Most valami olyasmit fogok mondani, ami közhely ugyan, de olyan közhely, aminek momentán nagyon átérzem az igazságát. Szóval az van, hogy az irodalom tényleg marha jó recept az örök életre. Nem az számít, hányat adtak el a könyvből vagy milyen díjat nyert - ezek csak hiúsági kérdések, meg persze profitot termelnek írónak, kiadónak. Hanem hogy konkrétan ÉN kinyitok egy könyvet, és akkor ott ül velem szemben az a fickó, akit nagyon szerettem, aki már nincs, de ettől függetlenül vígan évődünk. Ez Esterházy esetében hatványozottan igaz. Azért, mert privát irodalomfelosztásom szerint vannak a "hideg" írók, meg a "forró"* írók. A hideg író olyat ír, amiben igyekszik nem benne lenni - a szöveg elválik a teremtőtől, önmagában áll, az olvasó el is felejti, hogy ezt valaki csinálta. A forró írók nem ilyenek. Ők ott vannak minden mondatukban, személyiségük a szöveg integráns része - hajlok rá, az ilyen írókat nem is azért olvassuk, mert érdekel, amit mondanak, hanem csak szeretünk velük lenni. Esterházy az utóbbi csoportba tartozik. Szeretek vele lenni. Szeretem, ahogy hajlik a száján a szó - őt hallgatva az a benyomásom támad, hogy új és új dolgokat értek meg a szavak csodálatos egymásra rétegződéséből, amit hol irodalomnak, hol egyszerűen magyar nyelvnek nevezünk.
Különben meg talán nem is ez a lényeg, nem is így kell kedvet csinálni ehhez a könyvhöz. Hanem úgy, hogy: "Nézzétek, itt van ez a pacák. Milyen jókat mond!"
* Itt egy triviálisabb jelzőt akartam használni, de sajnos annak megvan a maga jelentéstartalma, úgyhogy inkább elvetettem.