Mindig, ha jön az este

by László Kiss

A tizenegy éves Lotti nem csupán édesapja távollétét és a második világháború hétköznapi következményeit szenvedi el, de testi fogyatékosságát is stigmaként viseli. A Mindig, ha jön az este az ő felnövésének, eszmélésének története, miközben igazi magyar sorsregény. Arról gondolkodtat el, milyen eséllyel élhető túl ép elmével egy háború, még úgy is, hogy a fegyverek másutt dörögnek, hogyan maradhat együtt a család, ha a családfő a fronton teljesít szolgálatot, s nem utolsósorban arról, miképpen értelmezhető a hazaszeretet fogalma két világrend szorításában, amikor már tényleg csak a legszűkebb környezetünkben bízhatunk.

224 pages, Hardcover

First published May 29, 2025

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

A szépirodalom és a lektűr közti határvonal olyasmi, mint a nemzettudat vagy akár maga a Jóisten – meglepően sokat beszélünk róla ahhoz képest, hogy még azt se tudjuk, létezik-e. Sőt ami azt illeti, ha létezik, hát csak azért, mert beszélünk róla. Kiss László könyvét olvasva pedig megint ingerem támadt ezen a kérdéskörön kérődzni. Mert hogy ugye itt van ez a regény – egy érzékeny, erős történelmi háttérrel rendelkező történet Lottiról, aki a második világháború idején kénytelen gyerekeskedni. Nincs benne se különösebb romantikus szál, se detektív (az űrhajókat meg ne is keverjük ide), minden arra mutat, hogy egyszerűen szépirodalom, kecmec nélkül. De valamiért az az érzésem, hogy a lektűrhatáron billeg. Miért?

Lehet, épp azért, mert túl szép. Értve ezalatt, hogy inkább szép, mint irodalom. Csupa olyan dolog van benne, amit már tudjuk, amit ismerünk, amire számítunk. Világháborúba elrángatott apák, eltűnő zsidók, ruszkik a spájzban, málenykij robot. Mind fontos téma, olyasmi, ami érdemes a vizsgálatra. Csak épp láttuk már őket valahol, és alighanem nem is egyszer. Mintha Kissnek egyáltalán nem lenne célja, hogy új történetet meséljen el, vagy legalább egy régit új módon – neki elég, ha szépen megformálja azt, amit már ismerünk, és azzal jól bejáratott érzéseket hív elő az olvasóból. Ami, hozzáteszem, teljesen vállalható célkitűzés, pláne ha (mint ez a regény itt) gonddal és írói tudással van odatéve. Csak épp én szeretek olvasás közben meglepődni. Úgy látszik, nekem ez az irodalom sója.

(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)

[Kovaxka · Rating 3 out of 5]

Nem mondhatnám, hogy gyorsan elolvastam, pedig igazán nem volt hosszú. Szépen formált mondatok, kellemes stílus jellemzi, de nem került közel hozzám, még a gyermek főszereplő sem. Valahogy úgy éreztem, hogy minden fejezet egy novella, ami ráadásul befejezetlen, aztán meg ugrunk tovább. Lehet, hogy ez egy kimunkált stílus, de én nem szeretem, nekem töredezett, és nem visz magával. Talán rosszkor olvastam.

[Adrienn · Rating 5 out of 5]

Vágytam valami szépre. Az volt. A kertemből viszont rálátni a németvárosi templom tornyára. Soha többé nem fogok semmire sem gondolni, amikor meglátom.