Orosz politika - mintha a Trónok harcát összekevernénk a Monopoly-val.
Érdemes talán ott kezdeni, hogy a Szovjetunió összeomlik. Drezdában egy ismeretlen KGB-tiszt buzgón égeti a kiskályhában a kompromittáló iratokat (őrá mindjárt visszatérünk), miközben odahaza Jelcin rokonai, barátai és üzletfelei megpróbálkoznak meghonosítani a demokrácia nevezetű valamit - persze orosz módon. Ami technikailag azt jelenti, hogy lopnak, mintha nem volna holnap. Ez az oligarchák aranykora: ügyes "vállalkozók" a törvényességi kiskapukat kihasználva olyan vagyonokra tesznek szert, ami legfeljebb az olajsejkekéhez mérhető. Jelcin bácsi pedig hagyja, hisz neki és közvetlen környezetének is csurran-cseppen valami, amiből telik a borókaágyon pihentetett, medvelehelettel tüzesített prémium vodkára. A nép meg persze morog, hogy neki nem ezt ígérték, úgy volt, nekik is jut a gazdagság marcipántortájából. Úgyhogy amikor megjelenik az "erős ember" a rend és az igazságosság ígéretével, boldogan vetik alá magát az akaratának.
És most vissza az ominózus KGB-tiszthez, akit amúgy (mint biztos kitaláltátok) Putyinnak hívnak. És pont azt csinálja, amit a KGB-sek világ életükben csinálni szoktak: megtéveszti a környezetét. (Az oroszok ezt maszkirovkának is mondják, azt hiszem.) Az NDK- ból hazatérve beépül a szentpétervári politikai elitbe, eljátssza, hogy ő a jövő demokráciájának reménye, majd addig-addig ügyeskedik, amíg el nem nyeri az egyre rozzantabb Jelcin bizalmát - és onnan már csak egy lépés az elnöki pozíció. Amit viszont Jelcin (és tanácsadói) nem tudnak, az az, hogy nem egyszerűen kaptak egy tehetséges utódot, akit majd lehet befolyásolni - hanem átadták a hatalmat magának a KGB-nek. (Vagy ahogy újabban hívatják magukat: az FSZB-nek.) Az új seprű kezdetben jól seper: alaposan rendet vág a neomilliárdosok között, visszaszerzi az elrabolt javakat, úgy látszik, Oroszország Anyácska újra nagy lesz. Csakhogy miközben ezen ügyeskedik, mintegy mellesleg felszámolja az amúgy is szerény demokratikus vívmányokat, az ország pedig lassan visszabattyog a cárizmusba. De legalább nem lop, mondja erre az egyszerű proletár - csak épp téved. A különbség a Jelcin-féle vadnyugati demokrácia és a Putyin-féle autokrácia között, hogy amíg az elsőben az ország vagyonának felét szemérmetlenül ellopják, addig a másodikban ugyanúgy ellopják a nemzeti vagyon egyik felét, a másik felét meg arra költik, hogy senkinek ne jusson eszébe megkérdezni, kik.
Jó, hát most picit túloztam, de nem nagyon. A putyini stabilitás kulcsa ugyanis nem pusztán az volt, hogy az elnök erős kezű vezető képét mutatta*, hanem a gazdasági növekedés is. Ami elsősorban tőle független okokból történt (az olaj hordónkénti ára sokszorosára növekedett), de ezzel együtt valóban: az átlag orosz kezdte gazdagabbnak érezni magát. Egészen addig, amíg a növekedés el nem érte azokat a határokat, amelyeket a kontraproduktív diktatúragazdaságok általában el szoktak érni. Mert onnantól a proletár megint azt vette észre, hogy a marcipántortát mások zabálják helyette - viszont arra azért mindig jutott pénz, hogy az FSZB-s feketepénz-alapok csurig legyenek töltve.
Belton könyvének a legnagyobb értéke, hogy elképesztő utánajárással feltérképezte ennek a rejtett FSZB-s gazdaságnak a működését. Amit nem Putyin talál fel - már a KGB-nek is szokása volt nyugati titkos számlákra kiszivattyúzni a milliókat, hogy aztán azokból finanszírozza a hidegháborút. Ugyanez a "kiszivattyúzás" a Szovjetunió felbomlása után is folytatódott, mégpedig ipari ütemben: egyes elemzők 800 milliárd dollárra becsülik az így köddé vált pénzt, ami több, mint a komplett orosz lakosság vagyona összesen. No most a Nyugat ezekkel az összegekkel sokáig úgy volt, hogy hát lopnak az oroszok, viszik ki Svájcba meg Panamára a rubelt, mit érdekel engem, belügy. De a helyzet az, hogy itt nem (csak) lopásról van szó. Hanem egy olyan likvid készpénz-tartalékról, ami fölött csak és kizárólag Putyin és az FSZB diszponál. És bizony ebből a pénzből mindenre jut: lehet finanszírozni a brit Brexit-kampányt, meg lehet menteni a csődtől Trumpot, aki aztán majd nekünk lesz hálás, és persze tokkal-vonóval meg lehet vásárolni az egész fideszt.
A szerző konklúziója végtelenül pesszimista: úgy véli, a Nyugat immunrendszere egyszerűen nincs felkészülve arra, amikor valaki ilyen mennyiségű pénzzel fertőzi meg. Azóta viszont kissé felgyorsultak az események, úgyhogy hál'Istennek lehetek egy picit optimistább. Mert az már kiderült, hogy az USA túlélte Trumpot, pedig az orosz vezetés konkrétan arra számított, hogy most aztán padlóra tették - valószínűleg lebecsülték az ottani demokratikus intézmények ellenálló-képességét. És Brexit ide vagy oda, az angolok is bőszen szállítják az ukránoknak a cirkálórakétákat. (A fidesszel kapcsolatban... hát, egyelőre nem látom a fényt az alagút végén. Úgy látszik, mi ilyen vérbeli utolsó csatlósok vagyunk.) Az is világossá vált a háború kitörése után, hogy a fekete számlákra átmozgatott pénzek igenis hiányoznak valahonnan: például a katonai fejlesztésekből. Így fordulhat elő, hogy az oroszok Irántól kénytelenek rakétákat kuncsorogni, és olyan tankokat vinni a harctérre, amelyek legutóbb az '56-os forradalomban voltak szolgálatban. Úgy látszik, olcsóbb prostit csinálni egy Gerhard Schröderből, mint gyártani egy ütőképes tankot. De ez semmit sem von le Belton könyvének értékéből - olyan lelkiismeretes és nagyívű újságírói teljesítmény, aminek nagysága előtt le kell borulnom.
Putyin meg gebedjen meg, továbbra is azt mondom.
* Az "erős kezű vezető"-kép azonban jórészt porhintés. Például a Kurszk tengeralattjáró tragédiájakor Putyin döntésképtelennek bizonyult, a beszlani terrorcselekmények során pedig cinikus rohadék és/vagy hozzá nem értő idióta módjára járt el.