"Kiviszem a szemetet!" - mondta alig hallhatóan, ahogy lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón. Sőt, lehet, nem is mondta, nehogy valaki meghallja, és még a végén meghiúsuljon a terve. Nem akarja, hogy bárki is megakadályozza. Már nem. De vajon, ha meghallják, észrevették volna, hogy nincs is nála semmi, pláne nem a szemét? És mikor fog feltűnni bárkinek is, hogy milyen régóta eltűnt? Hideg a víz. Nagyon hideg. És egyre hidegebb, minél bentebb sétál. De már nem érdekli. Csak legyen vége. Nem bírja tovább. Már nem. Ez az egész így nem jó. Nagyon nem. Ha jó lenne, nem várná a végét.
Örülünk és szenvedünk, szeretünk és utálunk, hibázunk és tanulunk, kimondunk és eltitkolunk, beleszületünk és belehalunk. Ez az élet, ahol, elvileg mindenki a maga útját járja. De tényleg a saját maga életét is éli? Túlélhető-e, ha egy nap kiderül az igazság? Akadhat-e mégis némi kapaszkodó a legnagyobb kilátástalanságban?
"Azt mondják, az orchideák a szépség és a reziliencia szimbólumai. Tehát akkor a nőké is" - véli Zubor Rozi, háromgyermekes IgenAnya, újságíró, podcaster, a Micsoda történetek-könyvsorozat társszerzője, aki regényében négy orchidea, azaz négy nő sorsát mutatja be. De miért pont ők? Hogyan kapcsolódik Julcsi, Évi, Zsófi és Anna sorsa egymáshoz? Az Orchideák elmesélik.
3,5-re értékelem a könyvet. Alapvetően szeretem Rozi írásait, bár egyik könyve sem tartozik a pozitív témák boncolgatásai közé. Nyomasztott ez a mostani is, de valahogy én úgy éltem meg olvasás közben, hogy de jó nekem, milyen jó életem van, szerencsés vagyok. Persze emellett sok negatív mintát is felismertem, amivel a jelenben is küzdök, sok hasonló érzést át tudtam érezni. Ugyanakkor jó érzéssel tölt el, hogy teszek azért hogy jól legyek, van rá lehetőségem, eszközöm, vannak hozzá támaszaim, segítőim is ❤️🫂 Pedig én is sokszor a magányos vagyok kategóriába keveredek, holott két kezemen nem tudom megszámolni hányan tennék tűzbe a kezüket értem, de mint ez az érzés, és persze ez mellett sok más érzés is, amit nem tudunk megmagyarázni ered valahonnan, kaptuk őseintől, cipeljük tovább, és a mi feladatunk az hogy vele éljünk, felismerjük, vagy akár túlnőjjünk rajta, attól függ hogy az aktuális generáció mit tud vele kezdeni 🙏❤️ Számomra érdekes ez a transzgenerációs öröklődés.
Olvasókör által választott könyv -- előzőleg sem a szerzőről, sem a történetről nem tudtam semmit. Valószínűleg nem is olvastam volna végig, ha nem szerettem volna részt venni az olvasóköri beszélgetésben, mert ez a végtelenül negatív, lehúzós hangulat, ami végig uralkodott a regény lapjain, nagyon megnehezítette, hogy újra és újra kézbe vegyem. Bár fontos témákat jár körbe a történet -- transzgenerációs traumák, a gyermekvállalás árnyoldalai, az anyaság nehézségei és a lányok sérült anyamodelljei -- nem éltem át igazán az olvasottakat. Különös ellentmondás, hogy miközben a lehangoltsága rámtapadt, érzelmileg valahogy mégsem rázott meg a négy nő sorsa. Talán azért nem, mert a narrátor hosszú háttérsztorikként tárja elénk a regény nagyobb részét, és sokszor elmagyarázza, hogy a szereplő hogyan érzi magát és miért úgy, ahelyett, hogy hagyná, hogy az olvasó megélje a szereplővel együtt. Sajnos több helyütt folyamodik agyonhasznált közhelyekhez is a szerző ("mintha villám csapott volna bele"), ami tovább gyengítette az élményt.
Becsülendő a szerző témaválasztása és a nőknek szóló bátorító üzenete, de számomra ez az olvasmány inkább nyomasztó, mint lélekemelő élmény volt.
Egész végig nagyon nyomasztott a cselekmény, de a végén összeállt a kép, és megláttam a szépséget a könyvben. A karaktereket nem mindig tudtam követni, hogy ki kicsoda, esetleg érdemes rajzolni egy családfát olvasás közben.. :D Hála Rozinak, hogy ír ezekről a mély, rejtegetett témákról! Transzgenerációs örökségek, nők/anyák nehézségei, öngyilkosság vs. kommunikáció, lépések, kiút.