A latin-amerikai prózának vannak hagyományai az ún. „diktátorregények” terén (Carpentier, Márquez), ami nyilván nem véletlen, hanem nagyon is létező történelmi tapasztalatokból vezethető le. Olyan könyvet viszont még nem nagyon olvastam eddig, ami azokkal az emberekkel foglalkozik, akik rettentő mód akarnak diktátorok lenni, de valahogy nem jön össze nekik – de most ez is megvolt.
A szerző* elbeszélője az egyszeri tábornok**, a Forradalom gyermeke, aki nekiveselkedik, hogy szövetségeseivel, egy rakás másik tábornokkal katonai puccsban részesítse Mexikó regnáló kormányát, és annak zsarnoki és inkompetens vezetőjét – feltételezem azért, hogy ő mondhassa meg, e zsarnoki és inkompetens vezető helyett melyik zsarnoki és inkompetens vezetőt akarja az ország élén látni. Ebből kifolyólag véres összeütközésbe kerül egy harmadik rakás tábornokkal, akiknek viszont pont megfelel a jelenlegi zsarnoki és inkompetens vezető. Remek alapötlet, amit az író fanyar… most majdnem azt írtam, hogy „fanyar humorral”, de megmondom őszintén, a humort azt speciel keveselltem ebből a regényből. Szóval fussunk neki még egyszer: remek alapötlet, amit az író fanyarul, találóan és tanulságosan dolgoz ki. Talán ha nem azzal az előítélettel futok neki a könyvnek, hogy egy szatírának szükségszerűen térdcsapkodósnak és gurgulázva felkacagósnak kell lennie, nekem is jobban tetszett volna – így kicsit kihagyott ziccernek érzem. Mert közben meg tényleg találó és tanulságos.
* Akinek nevét nem vagyok hajlandó begépelni. Tudom, van olyan is, hogy Ctrl+c meg Ctrl+v, de akkor is. Hát hogy lehet ilyen névvel bemerészkedni a könyvpiacra? Most képzeljük el a szerencsétlen vevőt, aki épp tőle keres valamit egy könyvesboltban!
** Tudni kell, hogy a mexikói történelem kacskaringói folytán arrafelé annyi tábornok van, mint dinnyében a mag.