- Szeretettel üdvözlök mindenkit kreatívírás-tanfolyamomon, a mai óra anyaga a cím. Mint legutóbb említettem, a cím úgy viszonyul a szöveghez, mint a csirkepörkölthöz az illat. Elhiteti veled, hogy akarsz egy tányérral, pedig még egy falatot se kóstoltál belőle. A jó cím tehát hangos, emlékezetes, ugyanakkor inkább kérdés, mint válasz: olyan kérdés, amire az olvasó választ akar kapni, és ehhez meg kell vásárolnia a könyvet. Nos, ennek fényében mondjatok nekem egy jó könyvcímet. Tessék, Zoli, hallgatlak.
- Öhm. Mondjuk... "Apám beszart".
- Nana, Zoli. Ez túl explicit. Túl végleges. Hol van a sejtetés, a bizonytalanság, a feszültség?
- Oké. Akkor legyen "Apám majdnem beszart".
Ha egy ajánlóban elhangzik, hogy "Kosztolányit, Mándyt, Bereményit érzi bujkálni a sorok között az olvasó", akkor az két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy olyan emóciók várnak minket, amelyeket a fenn említett héroszokat olvasva éreztünk. A másik, hogy a másokkal való összevetés nyilvánvalóvá teszi: amit olvasunk, az picit emlékeztet ugyan, de nem AZ, hanem csak AZ akar lenni. Nem mondom, vannak ebben a kötetben kifejezetten pofás írások ("Az isteni alkony"-t és a "Kéne még beszélnünk"-et emelném ki), és úgy általában véve sincs vállalhatatlan vagy irritálóan elszabott elbeszélés a kötetben. Nüansznyi hiányosságok azonban bőven akadnak. Ígéretesen induló történetek, amelyek a végére ellaposodnak, leeresztenek. Kisebb árkok (nem szakadékok!) aközött, amit az író meg tud írni, és amit meg akar írni. Itt van például a címadó elbeszélés, ami a bombasztikus címhez képest meglepően erőtlennek bizonyul. Ezek miatt nem lesz nagyon jó ez a kötet, csak amolyan megjárja.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja.)