Mintha repülnék

by Szálinger Balázs

Ami feltűnt egy hete, és feltűnik ma is:
mennyi elütött madár szárad az úton.
Lehet, hogy nem is sok, csak én veszem
észre őket. Egyik szárnyuk gyakran szabad,
fújja a szél. Mintha repülnének.

116 pages, Paperback

First published January 1, 2025

About the author

Szálinger Balázs vagyok, 1978-ban születtem Keszthelyen, és bemutatkozni nehéz.
Mondjuk elvinni szellemeskedésbe? Nem loptam szenet a ferencvárosi pályaudvarról.
Megúszni életrajzi adatokkal? A Vajda Jánosról elnevezett gimnáziumban érettségiztem.
Vagy a pálya adataival? X könyvem jelent meg ekkor és ekkor.
Elvinni szépelgősbe? A vers meggyógyít, én pedig az emberek orvosa vagyok.
Szakmaiba? Ami van, kerékbe töröm, visszavonom, gatyába rázom, aztán megpróbálom közölni.
Fontoskodóan álönironikusba? Valaki azt mondta, ne az ember mondja saját magáról, hogy költő, hanem mondják róla inkább mások.
Olyanba, amilyet várnak? Ars poeticám a következő: -
Lazázzuk el? Hagyjuk már!
Valahogy egyik se jó, illetve még ez a legutolsó a legszimpatikusabb.
Kifejezetten sajnálom, hogy az oldal öt fő linkje közül az egyiket erre kell szánni.
Akinek az adatok kellenek, annak itt ez a link (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A...), és remélem, hogy ezzel nagyjából megúsztam a bemutatkozást.

Olvassatok minden nap!

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Költő a költő nyomában: Szálinger beutazza a Felvidéket, hogy megnézze Petőfi hűlt helyét. Ezzel pedig sajátos tükröződés jön létre: Petőfi "Úti leveleinek" újragondolása, központjában magával Petőfivel. Az ilyesmit akkor szoktak írni, ha a felvidéki turisztikai szövetség pályázatot ír ki rá, esetleg Petőfi-emlékév van - de tudomásom szerint most egyik eset sem áll fenn. Nem baj, jó szöveg.

Nyilván egy ilyen kötetben nem csak a táj van, meg a történelem. Hanem az ember is, aki írja. A problémái, az elszomorodásai, a magánya, ez mind beszűrődik a szövegbe. És így van jól, ettől személyes. A táj sosem csak kő meg fa, hanem a szemlélő hozzá kapcsolódó érzése is. Az előbb csupa negatívat soroltam fel, holott van öröm is jócskán. Szépség, jó vibe, no meg persze barátságok, érdekes emberek, akik várják a célállomáson, és élővé teszik azt. Nélkülük akármelyik rom csak egy halom kavics lenne egy magaslaton, így viszont elmesélhető történet, legenda. Lehet, ez a tanulság: utazni talán lehet magányosan, de a megérkezéshez társaság kell.

(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)