Zubornyák Zoltán novellái finom iróniával és líraisággal jelenítik meg az embereket, elsősorban Budapest, a régi Budapest lakóit. A hétköznapiságban keresi a csodát, a kimondatlanságban a kimondhatatlant, az apró mozzanatokban az univerzálist. Ezekben a rövid történetekben benne van Magyarország elmúlt ötven éve, a Kádár-kor opálos világa; a budapesti utcákon csetlő-botló, szerelmet kereső, boldogság után futó hősökben csodálkozva ismerhetünk magunkra. Finom iróniával mutat meg bennünket ez a tükör, szeretettel, de határozottan éles kontúrokkal. A magyar irodalom legjobb novellisztikai hagyományait, Kosztolányit, Mándyt, Bereményit érzi bujkálni a sorok között az olvasó, amikor a népszerű színész és rendező második kötetét a kezébe veszi. Péterfy Gergely író
Az embernek lehet több élete, akár a kidobósban. Énekel, szaval, játszik, szemtelenkedik a végtelennel, majd új életet kezd, ha a régit elunja. Naplót ír, fura ákombákomokat rajzol papírra, rejtvényeket, amiket tíz évvel később már maga sem ért. Hogy érthetnénk meg akkor a ballagó időt? Hogy érthetnénk meg a szüleinket? Hogy érthetnénk meg mindazt, ami velünk történt, gyerekként, felnőttként, vagy a számadáshoz közeledve? Ez az írás egy kísérlet, egy kimerevített pillanat, egy fénykép, ami lassan elég, és bár még látjuk az arcokat, a fotó széle már pöndörödik a lángokban. Zubornyák Zoltán
- Szeretettel üdvözlök mindenkit kreatívírás-tanfolyamomon, a mai óra anyaga a cím. Mint legutóbb említettem, a cím úgy viszonyul a szöveghez, mint a csirkepörkölthöz az illat. Elhiteti veled, hogy akarsz egy tányérral, pedig még egy falatot se kóstoltál belőle. A jó cím tehát hangos, emlékezetes, ugyanakkor inkább kérdés, mint válasz: olyan kérdés, amire az olvasó választ akar kapni, és ehhez meg kell vásárolnia a könyvet. Nos, ennek fényében mondjatok nekem egy jó könyvcímet. Tessék, Zoli, hallgatlak. - Öhm. Mondjuk... "Apám beszart". - Nana, Zoli. Ez túl explicit. Túl végleges. Hol van a sejtetés, a bizonytalanság, a feszültség? - Oké. Akkor legyen "Apám majdnem beszart".
Ha egy ajánlóban elhangzik, hogy "Kosztolányit, Mándyt, Bereményit érzi bujkálni a sorok között az olvasó", akkor az két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy olyan emóciók várnak minket, amelyeket a fenn említett héroszokat olvasva éreztünk. A másik, hogy a másokkal való összevetés nyilvánvalóvá teszi: amit olvasunk, az picit emlékeztet ugyan, de nem AZ, hanem csak AZ akar lenni. Nem mondom, vannak ebben a kötetben kifejezetten pofás írások ("Az isteni alkony"-t és a "Kéne még beszélnünk"-et emelném ki), és úgy általában véve sincs vállalhatatlan vagy irritálóan elszabott elbeszélés a kötetben. Nüansznyi hiányosságok azonban bőven akadnak. Ígéretesen induló történetek, amelyek a végére ellaposodnak, leeresztenek. Kisebb árkok (nem szakadékok!) aközött, amit az író meg tud írni, és amit meg akar írni. Itt van például a címadó elbeszélés, ami a bombasztikus címhez képest meglepően erőtlennek bizonyul. Ezek miatt nem lesz nagyon jó ez a kötet, csak amolyan megjárja.
Az Édesapám majdnem beszart egy rendkívül szerethető, őszinte könyv, amely megmutatja, hogy az élet nem mindig szép – de attól még gyönyörű. Minden apró tragédiája, keserűsége, nevetése és csendje együtt alkotja azt a valóságot, amit oly sokszor próbálunk megérteni. Ez a novelláskötet pedig segít nekünk abban, hogy meglássuk a hétköznapokban a csodát – vagy legalábbis a szeretetet, ami még a legkínosabb pillanatokban is ott van.
Ajánlott mindenkinek, aki élt már, emlékezett már, vagy szeretett már igazán.