What do you think?
Rate this book
Pokoltó
Az 1977-es bukaresti földrengés kaotikus napjaiban Ila kétségbeesetten kutat eltűnt férje után, míg egy váratlan levél arra nem készteti, hogy visszatérjen a közös múltjukat meghatározó Pokoltóhoz.
Tizenöt éves, amikor 1940 nyarán, néhány nappal a magyarok erdélyi bevonulása előtt édesanyja a Szilágysomlyó melletti Pokoltó-fürdőre adja. Danilovicsné, a kemény kezű tulajdonosnő mindenescselédként használja a lányt, aki egyre fogyatkozó reménnyel várja, hogy az anyja érte jöjjön. Hacsak teheti, Ila a titokzatos Magura-hegyet és áthatolhatatlan bozótosait járja, de egyre közelebb kerül a város lakóihoz is, különösen Eller Gizihez, a szabad szellemű írónőhöz, és a helyi jesivába járó fiúkhoz.
Ahogy azonban közeledik a front, az emberek eltűnnek az utcákról, a Pokoltó közelében felállítják a gettót, és Ila barátait munkaszolgálatra viszik…
Szabó Róbert Csaba új regényében a huszadik századi sorstörténetek mindeddig kevéssé ismert eseményeit és helyszíneit mutatja meg, hősei a túlélés illúziójának fogságában bolyonganak fél évszázadon át a háború vagy éppen a földrengés díszletei között.
„Akkoriban mindenki az örökkévalóságban hitt. Az anyám is. Azt hitte, örökre ott hagyhat Somlyón a Pokoltó-fürdőn. De én tudtam, hogy az örökké meg a sokáig nem felcserélhetőek, még ha olykor úgy tűnik is, hogy igen. Nem volt mellettem, hogy ezt elmondhattam volna neki.”
Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson, Romániában. A Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Jelenleg Marosvásárhelyen él.
A Jelenkor Kiadónál megjelent kötete: Alakváltók (regény, 2016)
Tizenöt éves, amikor 1940 nyarán, néhány nappal a magyarok erdélyi bevonulása előtt édesanyja a Szilágysomlyó melletti Pokoltó-fürdőre adja. Danilovicsné, a kemény kezű tulajdonosnő mindenescselédként használja a lányt, aki egyre fogyatkozó reménnyel várja, hogy az anyja érte jöjjön. Hacsak teheti, Ila a titokzatos Magura-hegyet és áthatolhatatlan bozótosait járja, de egyre közelebb kerül a város lakóihoz is, különösen Eller Gizihez, a szabad szellemű írónőhöz, és a helyi jesivába járó fiúkhoz.
Ahogy azonban közeledik a front, az emberek eltűnnek az utcákról, a Pokoltó közelében felállítják a gettót, és Ila barátait munkaszolgálatra viszik…
Szabó Róbert Csaba új regényében a huszadik századi sorstörténetek mindeddig kevéssé ismert eseményeit és helyszíneit mutatja meg, hősei a túlélés illúziójának fogságában bolyonganak fél évszázadon át a háború vagy éppen a földrengés díszletei között.
„Akkoriban mindenki az örökkévalóságban hitt. Az anyám is. Azt hitte, örökre ott hagyhat Somlyón a Pokoltó-fürdőn. De én tudtam, hogy az örökké meg a sokáig nem felcserélhetőek, még ha olykor úgy tűnik is, hogy igen. Nem volt mellettem, hogy ezt elmondhattam volna neki.”
Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson, Romániában. A Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Jelenleg Marosvásárhelyen él.
A Jelenkor Kiadónál megjelent kötete: Alakváltók (regény, 2016)
256 pages, Hardcover
Published January 1, 2025
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 2 of 2 reviews
April 26, 2025
Két történelmi időben zajlik a cselekmény. Az egyik 1977, a nagy bukaresti földrengés. A másik 1940, a magyar honvédség bevonulása Erdélybe, és az azt követő időszak. Ha úgy vesszük, földrengés ez is. És hát ez a földrengés-metafora amúgy is végighúzódik a szövegen: ahogy a város összeomlik, úgy omlik össze az elbeszélő, Ila élete is. És ahogy a romok alatt kutakodnak a túlélők, úgy kutakodik Ila is a saját múltjában, hogy megértse, hogyan jutott oda, ahová. Így jut el '41-be, a pokoltói gyermekkorba. Hogy aztán alkalmasint olyasvalamit ásson ki, amit jobb lett volna, ha örökké elfed a törmelék. Vagy nem lett volna jobb. Ezt mindenki eldönti magának.
(A magyar honvédség ismét Erdélyben. Az öröm felhőtlen. Még.)
Szabó Róbert Csaba feltűnően finom, nyugodt prózában beszél a történelmi idők súlyáról. Ami azt illeti, talán túlságosan finom, nyugodt prózában, hisz végtére is traumákról van szó, kaotikus időkben való létezésről - ennek zaklatottságát nem mindig tudtam megragadni a választott elbeszélői hangban. Persze az is lehet, hogy jól van ez így - ha magának a történetnek súlya van, akkor ezt nem kell feltétlenül a nyelvvel is megtetézni. Szóval összességében erős történelmi regény ez, határozott kérdésfeltevésekkel és gazdag olvasatokkal. Ajánlom.
Mondjuk a címét nem tudtam nem "poroltó"-nak olvasni.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja.)
(A magyar honvédség ismét Erdélyben. Az öröm felhőtlen. Még.)
Szabó Róbert Csaba feltűnően finom, nyugodt prózában beszél a történelmi idők súlyáról. Ami azt illeti, talán túlságosan finom, nyugodt prózában, hisz végtére is traumákról van szó, kaotikus időkben való létezésről - ennek zaklatottságát nem mindig tudtam megragadni a választott elbeszélői hangban. Persze az is lehet, hogy jól van ez így - ha magának a történetnek súlya van, akkor ezt nem kell feltétlenül a nyelvvel is megtetézni. Szóval összességében erős történelmi regény ez, határozott kérdésfeltevésekkel és gazdag olvasatokkal. Ajánlom.
Mondjuk a címét nem tudtam nem "poroltó"-nak olvasni.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja.)
July 26, 2026
Jó volt olvasni, ahogy a szerzőt is szívesen hallgattam a könyvbemutatón. Színesen, érdekesen, lelkesen mesélt a regényről, annak keletkezéséről, alakjairól. Szabó tud atmoszférát teremteni élő és írott szóban egyaránt. Érződik, mennyire szívügyének tartja a témát, a helyszínt, a megidézett alakokat.
A Pokoltónál és környékén járunk, Szilágysomlyón, a Magurán, illetve a hetvenes évek Bukarestjében. Fontos természeti és társadalmi katasztrófák idején. 1944-ben elhurcolások, erőszak, ki- és bevonulások rengetik meg az egyének és közösségek életét, 1977-ben a föld reng a talpak alatt, de a természet pusztító ereje áradás formájában is megjelenik a regényben. Mindkettő, háború és természet egyaránt szilánkosra töri a felszínt, amelynek repedései közt titkok temetődnek el, emberek és identitások tűnnek el.
A cselekmény két szerelmi szál köré fűződik, a középpontban két női főszereplő – Eller Gizi, a valóságban is élt szabad és független újságírónő, illetve fogadott lánya és tanítványa Ila.* Kettejük története egymás tükrében is olvasható, párhuzamok, megfelelések és különbségek sokaságát kínálja, akárcsak a két (több) megidézett katasztrófa. Ezek váltják ki azokat az extrém helyzeteket, melyek sorsfordítóvá válnak, melyek külső-belső megrázkódtatásokkal és romba dőlésekkel rányomják a bélyegüket a szereplők identitására.**
A regény egyik kulcsszava a szilánk(osság) – a széttöredezettség szinte minden szinten megmutatkozik a narratívában: szilánkosak a megidézett történetek, az emlékek és az emlékezés folyamata, töredezett az identitás, melynek a (re)konstruálására épp az elbeszélés során történik kísérlet, de szilánkos a szerkezet is – különösen az utolsó harmadában válik szakadozottá, hiányossá, a túlságosan felgyorsított tempó révén. Ez utóbbi nem hiszem, hogy szerzői intenció eredménye lenne.
A szilánkosság részben az elbeszélői hangnak tulajdonítható, a narrátor, Ila személyének, akinek számos titokkal, eltűnéssel, elhallgatással kell szembenéznie. Annyira kaotikus minden, annyira kuszák a szálak, hogy csak foszlányokat érinthet a tudat és az emlékezés. Kutatunk, keresünk időben, térben, lélekben, hogy végre ismét egységgé szerveződjenek a szilánkok, de előbb a széttört, éles darabok közül ki kell hoznunk a mélyből azt, amit oda temettünk, ami miatt nem lehet tovább lépni.
Mi az, ami kimondható, mi az, ami kimond(hat)atlan maradt? Mit (nem) tudunk? És honnan? És egyáltalán igaz-e, amit (nem) tudunk? Hol a határ valóság, megélt valóságok, illetve a fikció közt? És mindez elbeszélhető-e? És az elbeszélés visszarendezi-e a széttört tótükröt? Kicselezhető-e a halál, ha csak mondjuk, mondjuk a történetet? Ha kitaláljuk, átírjuk azt és magunkat, életet és halált…
Az elfojtások és a megélt valóságok különbözősége nemcsak egyéni szinten van jelen a regényben, hanem (talán kisebb hangsúllyal) közösségi/társadalmi szinten is. Az elbeszélő kényes pontot emel ki az időből – 1944 a bevonulás éve, amely messze nem olyannak bizonyul, ahogy a száraz tudósítások, hírek örökítik meg az újságok hasábjain. Szabó alulnézetből villantja fel az eseményeket, az átlagember nézőpontjából. Nemzetiségi konfliktusokat, hol egyik, hol másik nemzethez tartozók rejtegetését vagy épp elhurcolását, csetléseket-botlásokat, tragédiákat és traumákat, összefogást és segítségnyújtást, önzést és kegyetlenséget. Azt, hogy hogyan működik az ember katasztrófák idején. Óhatatlanul feltevődik a kérdés: mi marad meg mindebből, mikor kisimul a víztükör? Mi az, ami a mélyben lapul? Hajlandók, képesek vagyunk-e azt felszínre hozni?
Rengeteg a kérdés, és, néhány válasz ellenére, sok marad megválaszolatlanul.
A Pokoltó a regényben a vezeklés helyszíne, kálvária, ahová azok járnak, akik mélyen a lélekbe rejtve hordozzák a maguk poklát és gyógyulást keresnek. Ugyanakkor őrzi, pontosabban őrizte (elmocsarasodása és összezsugorodása előtt) egy mágikus, mesebeli világ halvány emlékét is, ami Ila képzeletében elevenedik meg. Az elbeszélő a súlyos kérdések mellett igyekszik helytörténeti érdekességeket is belefűzni a narratívába, megragadni a vidék varázsát, a sárkányok lakta, mesékben és legendákban megőrzött világ titokzatosságát.
A helyszín iránti érdeklődés, a mesélőkedv, a humor, úgy érzem, sokat old a keserűségen, a sötétebb tónuson. Sőt, néha emiatt mintha kevesebb súlya lenne az elbeszélteknek, mint az várható lenne. Visz, sodor a történet, a sok elmesélni-, belefűznivaló, de valahogy elvész például az alig pár sorba szorított ippi mészárlás tragédiája, és nem érzem a ’70-es évek fojtogató levegőjét sem.
Igazat kell adnom azoknak, akik úgy vélik, talán túl sok témát, kérdést sűrít össze az elbeszélő, anélkül, hogy kellőképpen kibontaná azokat. Főként a regény utolsó harmada gyorsul fel nagyon, és tűnik kevésbé kidolgozottnak. Azt hiszem, minimum kétszer ekkora terjedelemre lett volna szükség ahhoz, hogy a kezdés részletező alaposságát következetesen végigvigye, hogy kellő hangsúlyt kapjanak az egyes részletek, jelenetek, hogy egyenletesebb legyen a tempó.
Ezek ellenére megkedveltem a regényt, szerettem olvasni, szerettem a karaktereit, a sok egymással összebogozott szálat, a kutatnivalókat, és azt, hogy ha nem is bont ki eléggé minden témát, nagyon sok továbbgondolandó kérdést tesz fel. És ez jó.
*Ila alakja, neve, de a regény remek, érzékletes nyelvezete, a narratíva balladás szakadozottsága vagy épp a titkokra, elhallgatásokra, elfojtásokra, bűnre és vezeklésre való építkezés mind-mind Szilágyi István előtti főhajtás.
** Az identitásnak, az identitás szétesésének és konstruálásának problematikusságát a nevek is tükrözik – A kvázi magára hagyott Ila nevét például nagyon későn tudjuk meg, akkor sem egy személynek árulja el, ez nem véletlen. Sok szereplőnek pedig, főként a férfiaknak, több nevük is van – különböző helyzetekben, időpontokban más-más, rávilágítva az identitás töredezettségére – ahogy Laci például "szét tudta darabolni magát, külön skatulyákba helyezni mindazt, amit önmagáról tudott".
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
A Pokoltónál és környékén járunk, Szilágysomlyón, a Magurán, illetve a hetvenes évek Bukarestjében. Fontos természeti és társadalmi katasztrófák idején. 1944-ben elhurcolások, erőszak, ki- és bevonulások rengetik meg az egyének és közösségek életét, 1977-ben a föld reng a talpak alatt, de a természet pusztító ereje áradás formájában is megjelenik a regényben. Mindkettő, háború és természet egyaránt szilánkosra töri a felszínt, amelynek repedései közt titkok temetődnek el, emberek és identitások tűnnek el.
A cselekmény két szerelmi szál köré fűződik, a középpontban két női főszereplő – Eller Gizi, a valóságban is élt szabad és független újságírónő, illetve fogadott lánya és tanítványa Ila.* Kettejük története egymás tükrében is olvasható, párhuzamok, megfelelések és különbségek sokaságát kínálja, akárcsak a két (több) megidézett katasztrófa. Ezek váltják ki azokat az extrém helyzeteket, melyek sorsfordítóvá válnak, melyek külső-belső megrázkódtatásokkal és romba dőlésekkel rányomják a bélyegüket a szereplők identitására.**
A regény egyik kulcsszava a szilánk(osság) – a széttöredezettség szinte minden szinten megmutatkozik a narratívában: szilánkosak a megidézett történetek, az emlékek és az emlékezés folyamata, töredezett az identitás, melynek a (re)konstruálására épp az elbeszélés során történik kísérlet, de szilánkos a szerkezet is – különösen az utolsó harmadában válik szakadozottá, hiányossá, a túlságosan felgyorsított tempó révén. Ez utóbbi nem hiszem, hogy szerzői intenció eredménye lenne.
A szilánkosság részben az elbeszélői hangnak tulajdonítható, a narrátor, Ila személyének, akinek számos titokkal, eltűnéssel, elhallgatással kell szembenéznie. Annyira kaotikus minden, annyira kuszák a szálak, hogy csak foszlányokat érinthet a tudat és az emlékezés. Kutatunk, keresünk időben, térben, lélekben, hogy végre ismét egységgé szerveződjenek a szilánkok, de előbb a széttört, éles darabok közül ki kell hoznunk a mélyből azt, amit oda temettünk, ami miatt nem lehet tovább lépni.
Mi az, ami kimondható, mi az, ami kimond(hat)atlan maradt? Mit (nem) tudunk? És honnan? És egyáltalán igaz-e, amit (nem) tudunk? Hol a határ valóság, megélt valóságok, illetve a fikció közt? És mindez elbeszélhető-e? És az elbeszélés visszarendezi-e a széttört tótükröt? Kicselezhető-e a halál, ha csak mondjuk, mondjuk a történetet? Ha kitaláljuk, átírjuk azt és magunkat, életet és halált…
Az elfojtások és a megélt valóságok különbözősége nemcsak egyéni szinten van jelen a regényben, hanem (talán kisebb hangsúllyal) közösségi/társadalmi szinten is. Az elbeszélő kényes pontot emel ki az időből – 1944 a bevonulás éve, amely messze nem olyannak bizonyul, ahogy a száraz tudósítások, hírek örökítik meg az újságok hasábjain. Szabó alulnézetből villantja fel az eseményeket, az átlagember nézőpontjából. Nemzetiségi konfliktusokat, hol egyik, hol másik nemzethez tartozók rejtegetését vagy épp elhurcolását, csetléseket-botlásokat, tragédiákat és traumákat, összefogást és segítségnyújtást, önzést és kegyetlenséget. Azt, hogy hogyan működik az ember katasztrófák idején. Óhatatlanul feltevődik a kérdés: mi marad meg mindebből, mikor kisimul a víztükör? Mi az, ami a mélyben lapul? Hajlandók, képesek vagyunk-e azt felszínre hozni?
Rengeteg a kérdés, és, néhány válasz ellenére, sok marad megválaszolatlanul.
A Pokoltó a regényben a vezeklés helyszíne, kálvária, ahová azok járnak, akik mélyen a lélekbe rejtve hordozzák a maguk poklát és gyógyulást keresnek. Ugyanakkor őrzi, pontosabban őrizte (elmocsarasodása és összezsugorodása előtt) egy mágikus, mesebeli világ halvány emlékét is, ami Ila képzeletében elevenedik meg. Az elbeszélő a súlyos kérdések mellett igyekszik helytörténeti érdekességeket is belefűzni a narratívába, megragadni a vidék varázsát, a sárkányok lakta, mesékben és legendákban megőrzött világ titokzatosságát.
A helyszín iránti érdeklődés, a mesélőkedv, a humor, úgy érzem, sokat old a keserűségen, a sötétebb tónuson. Sőt, néha emiatt mintha kevesebb súlya lenne az elbeszélteknek, mint az várható lenne. Visz, sodor a történet, a sok elmesélni-, belefűznivaló, de valahogy elvész például az alig pár sorba szorított ippi mészárlás tragédiája, és nem érzem a ’70-es évek fojtogató levegőjét sem.
Igazat kell adnom azoknak, akik úgy vélik, talán túl sok témát, kérdést sűrít össze az elbeszélő, anélkül, hogy kellőképpen kibontaná azokat. Főként a regény utolsó harmada gyorsul fel nagyon, és tűnik kevésbé kidolgozottnak. Azt hiszem, minimum kétszer ekkora terjedelemre lett volna szükség ahhoz, hogy a kezdés részletező alaposságát következetesen végigvigye, hogy kellő hangsúlyt kapjanak az egyes részletek, jelenetek, hogy egyenletesebb legyen a tempó.
Ezek ellenére megkedveltem a regényt, szerettem olvasni, szerettem a karaktereit, a sok egymással összebogozott szálat, a kutatnivalókat, és azt, hogy ha nem is bont ki eléggé minden témát, nagyon sok továbbgondolandó kérdést tesz fel. És ez jó.
*Ila alakja, neve, de a regény remek, érzékletes nyelvezete, a narratíva balladás szakadozottsága vagy épp a titkokra, elhallgatásokra, elfojtásokra, bűnre és vezeklésre való építkezés mind-mind Szilágyi István előtti főhajtás.
** Az identitásnak, az identitás szétesésének és konstruálásának problematikusságát a nevek is tükrözik – A kvázi magára hagyott Ila nevét például nagyon későn tudjuk meg, akkor sem egy személynek árulja el, ez nem véletlen. Sok szereplőnek pedig, főként a férfiaknak, több nevük is van – különböző helyzetekben, időpontokban más-más, rávilágítva az identitás töredezettségére – ahogy Laci például "szét tudta darabolni magát, külön skatulyákba helyezni mindazt, amit önmagáról tudott".
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
Displaying 1 - 2 of 2 reviews