Olvadás

by Tibor Noé Kiss

Az Olvadás mozaikszerűen kirajzolódó történetében a szereplők térben és időben is távol vannak egymástól, világok választják el őket, mégis egymás közvetlen közelében léteznek. Álmaikban, vágyaikban, félelmeikben. Menthetetlenül összekapcsolódnak, akár akarják, akár nem. Mert rokonok. Mert szeretik egymást. Mert közös titkuk van. A 2019 tavaszán játszódó regény főszereplője és elbeszélője egy korábban szociális munkásként dolgozó harmincas nő, aki kultúrantropológus férjével egy Baranya megyei faluban kezdett új életet. A szöveg kettejük perspektíváját mutatja meg: a nő életének mindennapjai egy haláleset miatt éppen felkavarodnak, a férfi visszatér a hantik közé Szibériába kutatni, ahol váratlan, drámai helyzet fogadja. A nő eközben nyomozni kezd: régi, lezártnak hitt életével kénytelen újra szembesülni. Körkörös közelítésekben és nagyításokban bomlanak ki a történetek, derül fény az összefüggésekre, a párhuzamos terepmunkák elveszett, újrakezdett életekről és megtalált gyászokról szólnak. Kiss Tibor Noé költői sűrítésekkel megírt regényében végig a terepen vagyunk, útközben: a fővonalaktól elzárt, újraéledésben reménykedő, feledésbe vesző falvak, tanyák, kisvárosok között, erdők rengetegében és a végtelennek tűnő tajgán, a természet érzéki jelenlétében. Az Olvadás lazán kapcsolódik a szerző két korábbi regényéhez, az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj figurái, történései, motívumai helyenként visszatérnek és új fénytörést, jelentést is kapnak. Egy nagyobb történetbe olvadnak.

320 pages, Hardcover

First published May 27, 2025

About the author

Tibor Noé Kiss (native order: Kiss Tibor Noé) is a Hungarian writer living in Pécs, Hungary.

Reviews

[Kuszma]

Több értékelésben is találkoztam ennél a könyvnél az "Akartam szeretni..." kezdetű mondattal, és ez szöget ütött a fejembe. Hogy kell-e akarni a szeretést. Hát nyilván akarni nem kell, legfeljebb ajánlott, mert ugye címeres ökör az olvasó, aki direkt azért feccöl időt egy regénybe, hogy utálhassa. Másfelől meg mi sem természetesebb annál, hogy bizonyos könyvekbe több energiát vagyunk hajlandóak fektetni, mint másokba. Például mert bízunk a szerzőben, vagy fontosnak tartjuk a témát. Ilyenkor türelmesebbek vagyunk, kétszer is átgondolunk egy mondatot, ami elsőre értelmezhetetlennek tűnik, mert hát ugye csak nem feltételezzük szegény íróról, hogy marhaságokat ír. Megkeressük a jelentést a betűtészta-levesben is, ha mondjuk Borges főzte. No most az a helyzet, hogy ennél a könyvnél egyáltalán nem árt, ha "akarjuk szeretni". Mert bizony kell bele az energia. Kezdjük azzal, hogy Kiss Tibor Noé nem ritkán bekezdésenként váltogatja vagy az idősíkokat, vagy az elbeszélőt, ezzel egy végletekig mozaikolt szerkezetet hozva létre. Ami nyilván nem véletlen, mert ez a töredezettség az elbeszélő(k) tudatának szétesettségét illusztrálja, a rommá bombázott indivíduumot, amit fokozatosan kell újraépítenünk - igen, nekünk olvasóknak éppúgy, mint az elbeszélőnek. Egyfajta közös El Camino ez, ahol együtt zarándokoljuk végig a szilánkos emlékeket, hogy végül megtisztítsunk valamit (ha ez lehetséges egyáltalán), amit a trauma beszennyezett.

(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)

[Veronika]

Nem szeretem a redundanciát. Az önmagába újra és újra visszakanyarodó jeleneteket, amik megtörik az éppen aktuális eseményfolyamot, mert mániája időben visszaugrani, ugyanazt mutatni más jelenettel és kicsit hozzátéve. Igen, elsőre is értettem, hogy a főszereplő apja egy nőket kúrogató, anyját erőszakoló vadparaszt volt, aki végén a saját lányára is rámászott. Igen, elsőre is megrázott és drámai volt. De nem elég ezt egyszer-kétszer megmutatni, az orrom alá dörgölik harmadszorra, negyedszerre, nehogy elfelejtkezzem róla, mert ez fontos, és a többi.
A kulturális antropológia szállal nem sokat tudtam kezdeni, újat se sikerült megtudnom. Igen, a Szibériában élő kisebbségek felejtik a nyelvet, beolvadnak, nehéz vidéken küszködnek, sokat isznak, lövöldöznek.
Nem sikerült rájönnöm, miért az a kötet címe, ami. Élesebb szemű, másként hangolt olvasók talán megértették.