a harmadik ég

by Ábel Török

A ​harmadik ég mágikus faluregény, a sóvárgás története és az emlékezésé: egymásra, a letűnt gyerekkorra, a világ csendjére. Szerelemről mesél, egy bűvös ajkú fiúról és egy sziromlelkű lányról, révedezőkről és bajkeverőkről, a tengerről és a hegyekről, egy mitikus szigetről és az egek titkairól. Itt, északon bölcsek laknak és álmodozók, szabadok és sajgó lelkűek – az ő hol álomszerű, hol szívszorító sorsukat beszéli el Török Ábel regénye, amelyet olvasva végre el tudjuk hinni, hogy mégiscsak létezik varázslat a világban.

„Ismeretlen tájakon új mesék felé visz egy döcögő szekér, majd mindig visszatér egy északi faluba, hogy megmutassa szeretteit. Ismét útnak indul, elérhetetlen szigetet keres a háborgó tenger fölött lebegő hideg ködben, de a sziget mégis a következő nemzedékekre marad. És a szekér visszatér a faluba, ha volt oly bátorsága, hogy a csendet hallgatta, amikor nekiütközött a tengerfenék homokjának, ahol a víz összezúzta a csontjait, és elvette tőle a nevét. Visszatér oda, ahol tavasszal a falubeliek fából faragott szíve ropogós rügyeket bont, az északi éjszaka sebeket nyit, a nappal bársony sugara melegít, s a melegszívű emberek hideg földben lelnek otthonra.
És a szekér ugyan megáll, de ahogy a világnak, ennek a történetnek is rengeteg vége van, a szerző nem is hagyja abba, hiába záródnak a szavak, válnak mozdulatlanokká a mondatok, a történet áramlik tovább most és mindörökké: a történet, amelyet sosem lehet elfelejteni, ahogy elmesélte.”

Kollár-Klemencz László

Genres: Hungarian Literature

328 pages, Paperback

First published January 1, 2025

Reviews

[Kuszma]

Zavaros időkben az írói fantázia éhezi a tisztát és az egyszerűt - talán így született meg Török Ábel messzi északra rejtett faluja. Ebben a világban mindennek helye van, az évszakok váltakozása irányítja az örök rutint. A tudás nem veszik el, hanem generációról generációra öröklődik, a halász nem hal meg utód nélkül, az ács mestersége új ácsra száll, a hagyományok időtlensége pedig elviselhetővé teszi, hogy az ember igenis mulandó. Ez a falu nem a másságot veti ki magából, hanem a rosszat, a romlott szívűt, és ez alighanem a hatalmas szellemeket is jobb kedvre deríti, mert cserébe távol tartják tőle a járványokat és az éhínséget. A másságnak ugyanis itt komoly funkciója van - már persze azon túl, hogy gondoskodik arról, a regény mégse maradjon cselekmény nélkül. A másság az, ami új utakat keres, új legendákra tanít, új tudást hoz, betölti a lyukakat a társadalom szövetében. És ezt a falu tudja, a falu értékeli. A habókosnak és az álmodónak éppúgy helyet biztosít, mint ahogy helye van a fazekasnak és a bábaasszonynak.

Nem olyan regény ez, aminek ritmusát a fordulatok meg a dráma adja. Ennek a ritmusa mélyebbről jön: a történet elemi nyugalmából és lassúságából. Meghőköl talán az olvasó, aki az izgalmakért olvas - de aki megmerítkezni jár az irodalomba, tisztábbnak érzi magát tőle.

(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja.)

[Szeee]

3,5 csillag.
Az elején azt gondoltam, hogy nem bírom ezt a sok giccset, szóvirágot vagy mondjuk inkább lírai szépségű jelzős szerkezetnek. De aztán beindult a meseszerű történet, megnyugodtam, elolvastam. Volt olyan pont, ahol a farkas, fókák, kalandok miatt még kalandvágyó férfiembernek is ajánlgattam. (Később visszavontam.) De szép volt. Középpontban egy örök szerelem, egymásban feloldódás. De az író helyenként nem fért a bőrébe, az utolsó 30 oldal például számomra szinte elviselhetetlen volt, too much. Begyűjtött egy rakás szép, hatásos szószerkezetet és a lapokra eresztette őket. Vért izzadtam, mire vége lett :D

"könnycseppen csillanó fényben rejtőzik a világ vége, félénk lány piros arcán. nagyapó hajában már minden szál szürkére fakult, a fekete harag is elsápad idővel. harapj a gyümölcsbe, sziszegte a kígyó, fehér húst simogat a nyelved. szeretet ül a szemedben, mély, mint a tengeróceán."

[Anna Hajdara]

A konyv felenel mar kezdtem erezni, hogy maradando olvasmanyban lesz reszem. Annyira szep mondatokat hasznal benne az iro, hogy legszivesebben kulon kigyujtenek nehanyat. Dómar, Katla es a falu tobbi lakojanak tortenete nagyon sokaig velem marad meg.

[esztereszterdora]

2.5, csak a Goodreadset visszanézve jutott eszembe, hogy ezt olvastam nem is olyan rég. A könyvklubos beszélgetés sokkal emlékezetesebb volt, mint a könyv maga.

[eme]

A világnak rengeteg vége van. Az egyik legtávolabbi vége egy falu, egy jelentéketelen északi szeglet, az idő testén kívüli, végtelen hely, határvidék véges és végtelen közt.

Ennek a végtelen határán egyensúlyozó, mesebeli alakokkal benépesített falunak az életébe vonódik be az olvasó akaratlanul is, mágikus-delejes erők hatására. Ezek az erők az elbeszélő hangjából erednek, abból az érzelmes, romantikus, erőteljesen lírai hangból, amely ringat, elandalít, lassú sodrásával magával ragad. Hangulatfestő és -utánzó szavak, alliterációk, színes jelzők lágyítják dallamossá a prózát, megidézett verssorok, címek játszanak az olvasóval. És ez még csak a stílus.
A történet ráerősít a nyelv teremtette atmoszférára. Egy olyan világot látunk, amelyben minden egy harmonikus egységben működik, ahol az elemek, természet és ember együtt tartják fenn egymást, magát az életet, együtt él, lüktet és lélegzik minden. Nincs ez másként akkor sem, mikor a sápadt arcú fájdalom megkedveli a vidéket, és egy ideig megbontani látszik ezt a harmóniát, amelyben mindennek és mindenkinek megvan a helye. Generációról generációra öröklődik. Az élet biztos és szilárd értékek mentén, szinte önműködően, olajazottan működik. A természet vagy a közösség önszabályzó mechanizmusa pedig kilöki a rendszerből azt, aki bármi módon akadályozza ezt. És befogadja azt, aki itt hazatalál.
Ez a biztos értékrend ad lehetőséget és teret arra, hogy az egyén a rá szabott szerepből akár ki is léphessen, persze úgy, hogy a közösség harmóniája ne sérüljön. Hogy kereshesse és megtalálhassa mindenki a harmadik eget, a sajátját – a közösség értékeinek mentén.
A regény erről a keresésről is szól. Arról, hogy hogyan egyeztethető össze az egyén és a közösség útja, mennyire lehet elmenni az örök emberi vágyak, álmok, szenvedélyek kergetésében, hol az a határ, amelyen túl nem önmagad harmadik ege, hanem a sötét üresség vár. Szól az emberről, mindarról, ami felemeli és lehúzza, arról, ami életben tartja és elpusztítja. Szól a természetről – külső és belső természetről, annak védelező és pusztító Janus-arcáról is.
És szól ez a regény az időről és a térről is. Nagy külső és belső utazásokról, vissza(nem)térésekről. Megtalált vagy épp elveszített önmagunkról. Arról, hogy a mitikus időtlenség egyensúlya néha kibillen, néha megöregszik az idő, kihullanak vén szekerének kerekei. És arról, hogy örökös ciklikus körforgásban mégis mindig újabb és újabb egek nyílnak.

De… Mert ugye a csillagok valami mást mutatnak. Lennie kellett egy de-nek is. Részben az én személyes ízlésem az oka. Nem érzem otthon magamat ebben és az ehhez hasonló világokban. Ahogy például a kötet kapcsán gyakran emlegetett Stefánsson szövegeiben sem. Megértem azokat, akiket bevonz ez a líraian szép mese. Bevonz, mert szeretjük a szépet, a harmóniát, mert vágyunk rá, szeretnénk hinni benne. Vannak nekem is kedvenc meséim. Ez sajnos nem lett az. Nekem túl sok ez már, stílus és történet egyaránt, túl gyakran éreztem giccshatáron, sőt, azon túl. Egy idő után fárasztani kezdett, vártam a lezárást, ami túl későn érkezett meg, nem ott, ahol szerintem kellett volna. És milyen fura, hogy úgy éreztem, spoiler-ben kell megírnom pár kifogásomat, magyarázatomat, amiért ennyire lepontoztam a kötetet. Nem esik jól elrontani a harmóniát.

A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.

[Gergo]

It is a beautiful tale for adults, full of life: romance, nature, dreams, growing up, growing old, but also violence and grief, joyful and sorrowful moments. It is an escape deep into the woods somewhere in Scandinavia, but at the same time sharing moments that are common to all human lives. An idyllic village where justice, love and friendship triumph in the end, no matter how dark and painful events may take place.
The unusual writing style (lack of capitalization) took some time to get used to it.

[Balázs Szilvási]

Sajnos nekem nem jött be ez a könyv. Kétségtelen a fogalmazás, az írásmód nagyon szép, élvezet olvasni. Egy idő után nálam elmúlt ez a varázs, egyre jobban kezdtem a történetre figyelni, ami viszont idővel unalmassá vált. Emellett én könyv végéig nem tudtam megszokni ezt a fajta stílust, hogy nincsenek gondolatjelek, mondat végi írásjelek, nagybetűk, tagolás, sokszor egy ömlesztett gondolatnak tűnik az egész.

[Vivien Tóth]

Az egyik legszebb mese, amit valaha olvastam. 🤍

[tengelic]

ennyire érett, lélegzetelállító és szívbemarkoló prózát ilyen fiatal író tollából olvasni egészen különleges élmény. még sokat fogok ezen a könyvön gondolkodni ❤️