Lovecraft és Houellebecq - két olyan író, akivel kifejezetten ambivalens viszonyt ápolok. Világlátásuk taszít, nézeteiket több mint vitathatónak tartom, de életművük lenyűgöz - mintha téveszméik olyan konzisztens művészi szövedékké álltak volna össze, amit nem lehet borzongó csodálat nélkül szemlélni. No most e két ember közül az egyik ír a másikról (nem mondom meg, melyik melyikről), és hiába hagy hidegen úgy általában az irodalomtudomány, ez azért csak megüti az ingerküszöböm.
Világos amúgy, mi a közös a két alkotóban: mindketten ellenszenvvel figyelik a modernitást, sőt: magát a világot, az embereket pedig többnyire unalmas kreatúráknak tekintik, akiket egy huncut Teremtő csak azért potyogtatott köréjük, hogy idegesítse őket. Életellenesek, na. Mindketten korlátozott számú irodalmi eszközt bírnak, de azokat olyan magabiztossággal használják, mintha a végtagjaik lennének. Mesterévé váltak saját irritatív belviláguk kiárasztásának. Tagadhatatlanul okosak, a maguk korlátai között kifejezetten éleslátóak - amit például Houellebecq megérez és megért Lovecraftban, az nekem nagyon igaznak és izgalmasnak hat.
Külön érdekelt, mit kezd H. azzal a szimpla ténnyel, hogy L. akkora rasszista volt, mint ide Koppenhága. És nem is mellékesen, mintegy a művein túl - hanem pont ez a combos paranoiává fejlődött rasszizmus az a mag, amelyből az ún. "nagy szövegek" kinőttek. Az a leküzdhetetlen félelem az idegen, ősi, eltorzult élettől duzzadó fajoktól, no meg a fajkeveredéstől, ami L. utolsó regényeinek minden szavát áthatja, a szerző New York-i tartózkodásából fakad, amikor szegény munkanélküliként, a lepukkant negyedekben kószálva volt kénytelen versenyezni a különböző bőrszínű és etnikumú bevándorlókkal. És ebben a versenyben ő, a protestáns New England-i fehér intellektüel totális vereséget szenvedett - ugyanúgy, ahogy a tipikus lovecrafti főhős (a fehér, protestáns értelmiségi) bizonyul törpének a föld alól előkúszó ismeretlen és megzabolázhatatlan gonosz erőkkel szemben. Az ilyesfajta rasszizmus persze ritkán szül értékelhető művészetet - hogy lehet, hogy ebben az esetben mégis így esett? H. értelmezésében ez azért lett lehetséges, mert L. rasszizmusa nem szadizmusban nyilvánul meg, hanem mazochizmusban. Avatárjai a regényekben sosem megküzdenek a szörnyekkel, hanem csak állnak és bámulják azok képtelen nagyságát, eleve elfogadva saját áldozat-voltukat. Mindebben - ezt én teszem hozzá, H. nem részletezi - van valami mélységes és zavarba ejtő ambivalencia, ami talán szintén gazdagítja a lovecrafti életművet: bár az áldozatok rettegést és undort éreznek, ugyanakkor mindig le is vannak nyűgözve, bámulják és talán tisztelik a "Másik" végtelen erejét és különös viszonyát az élethez. Az vitathatatlan, hogy Lovecraft rasszista volt - de egy olyan rasszista, aki előbb ajánlotta volna áldozatnak saját magát, mint hogy kezet emeljen másra.
(Mindenképp meg kell említenem az előszót, Stephen King munkáját, ami hosszú évek után ismét kedvet csinált nekem ahhoz, hogy elővegyem a dolgait. Egyszerűen mert kiválóan ír. Az a rész, amikor a "kreatív képzelet vedléséről" elmélkedik, kifejezetten megragadott. Ez az a sérülékeny időszak az ember életében, amikor kialakul a gyermek képzeletéből az összetettebb felnőtt képzelet - ebben az átmeneti stádiumban a delikvenst már nem érdeklik a gyerekkönyvek, de még nem tudja, mit vegyen a kezébe helyettük. No most az oktatási rendszer pont ekkor erőlteti rájuk Jókait meg Gárdonyit, amivel azt tudatosítja bennük, hogy olvasni rossz*. Ellenben ha megtalálják azokat a műveket, amelyek az őket foglalkoztató időtlen problémákról és félelmekről szólnak, és egyben segítenek nekik kilépni a nyomasztó valóságból - megtalálják tehát Lovecraftot, Vonnegutot, egye fene: Kinget -, akkor van remény, hogy olvasóvá válnak. És pont ez az, ami miatt az irodalom egésze imába foglalhatná azon "peremírók" nevét, akiket az elefántcsont-torony lakói a zsánerbe száműznének.)
* Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy Jókai meg Gárdonyi rossz. Hanem hogy nincs releváns mondanivalójuk egy tizenéves számára. Aminek köszönhetően a legtöbbjüknek rossz olvasni őket. Meggyőződésem, Jókai és Gárdonyi is jobban járna, ha az oktatás előbb az olvasás megszerettetésére koncentrálna, hogy aztán az olvasni szerető (ezért: a szöveggel küzdeni is képes) emberek maguktól fedezzék fel az agg mestereket.