Aludnod kellene

by Tibor Noé Kiss

Egykorvolt, leépült majorsági telep valahol a közelmúlt Magyarországán. A romok között néhány ember. Személyiségük lassan felszívódik, mint egy vérömleny. A térképen sincsenek rajta. Amnéziás múlt. Vak jelen. Vajon mi történhet még velük a peremen? Elég sok minden. Kiss Tibor Noé elbeszélői tehetsége ezt a végvidéket szubtilis és láthatatlan drónként pásztázza végig és deríti fel. Az Aludnod kellene mozaikrészletekből összetapadó állapotregény, aprólékos-pontos atmoszférapróza, amely a szenvedő szerkezetek és vegetatív létezésformák kétségbeesett cselekvésmintázatait, legutolsó emberi küzdelmeit kegyetlen élességgel és kíméletlen, a melankóliát sem nélkülöző iróniával írja le.

Genres: Hungarian Literature, Fiction

144 pages, Hardcover

First published January 1, 2014

About the author

Tibor Noé Kiss (native order: Kiss Tibor Noé) is a Hungarian writer living in Pécs, Hungary.

Reviews

[N · Rating 4 out of 5]

Nagy erő van ebben a könyvben, csak az olvasó gyengül el közben. Olyan erős a feszültségkeltő hatása, hogy akár még az ujjaid is kifehérednek a könyv szorítása közben. Nem, nem túlzok. Megpróbálsz kívül maradni majd, akár közönyösnek is lenni. Lehet, sikerül is. De attól még ezeknek a vegetáló embertörténeteknek a valóságát érezni fogod. Nem messze innen van egy ilyen telep, egy major. Jártam ott, rokonaim éltek-élnek arrafelé. Se be, se ki hely ez a telep. Kevés az, akinek sikerült a szabadulás. Ők most a vasúti vagonokat takarítják (a rokonaim), azokat, amikből, ha utazol, a majort látod. Kastély is van, kóbor kutyák is lézengenek. A világnak valahol ott vagy úgy lehet majd vége – gondolhatja, aki arra jár, vagy az olvasó. De akik ott élnek, azoknak a mindennapi kenyerük. Kényelmetlen könyv ez, én azt mondom, mert bizony rosszul érzed magad közben. Nem is engedi, hogy egy percre is fellélegezz. Nincs levegője, nincs színe, nincs kapaszkodója, csak nincstelensége van. El ne kopjon ez a szó, mert amíg érezzük-értjük, addig talán nem fordítjuk el a fejünket a vonatablakból, ha sínek a bekötőút mellett visznek. Mondhatjuk majd, hogy ez a magyar valóság. Igen, ez is az. Kiss Tibor Noé annyi nyomort tesz ránk, amennyit már vinni sem akarunk. Még így se, olvasva se, nemhogy megélve. A könyv, még ha úgy érezzük is, hogy néha túlzásokba esik és sok(k) ér minket, már nem bírjuk, akkor is fontos könyv. Legalább arra a néhány órára, amíg olvassuk, talán nem leszünk annyira elégedetlenek a saját életünkkel. Ha elégedetlenkednénk. Más megoldást nem ad.

[Eva Lavrikova · Rating 4 out of 5]

Veľmi nenápadná, útla kniha, nabitá postavami, zápletkami a veľmi nenápadným, ale predsa len vývojom. Pitoreskná, tragikomická dedina plná pitoreských, tragikomických postavičiek a ich osudov, bezútešných, tak trochu odvíjajúcich sa odnikiaľ nikam, a predsa skutočných a vlastne svojím spôsobom veľmi ľudských. Budem si to musieť prečítať znova, lebo tieto jednoduché príbehy jednoduchých ľudí boli napísané pomerne komplikovaným a náročným spôsobom.

[Gergő Tóth · Rating 5 out of 5]

Magával ragadó, letargikus mozaikdarabkák összeállása egy nyomasztó, de gondolatébresztő, ragacsos egésszé.

[Péter Moesko · Rating 4 out of 5]

Nekem egyszerre sűrű és „szellős” ez a könyv.

Több értékelés is a nyomort emelte ki mint a könyv egyik fő motívumát, legyen szó anyagi vagy (inkább) lelki-szellemi nyomorról. Nem teljesen értek egyet, mert a nyomor szóban nekem benne van a valami után vágyódás, valaminek a hiánya, egy fontos szükséglet betölt(het)etlensége, egyszóval valami, ami kellene, de nagyon nincs: pénz, szeretet, bármi. És nem vitás, ebben a könyvben van szó erről is, bár az is igaz, hogy legtöbbször a női test hiánya kapcsán.

A fő mozgatórugó valahogy mégsem ez. Hanem pont a hiány hiánya, ha van ilyen. Nincs törekvés, nincs motiváció, csak a színtiszta (szürke) vegetálás, egyik nap eltengődése a másik után. A fennmaradás legszükségesebb, hétköznapi eseményei. Egyformaság, unalom. Kérdő és felkiáltó mondatok sincsenek a könyvben, ahogy dialógus vagy elmesélhető sztori se.

Ez egyszerre lesz pozitív (sűrű) és negatív (szellős) eleme is a könyvnek. Pozitív, mert nagyon erős az atmoszféra; hihető, valós, koszos és büdös az egész. És pozitív, mert az eseménytelenség kínját nem lehet izgalmas események sorával visszaadni. Ugyanakkor ez valamelyest negatív is, mert ezen túl nem sok van a könyvben. Az egyoldalas cselekménymorzsákból csak valami porszerűen alaktalan halom áll össze, aminek alig van dramaturgiai íve: majdhogynem bármilyen sorrendben lehetnének a részletek. Nincsenek karakterek: ezek a szereplők nekem nem voltak igazi karakterek, semennyire nem tudtam közel kerülni hozzájuk (vagy néha megkülönböztetni őket), ugyanolyan elemei voltak a telepnek, mint a tárgyak vagy épp az állandóan lesben álló varjak.

Atmoszféra-regény ez tehát, aminek fő (és talán egyetlen igazi) teljesítménye (az viszont nem kicsi) a légkör, az itteni létállapot bemutatása. Való igaz, ilyet már lehetett olvasni jópár szerzőnél: Krasznahorkain, Tar Sándoron és Borbély Szilárdon kívül Bodor, Háy, Barnás is eszünkbe juthat (és ezek csak a kortársak, lehet ennél még sokkal mélyebbre is nyúlni – gondolom, Móriczig).

[gofri · Rating 5 out of 5]

Mintha kereszteznénk József Attilát meg Mikszáthot. Vagy Móriczot. Nagyon szikár, tömör, éles, erős szöveg, önértékén jó, nem kell senkihez viszonyítgatni.

[Lázadó Irodalom · Rating 4 out of 5]

Fúúúúú, majd egyszer talán képes leszek szavakba önteni, mit érzek. Most nem megy.

[Sylva · Rating 3 out of 5]

Útlou prózu Už máš spát maďarské autorky Tibor Noé Kiss tvoří sedm kapitol. Přinášejí sedm nespojitých, útržkovitých a zběžných pohledů na život-neživot obyvatel odlehlé a zapomenuté osady v maďarské pustě. Osady, ve které se toho moc neděje a ze které zdánlivě není úniku. Osady, která by – jak se v jedné besedě autorka zmínila – klidně mohla ležet někde v Sudetech. Místa, jež by se zcela jistě líbilo i tvůrcům české Pustiny nebo amerického seriálu Temný případ. Oholené stromy, ošklivé příkopy a škarpy, nekonečné dusno a „beznadějná šeď“ (s. 20) jsou pro podobná vyprávění přece ty nejlepší kulisy.
Postavy se před čtenářem zjevují jako loutky bez vůle a citů, jako otlučená autíčka s přetaženým setrvačníkem, jež narážejí do stěn, stromů i do sebe navzájem, jako figurky z prošlé vánoční kolekce, které chutnají po žluklém másle a páchnou po starém hadru na nádobí. Některé přebývají v polorozpadlých domech, jiné v nijak zvlášť hlídané protialkoholní léčebně a všechny velmi často a hodně popíjejí. Nikdy nespí, pořád svítí, po večerech bloumají temným lesem a alejí bez topolů a nikdy se ani náhodou neusmějí.
Všechny významnější postavy jsou muži: majitel jediného obchodu, hlídač z léčebny, ovdovělý otec tří dětí, ztroskotanci lásky a života – tedy pokud čtenář uvěří, „že to, co se odehrává v osadě, je život“ (s. 97). Jen muži mají nárok na příjmení a vzpomínky z dětství, jen oni výjimečně a nahodile přemýšlejí a touží a jen oni také konají: vykonávají potřebu, cpou se jídlem, vínem a třešňovicí a znásilňují i zabíjejí. Osudem žen, které neměly to štěstí a včas neutekly do města, je naproti tomu přežívání v roli objektů touhy a obětí fyzického i sexuálního násilí, případně sebevraždy. V této vsi může být žena jen matkou, která ovšem záhy zemře nebo záhadně zmizí, děvkou nebo ochočeným zvířátkem do kuchyně.
Energie je v osadě vlastní jen krávám, které neustále bučí v dáli, poskakujícím veverkám na stromech kolem léčebny a všudypřítomným vranám, které postávají, přešlapují a šmejdí po osadě, šeptají si do ucha, rozpoznávají lidské obličeje a dokonce spínají ruce (s. 71) – snad aby se pomodlily za příchod Havrana Edgara Allana Poea, případně Josefa Váchala.
Tibor Noé Kiss svůj text seká a rozděluje přesně a ostře na krátké věty bez přímé řeči i bez příkras, z nichž sedm vypreparovala a použila jako názvy jednotlivých črt. Obyvatele osady, ty „nejbídnější z bídáků“, nechává napospas jejich pudům a rozemílá je osudovým mlýnkem na nevzhledné maso. Do výsledné směsi ještě přidá povinné, byť po první třetině textu již očekávané drama v podobě zločinu, celou ji postříká krví a rzí, posype plevelem a navrch okoření detailně vykreslenými obrazy hnusu. Svou prózu sice sama trochu nepřípadně označila za román, a zdá se, že ji nemálo inspirovala jeho francouzská, naturalistická odrůda, ze všeho nejvíc však připomíná sociologické pozorování – což u absolventky oboru sociologie sotva překvapí – a v mnohém si nezadá ani s žánrem naprosto neliterárním, pitevní zprávou. Načrtnutému popisu traumatických a degenerativních změn v těle osady ovšem chybí to podstatné, co by v takovém protokolu čtenář-detektiv možná hledal: příčina bolestivé, pozvolné smrti oběti. Jako odpověď však může vnímat titul celé knihy – co jiného si taky může počnout ve vsi, ze které neodvratně vyprchává život, než odebrat se na věčný odpočinek a navěky už spát?

/Pro TVAR 18/2017