Tekintve, hogy Beauvoir már az előszóban kilistázza e könyv hibáit, úgy érzem, ki van lopva a számból a falat. Kénytelen vagyok hát a szöveg pozitívumaira koncentrálni. Szerencsére van neki olyan. Ez a könyv ugyanis csak első blikkre visz minket ismerős világba (a ’20-as, ’30-as évek Franciaországába), valójában egy hihetetlenül egzotikus tájon játszódik: Nőországban. E kötet szereplői közé a férfi csak mint vendég érkezhet, mint egy idegen kultúra képviselője, akiről szinte csak közvetett ismereteket szerezhetünk: pletykákból, rémhírekből, stikában elolvasott versekből és regényekből. Ebben a világban nem létezik szexualitás – amikor meg aztán kiderül, hogy mégis, csak eddig mindenki úgy csinált, mintha a babákat a káposztaföldről takarítanák be… hát… az igen nagy meglepetés. A hit hatalma nyíltan a képmutatás kritikája, és egyben annak a traumának a dokumentuma, ahogy a világba kilépő nő egyszer csak ráébred: amit eddig mondtak neki, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Bizonyos értelemben feminista propaganda, de sokat lágyít rajta, hogy Beauvoir kellő (ön)iróniával ábrázolja lazán összekapcsolódó novelláinak hősnőit. Sajnos a szerző (itt) érezhetően nem a jellemábrázolás mestere, szereplői a szakmányban lefolytatott egzisztencialista párbeszédek ellenére is (vagy éppen azért) élettelenek maradnak. Aminek köszönhetően izgalmas, okos szöveget kapunk, ami valahogy mégis hideg és merev marad.