A Pokol tornácán

by György Faludy

A "Pokolbéli víg napjaim", mely először angol nyelven jelent meg, nemzetközi elismerést hozott Faludy György számára. A "Magyar Gulágként" emlegetett könyv a második világháború és az '56-os forradalom közötti sötét korszak legmegrendítőbb irodalmi dokumentuma. Ám nem kevésbé megrázó a folytatás, a "Pokolbeli napjaim után" sem, mely a forradalomról, a menekülésről és a hontalanság első éveiről mesél. A harmadik kötet, "A Pokol tornácán" Angliába, Máltára, Kanadába, az Egyesült Államokba, Marokkóba, Horvátországba, Erdélybe, s végül Magyarországra röpíti az olvasót. Faludy a tőle megszokott személyességgel nyújt bepillantást egy negyed évszázad eseményeibe, kalandjaiba, derűs és borús pillanataiba.

269 pages

First published January 1, 2006

Reviews

[Góczán Judit · Rating 4 out of 5]

Hihetetlen részletek, fantasztikus meseszövés - ilyen fordulatos az élet, ha megfigyeljük és átéljük a pillanatokat.

[Veroni · Rating 4 out of 5]

Kiváló. Kivételes.
Számomra különleges.
Köszönjük a pokolbeli történeteket.

„Az "alapvető álláspont", mint ahogyan neveztem, változatlan maradt. Ez csak annyit jelentett, hogy magyar költő vagyok, semmi több ennél, de ettől az egytől nem engedem eltántorítani magam. Ezt jellemezhetem azzal, ami 1943-ban történt velem az amerikai hadseregben. A tábornok elém helyezte a papirost. Csak az aláírásom hiányzott, hogy a legfőbb jóban részesüljek, amit ember kaphatott, az amerikai állampolgárságban. Én udvariasan elhárítottam a megtiszteltetést. Nincs okom reá, hogy amerikai állampolgár legyek - inkább viselem a magyar gyalázatot.
Magyar voltam úgyis mindenki előtt.”

[Balázs Tóth · Rating 3 out of 5]

A pokol tornácán Faludy emlékirat-trilógiájának legkeserűbb, ugyanakkor legcsendesebb darabja. Itt már nem a tábori túlélésről vagy az emigráció kalandjairól van szó, hanem az öregség, a visszatekintés és a számvetés pokláról – arról a pillanatról, amikor az ember már nem menekül, csak próbál értelmet találni abban, ami mögötte maradt.

Faludy hangja továbbra is könnyed, de most valami fáradt derű lengi körül. A mondatokban ott a régi irónia, de már halkabban szól; a humor mögött egyre több a csend. Az író néha szinte tárgyilagosan mesél el tragédiákat, máskor egy-egy rövid megjegyzéssel súlyosabb, mint korábban száz oldalon.

A könyv tele van önreflexióval: mit jelent hűnek lenni magunkhoz, mi marad a szabadságból, ha az ember már mindent elvesztett, és mit kezd a múltjával az, aki túl sok mindent túlélt. Faludy itt már nem akar igazolni semmit – csak megérteni, hogyan lehet méltósággal végigmenni azon az úton, amit ő maga „a pokol tornácának” nevezett.

Csendes, bölcs és meglepően emberi zárás. Nem a hős beszél már, hanem az ember, aki végül is megtanulta: a túlélés nem bátorság, hanem tehetség az élethez.