Általában el tudom dönteni, hogy valami tetszik-e vagy sem, de ezúttal szinte az egész olvasás alatt ide-oda pattogtam a két véglet között.
Izgalom- és akciófaktorban nincs hiány, ráadásul ez az a féle, ami engem is bedarál. Sokszáz oldal után azonban szépen kirajzolódik ami nem rajzolódik ki, vagyis hogy íve az nincs a történetnek, inkább önmagába visszatérő hurkokból áll, ami ismétlődő sablonelemekből építkezik: páncélos bevetés a jég alatt, egy kis lövöldözés vagy naphalgyilkolászás, valaminek fel kell robbannia, sok sok vér, naphalak(!), egy kis szex, sok sok #szexpartnerváltási# érzelmi dilemma, parancsmegtagadás és erkölcsi győzelem, rejtélycsomagok és megoldásmorzsák - körülbelül 50-100 oldalanként ismétlődve. Szívesen mondanám, hogy Carlson profi szórakoztató - amolyan ponyvasorozatgyártó -, ha nem keveredne a sziporkázó gondolatok közé lépten-nyomon a giccs, akár egyazon bekezdésen belül, és nem lenne teljesen életszerűtlen a különleges feladatra kiválogatott, nyilvánvalóan nem hétköznapi szellemi képességekkel rendelkező, célorientált és intelligens expedíciótagok ifjúsági regényeket idézően "gazdag" érzelmi világa. Félreértés ne essék, önmagában rendkívül érdekes lehet a "vajon hogyan torzul egy sok időre, nagyon szűk helyre összezárt, kislétszámú embercsoport kapcsolatrendszere" gondolatkísérlet, de élek a gyanúval, hogy nem pont így. És ha már kísérletezésről beszélünk, ezen a téren jobban esett volna több merészség, és kevesebb sztereotípia. Üresen koppannak a szavak, valójában nagyon egysíkúnak és konzervatívnak éreztem az emberi viszonyulásokat minden tekintetben.
Amiért végig tudtam olvasni ezt a duplaregényt, és akár folytatnám is a sorozatot, az természetesen az Európa és a naphalak: a kapcsolatteremtés kihívásai, a két civilizáció közötti folyamatos félreértések, konfrontációk és kiegyezések, az újra és újra felbukkanó kérdések, amelyek feje tetejére állítanak mindent, amit korábban gondoltunk. Nagyon izgalmasnak találtam az irányt, ami felé a utalásszerűen elszórt ötletek alapján haladunk, kár volt feláldozni a magvas gondolatiságot a tömegfogyasztás kiszolgálásának oltárán (és ezáltal csonkán hagyni a történetet, lásd alább).
Zűrök az eredeti kiadás körül
Az utószóból (alias A szerző jegyzete) kiderül, hogyan is volt Carlsonnal és a kiadójával: a karcsúra sikerült második kötet után az író ugyanis saját bevallása szerint igencsak belemelegedett a sztoriba, és egy 750+ oldalas harmadikat próbált letolni a kiadója torkán. Ezt a kötetet aztán - ha jól értem - piaci megfontolásokból és közös megegyezéssel kettébontották, csakhogy a szerző tragikus halála megfosztott minket a kielégítő befejezéstől. Morbid észrevétel tőlem, de ez az eset sajnos jól mutatja, hogy nem érdemes túlnyújtani azt ami térben és időben is szépen lekerekíthető, ráadásul fejben már megvan. Ebből így már se olvasó, se kiadó, se a szerző nem tud poszthumusz jól kijönni, kétségkívül kiábrándító a végeredmény.
Zűrök a magyar kiadás körül
Az teljesen rendben lenne, hogy a 2. és 3. kötet egybekerült a magyar kiadónál, nyilván megvannak egy ilyen döntésnek a stratégiai okai, csak az nincs rendben, ahogy ez megvalósult. Ahogy azt már máshol jeleztem, se a cím, se a borító, se egy tartalomjegyzék nem jelzi, hogy valójában nem a Fagyott égbolt második, hanem a második és a harmadik kötet egybeszerkesztett kiadásával van dolgunk. (Ezt csak a copyright oldal átböngészése teszi nyilvánvalóvá.) A gyanútlan magyar olvasót ezek után alaposan összezavarhatja, hogy 1.) az eredeti második kötetet a Fagyott égbolt 2 első részének nevezték el, a harmadik kötetet pedig a második részének, 2.) az utószó viszont végig a Fagyott égbolt 3-ról beszél, mivel a jelek szerint Carlson ezt kifejezetten ahhoz írta (jelen kötetben ez alatt a második részt kell érteni (követtek még? :D), 3.) a borító is az eredeti angol nyelvű kiadás harmadik kötetének, vagyis a Fagyott égbolt 3-nak az átvétele, 4.) a látszólag egyetlen kötetben triviális információtartalmú ábrák ismétlődnek; ennek nyilván csak úgy van értelme, ha ezek a részek eredetileg szeparáltan, jelentős időkülönbséggel jelentek meg.
Itt szeretném megjegyezni, hogy az ábrák/térképek továbbra is felvetik azokat az általános aggályokat, amikre az első kötet értékelésénél már kitértem, de ez már csak hab a tortán. Megbánni nem bántam meg az olvasást, de eleve tisztában voltam a történet befejezetlenségével. El tudom képzelni, hogy aki utólag szembesül a helyzettel, meglehetősen csalódott lesz, és a csalódottságáért bizony a regény(ek) színvonala sem feltétlenül kárpótolja.