Egy névtelen rajongó, aki mindennap levelet ír. Egy nő, aki mindig ugyanott sír. Egy rémült első csók. Egy megöröklött tűzfolt. Egy balatoni vihar. Egy tanárnő, akit kinevetnek. Egy halott fényképész a hóban. Egy apa piros kabátja. Egy születésnap szilveszterkor.
Dobray Sarolta legújabb kötete olyan, mint az a bizonyos bonbonos doboz - sosem tudhatjuk, mit kapunk legközelebb: különös vagy éppen nagyon is tipikus figurák, meghökkentő vagy egyszerűségükben titokzatos helyzetek elevenednek meg az ironikustól a szívmelengetőig sokféle hangon megszólaló szövegekben. Ami mégis összeköti őket, az az érzékenység, amivel a szerző a világ felé fordul, megpillantva az örökérvényűt a legelesettebb emberben, a legkisebb gesztusban, a legismerősebb történésben is. A megértés intimitása, egyszóval: a közelség.
Úgy képzelem, ezt a kötetet úgy kell élvezni, hogy az ember teleereszt egy kádat, belekever egy vetiveres fürdősót, az egészet megkoronázandó gyújt egy erdeigyümölcsös illatgyertyát, aztán kényelembe helyezi magát az optimális hőfokú vízben. Ha ezzel megvan, nincs más dolga, mint minden írás (vagy nevezzem lélekbonbonnak? esetleg életmócsingnak?) után (vagyis öt oldalanként) párás tekintettel a plafonra pillantani és felsóhajtani: "Hja, hát igen! Ez az élet. Ez az édes, ez a keserű élet."
Tudom, ez egy picit lekezelően hangzik. De nem annak szánom. Vagy legalábbis: nem nagyon szánom annak. Hisz végtére is minden nyelvi eszközökből építkező művészeti alkotás egyet akar: érzelmeket kiváltani. Ilyen értelemben Zoltán Gábor Orgia című regénye ugyanazon a képzelt skálán helyezkedik el, mint egy naplementés képre applikált bölcs mondás, amit tegnap tosztunk fel az üzenetfolyamunkba. Értelmetlen azon vitatkozni, melyik a hatásosabb, melyik a jobb, mert ez nyilván attól függ, ki a befogadó. Ugyanakkor mégsem állítaná senki, hogy mindketten szépirodalomnak minősülnek - egyszerűen léteznek kritériumok, amelyek alapján el lehet választani őket. Ami alapján megkockáztathatjuk a kijelentést: a skálán eddig a pontig szépirodalmi művek találhatóak, de ezen túl már nem. (És azt is gyanítom, hogy ezek a kritériumok inkább a komplexitással, mint a minőséggel kapcsolatosak.) No most ami ezt a kötetet illeti: világos, hogy Dobray kisprózája a fenti skálán valahol az Orgia és egy facebook-poszt között helyezkednek el. De hogy a szépirodalom fiktív határa e könyv után vagy előtt kezdődik, abban őszintén szólva bizonytalan vagyok.
Az elmúlt hosszú hetekben (amik, attól tartok, valójában hónapok) csak szakkönyvet és dolgozatokat olvastam, és nagyon vártam, hogy végre beszippantson, megemésszen és kiköpjön valami rendes próza. Dobray Sarolta neve a social mediának és az eü-s tüntetésnek köszönhetően kúszott be a fejembe, egy ideje már fontolgatom, hogy meg kéne nézni miket ír. Ezt a kötetet azért választottam, mert könnyűnek tűnt a rövid novellákkal és utazás idejére (illetve a regények felé továbblépés eldöntésére) ideálisnak. Hát, végül az lett, hogy a nagy hőség utáni esőben buszozva át a Tátrán, beszippantott, megemésztett és kiköpött Krakkóban. Azóta azon gondolkodom, hogy szinte semennyire nem rezonál az életem aktuálisan a veszteség témájával, annyira, hogy csak akkor jöttem rá, hogy minden írás a halálról szól, amikor konkrétan ez verbatim megjelenik a szövegben, akkor mégis miért ilyen megható. Úgy ugrálnak a kis történetek a megfigyelő távolságtartása és a brutálisan személyes intimitás között, hogy ember legyen a talpán, aki vissza tudja tartani az összes együttérzését. Azt hiszem, ebben van az ereje. De azt még nem tudom, hogy szeretném-e nagyobb mennyiségben.