Hetek óta dolgozik bennem az élmény, zseniális művekről nagyon nehéz értékelést írni.
A környezet – valahol az Ukrán határon – akár idilli is lehetne: gyönyörű színeket (szürke, lila, berkenyeszín, menyétszín) fest a szerző, jellegzetes szagokat (bogárszag, egérszag, medveszag, gyantaszag, gombaszag) érzünk, természeti tájakat (bércek, hágók, hegyormok, a Sinistra völgye, Kolindaerdő, folyó és patakok, fenyvesek, rezervátum), állatokat (medvék, vadludak, kutyák, lovak, menyét, földi kutya), ízletes terményeket (áfonya, szeder, gomba, csipkebogyó, bodzabogyó) találunk itt. Mágikus realista szereplők (törpe, két Hamza Petrika), tárgyak (denevérként repülő esernyő, Géza Kökény mellszobra) vesznek körül minket. Igaz, a tél rendkívül hideg, havas, fagyos és hosszú, máskor sok az eső és a köd.
Látszólag szabadon élnek itt az emberek, pedig irracionális szabályrendszer köti őket helyhez és gúzsba. Ha valaki eltűnik, nem keresik, óvakodnak a tunguz náthától. A különlegesekkel (éjjel világító szemű Bebe Tescovina, az óriás Mustafa Mukkerman) vigyázni kell, de legjobb őket elüldözni. Gyakran különös kegyetlenséggel pusztítja el a hatalom az egyéneket, de senki sem tiltakozik, senkinek sincs véleménye. Ha lenne, eltompítja a denaturált szesz. Van, aki kiszolgálja a hatalmat, és meghúzza magát, van, aki megpróbál elmenekülni, van, aki öngyilkos lesz.
Végig úgy éreztem, hogy legnagyobb becsben itt a medvéket tartják és erkölcsi érzékük csak a lovaknak van. Az embereknek nincs akaratuk, személyiségük, csak dögcédulájuk. Állati jellemzőkkel bírnak (vörös kakas, szürke gúnárok, Jean Tomoioaga ezredes griffmadárkarmai, Connie Illafeld szőre, Béla Bundasian baglyos tekintete), bárhová elhelyezhetők, bárkit helyettesíthetnek, nincs egyéniségük.
Nincs szoros időrend, inkább kívül vagyunk az időn. Lassan kúszik a bőrünk alá, és nem ereszt ez a regény. Ahogy a Sinistra körzetből sem lehet szabadulni.