Apám meghal

by Eszter Babarczy

Babarczy Eszter megrendítő naplóbejegyzésekben számol be arról a hat hónapról, amikor beteg apját kíséri végig a szellemi és fizikai leépülés egyre meredekebb és a közös megpróbáltatások ellenére is mindkettejük számára magányos útján. Az elérhetetlen, híres apa és a szeretetére, figyelmére vágyó lánya soha nem tudtak ilyen közelségbe kerülni, mint ebben a kényszerű életvégi egymásrautaltságban.
Beszélgetni most sem tudnak, így hát a lány a naplókhoz utólag fűzött jegyzetekben próbálja megismerni és megtalálni az apát, kikutatni és létrehozni végre a saját történetüket. Kiszolgáltatottságuk is közös, miképpen az a botrány is, ahogy az egészségügy útvesztőiben megint csak magára maradva, kétségbeesetten és megalázottan keres segítséget a szenvedő és hozzátartozója.

Az Apám meghal egyszerre dühös és empatikus, szenvedélyes és szenvtelen tudósítás arról az elkerülhetetlen tapasztalatról, amely végső feladatként hárul mindannyiunkra, ugyanakkor kendőzetlenül őszinte elbeszélés a harag kísérte gyász utáni gyógyulásról.

Babarczy Eszter 1966-ban született Budapesten, művészetfilozófus, eszmetörténész, a MOME oktatója.

176 pages, Hardcover

First published September 2, 2025

Reviews

[Kuszma]

„Pocsék munkát végzünk itt a haldoklásoddal, és legfőképpen én vagyok pocsék munkás. Csak imitálom a jelenlétet.”

Hogy lehet rátenni egy lapáttal egy olyan írás személyességéhez, ami az apa haláláról szól? Paradox módon úgy, hogy a dolgot személytelenebbé tesszük – a távolságot, a hideget írjuk meg, amit minden igyekezetünk ellenére sem tudunk áthidalni. De mit kezdjen az olvasó egy szöveggel, ami a személyességnek arra a fokára jutott el, ahol az irodalmi érték kérdése hovatovább irrelevánssá válik? Csak nem mondhatja, hogy „tetszik, öt csillag”, meg azt se, hogy „nem tetszik, adok egy hármast”. Egyszerűen túlugorja a szöveg az értékelő lehetőségeit. Aki fejet hajt az őszinte szembenézés aktusa előtt, bámul, hogy ki van mondva, amit elhallgatni szokás, és nagyot nyel, amikor valamelyik mondatban magára ismer.

(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)

[Tóth Jutka]

Mély emlékeket ébresztett fel bennem a könyv, melyek felismerésekhez vezettek.
Olyan, mint, amikor egy időben heteken át hallgattam Sylvia Plath saját előadásában az „Apu”-t.
Nehéz megengedni magunknak a gyászban, hogy haragudjunk az elhunytra.
Ezt egyedül Kántor Péter verséből értettem meg, hogy lehet, sőt szabad is indulatokat érezni:

Összeáll

Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég.
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép!
Az andante con moto. Lateiner zongorázik,
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.

***

Csendben teszem fel a kérdést az írónő helyett is:

hol volt mindeközben a húga?

[Julcsi · Rating 5 out of 5]

"Nincs idő, tudod? - mondod nekem. Nincs idő. Igazàból nincs idő."

köszönöm, hogy megírtad ezt a könyvet.

[Eszter]

"De talán csak arról van szó, hogy elengedtelek.
(...)
Szégyellem magam.
(...)
Bocsánatot kérek tőled gondolatban."

[Ildiko Molnar · Rating 5 out of 5]

megrázó dualitás