsem gyűlöltem igazán olvasást, az írőnőnek sikerült néha egészen jól átadni a helyzeteket, helyszíneket, és igazából gyorsan és hatékonyan sikerült elmondani a sztorit. Azt ugyan nem teljesen értem, hogy miért kell MINDEN kortárs magyar műnek ennyire az alpári szexualitásról szólnia (szagok, fanszőrzet, stb.), de gondolom sex sells.

[esztereszterdora · Rating 4 out of 5]

4 csillag? 2? 5? 3? A regény olvasása közben megjártam minden lehetséges érzést és az ellentétét is, és még most is rágom magamban az élményt. Sőt, sokáig fogom is. Nem mondanám, hogy szerettem vagy élveztem, de az agyamat megmozgatta, az biztos.

Az ambivalens érzéseim fő oka az, hogy Tóth Krisztina technikailag remek író, de olvasás közben és után bennem számtalan helyen maradt lezáratlanság és frusztráció, de a gyanúm szerint ez abszolút írói szándék - nincs egy nem tudatos mozzanat ebben a könyvben - úgyhogy pacsi. További bravúr, hogy nagyon régen gyűlöltem karaktert annyira, mint Kreutzert. Az a káröröm, amit a könyv végén éreztem :D és még IKEA-bútort sem tud összerakni.

[Stuart Gordon · Rating 5 out of 5]

Not an easy book to read, but overall fascinating. The novel is set in a dystopian metropolis following a civil war. The poor and middle class have become much poorer and homeless, post civil war, with cities segregated into sections based on economic class.

But the time and place are secondary to the central story, which is about a psychiatrist who is a sexual predator, the victims his patients. A chapter about the protagonist attempting to assemble an Ikea-like chair precedes a chapter about a catastrophe which is unfolding which will threaten the citizens of the city.

Well worth the effort of reading.

[Kikiroller Dávid András · Rating 1 out of 5]

Röviden: Kamu. Sem nyelvezetében, sem történetében nem új, nem érdekes. Megszokott "C" kategoriás filmek sablonjaival dolgozik: a pszi, aki maga is pszichotikus (melyik nem az?), a lepusztult város, a politikus 1G, minden és mindenki sötét és gonosz. Sokaknak tetszik, ám élvezzék az életet, nem szeretem az "ál" dolgokat, még 1 csillagot sem adnék. Sajnálom, Nézd meg inkább Tarkovszkytól a Stalkert.

[Lucija L.]

Mislim da autorici puno bolje leže kratke priče (Pixel, Panterin sjaj), koje sam čitala s velikim guštom. Ova distopija također ima elemente Pixela, gdje se naizgled nepovezane priče kasnije stapaju u cjelinu, ali ovdje to nije tako zanimljivo izvedeno. Ipak, autorica usputnim naznakama i kratkim opisima totalitarnog društva u kojem likovi žive uspijeva postići atmosferu beznađa i jeze, tako da roman na čitatelja ostavlja dojam.

[Franciska Kovács · Rating 3 out of 5]

Választékos képekkel megírt, gondosan felépített szerkezetű könyv.
Egy nem túl érdekes vagy fordulatos történettel.

Bár egy disztópikus Magyarországon játszódik, erről a világról csak homályos utalgatások szintjén alakul ki a kép.

A szereplőket nehéz szeretni, a történet utolsó negyedében, mivel már minden részlet kiderült, nincs miért izgulni.

[Peter Marendeak · Rating 2 out of 5]

Több pozitívumot is találtam a könyvben, kifejezetten jó a prózája, a világépítés jól van adagolva, viszont valahogy nincs a történetnek íve, mintha egy hosszabb regény középső harmadát olvastam volna, a semmiből tart a semmibe. Ez akár egyfajta tudatos reflexió is lehet a történet szereplőinek életére, de akkor meg a formátumválasztás szerencsétlen.