What do you think?
Rate this book
Memorii
Memorii / Saint-Simon ; antologie, traducere, note de Maria Carpov
corespondenta,memorii,jurnale
corespondenta,memorii,jurnale
1029 pages, Hardcover
First published January 1, 1749
124 people are currently reading
518 people want to read
About the author
Louis de Rouvroy de Saint-Simon
1,040 books31 followersFrench diplomat Louis de Rouvroy with title of duc de Saint-Simon wrote memoirs, a valuable historical source, of the court of Louis XIV.
This grandee served as a soldier. A mother bore him at the Hôtel Selvois, 6 Rue Taranne, demolished in 1876 to make way for the Boulevard Saint-Germain.
His enormous classic of literature give the fullest and most lively account at Versailles of the Régence at the start of reign.
https://en.wikipedia.org/wiki/Louis_d...
This grandee served as a soldier. A mother bore him at the Hôtel Selvois, 6 Rue Taranne, demolished in 1876 to make way for the Boulevard Saint-Germain.
His enormous classic of literature give the fullest and most lively account at Versailles of the Régence at the start of reign.
https://en.wikipedia.org/wiki/Louis_d...
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 12 of 12 reviews
December 3, 2017
This an amazing read of life of a Duke during Louis XIV and up to to the death of the regent who followed.
You can see why this was suppressed by the French monarchy for so long, considering the picture it paints. Saint-Simon is pretty open about his own flaws as well, which I appreciate as a writer. I also appreciate that he understands that there are items which his contemparies know, but those of us who would come later would not.
You don't have to like history to like this, it's a great story of people and well written.
You can see why this was suppressed by the French monarchy for so long, considering the picture it paints. Saint-Simon is pretty open about his own flaws as well, which I appreciate as a writer. I also appreciate that he understands that there are items which his contemparies know, but those of us who would come later would not.
You don't have to like history to like this, it's a great story of people and well written.
Read
November 21, 2023Well, that was fun for the most part. I’m not going to pretend I was hanging on M. le Duc de Saint-Simon’s every word, but in terms of adding colour to a particular period of French history – the sunset of Louis XIV and the minority of his great-grandson Louis XV – you could do a lot worst. For actual large-scale history, on the other hand, you could do a lot better. In fact, to get any idea of what’s going on, you’ll have to.
What this is, you see, is the view of one person, of one faction, of one court, of one country at the start of the eighteenth century. You get a lot of gossip and anecdote, a lot of bias, and a lot of what would almost certainly count as libel were any of these people still with us and inclined to sue. Saint-Simon wasn’t always generous to his friends, and when he didn’t like someone he really put the boot in.
What it isn’t is a text that carefully considers what a reader a few centuries later, in another country, might be expected to know. It is a memoir, not a history. It’s a welter of dukes and princes, many of whom have very similar names, and who Saint-Simon expects you to tell apart. It’s quite jerky, dotting about a bit, and he expects you to know which countries France is at war with and with which she is allied. It takes a bit of background reading to get a handle on that.
It does, though, give a very good idea of what Louis XIV’s court must have been like, of how factions formed around potential successors, how networks of patronage functioned at the time, and just why tiny, trivial distinctions of rank were so important these people. And then there are other little details. Peter the Great’s gap-year is a real highlight.
So, yes, more colour than shape, and there’s nothing wrong with that.
What this is, you see, is the view of one person, of one faction, of one court, of one country at the start of the eighteenth century. You get a lot of gossip and anecdote, a lot of bias, and a lot of what would almost certainly count as libel were any of these people still with us and inclined to sue. Saint-Simon wasn’t always generous to his friends, and when he didn’t like someone he really put the boot in.
What it isn’t is a text that carefully considers what a reader a few centuries later, in another country, might be expected to know. It is a memoir, not a history. It’s a welter of dukes and princes, many of whom have very similar names, and who Saint-Simon expects you to tell apart. It’s quite jerky, dotting about a bit, and he expects you to know which countries France is at war with and with which she is allied. It takes a bit of background reading to get a handle on that.
It does, though, give a very good idea of what Louis XIV’s court must have been like, of how factions formed around potential successors, how networks of patronage functioned at the time, and just why tiny, trivial distinctions of rank were so important these people. And then there are other little details. Peter the Great’s gap-year is a real highlight.
So, yes, more colour than shape, and there’s nothing wrong with that.
July 4, 2019
A Must Read If You Have Any Interest In The Court Of Louis XIV And The Recency
What a memoir. Absolutely fascinating. I will admit it is not an easy book to read if you have little knowledge of French history of the time period. The most difficult aspect of the book was trying to keep straight who was who which was not easy. Nonetheless I strongly recommend it.
What a memoir. Absolutely fascinating. I will admit it is not an easy book to read if you have little knowledge of French history of the time period. The most difficult aspect of the book was trying to keep straight who was who which was not easy. Nonetheless I strongly recommend it.
Read
September 11, 2019Nem fogom csillagozni ezt a könyvet, mert nem nagyon tudom hová tenni. Emlékirat, persze, de azon túl? Nem szépirodalom – bár Réz Pál hibátlan előtanulmányában megjegyzi, hogy többek között Proust is mesterének tekintette Saint-Simont, és az Eltűnt idő nyomában-ra több irodalomtörténész szerint nagy hatással volt. Mit mondjak, ezek az irodalomtörténészek nagyon fifikásak lehettek, én magam csak iszonytató logikai bakugrások után mernék ilyet állítani. Meg aztán történelmi adattárként sem olvasható: Saint-Simon ugyanis hajlamos arra, hogy újrakalibrálja a tényeket, ha neki azok úgy jobban kézre esnek. Ráadásul amíg komplett örökösödési háborúkat képes annyival lerendezni, hogy mi odamentünk, ők elszaladtak, aztán ők visszajöttek, mi meg elszaladtunk, addig oldalakat szentel annak, hogy Berry herceg belesült a beszédébe a parlament előtt. Talán még leginkább egy korabeli Blikkhez hasonlítanám lebutított belpolitikával és egy csomó „kis színessel”: címlapon a dauphine, aki színházi előadás közben szeret beöntést adatni magának, harmadik oldalon pedig pár szó a bíborosok és a király vitájáról abban az igen fontos kérdésben, hogy akkor most lilában vagy feketében szabad gyászolniuk.
Az előbb említettem egy lehetséges irodalmi párhuzamot, most felhozok egy másikat: az Anna, Peti és Gergő sorozatot. Mindkét mű cselekménye arra épül, hogy valaki elvesz valakitől valamit, vagy megsért valakit, vagy a másik háta mögött csúnyákat mondanak valakiről, és amikor a felek már nagyon haragusznak egymásra, akkor mennek panaszkodni anyuhoz – vagy ezek a hercegecskék speciel a királyhoz, aki végül jól elrendez mindent*. (Persze ez az emlékirat meglehetősen barokkos Anna, Peti és Gergő, és azt is tegyük hozzá, Bartos Erikánál nem általános, hogy egy szereplő orra leesik a vérbajtól.) Saint-Simon éppen olyan hisztiket tud produkálni egy számomra teljesen irreleváns ülésrendi kérdés miatt, mint ahogy (majdnem) négy éves Emma lányom reagál egy tök értelmetlen műanyag izé eltűnésére, vagy arra, hogy azt éppen az öccse kívánja birtokolni. Nem ez az anális fixáció?
És hát ezek a mondatóriáskígyók… Meg ezek a nevek, amik kimondását csak két sör és három unicum után kockáztatnám meg… Oldalanként vagy tíz… (Ó, ti normális francia nevek, hol vagytok? Henry! Ribery!! Zidane!!!) Helyenként olyan volt olvasni, mintha lekvárban úsztam volna… De ami a legabszurdabb: ez a pletykákkal, csúsztatásokkal, érdektelen eseményekkel telezsúfolt könyv mégis képes közel hozni a korszak hangulatát. Különös módon pont attól hiteles, sőt mondhatni bájos, amitől irodalmi szempontból rossz szöveg: hogy Saint-Simon (saját bevallása szerint) igen gyorsan ír, és esze ágában sincs újraolvasni az írottakat. Szóval összességében ez volt a legunalmasabb érdekes könyv, amivel az utóbbi időben találkoztam.
* Aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy XIV. Lajos bölcs volna, az bizony téved. Egész egyszerűen ő a legerősebb az óvodások közül. És persze a legnarcisztikusabb is.
Az előbb említettem egy lehetséges irodalmi párhuzamot, most felhozok egy másikat: az Anna, Peti és Gergő sorozatot. Mindkét mű cselekménye arra épül, hogy valaki elvesz valakitől valamit, vagy megsért valakit, vagy a másik háta mögött csúnyákat mondanak valakiről, és amikor a felek már nagyon haragusznak egymásra, akkor mennek panaszkodni anyuhoz – vagy ezek a hercegecskék speciel a királyhoz, aki végül jól elrendez mindent*. (Persze ez az emlékirat meglehetősen barokkos Anna, Peti és Gergő, és azt is tegyük hozzá, Bartos Erikánál nem általános, hogy egy szereplő orra leesik a vérbajtól.) Saint-Simon éppen olyan hisztiket tud produkálni egy számomra teljesen irreleváns ülésrendi kérdés miatt, mint ahogy (majdnem) négy éves Emma lányom reagál egy tök értelmetlen műanyag izé eltűnésére, vagy arra, hogy azt éppen az öccse kívánja birtokolni. Nem ez az anális fixáció?
És hát ezek a mondatóriáskígyók… Meg ezek a nevek, amik kimondását csak két sör és három unicum után kockáztatnám meg… Oldalanként vagy tíz… (Ó, ti normális francia nevek, hol vagytok? Henry! Ribery!! Zidane!!!) Helyenként olyan volt olvasni, mintha lekvárban úsztam volna… De ami a legabszurdabb: ez a pletykákkal, csúsztatásokkal, érdektelen eseményekkel telezsúfolt könyv mégis képes közel hozni a korszak hangulatát. Különös módon pont attól hiteles, sőt mondhatni bájos, amitől irodalmi szempontból rossz szöveg: hogy Saint-Simon (saját bevallása szerint) igen gyorsan ír, és esze ágában sincs újraolvasni az írottakat. Szóval összességében ez volt a legunalmasabb érdekes könyv, amivel az utóbbi időben találkoztam.
* Aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy XIV. Lajos bölcs volna, az bizony téved. Egész egyszerűen ő a legerősebb az óvodások közül. És persze a legnarcisztikusabb is.
January 4, 2019
Long, but worth it
One of the longest books I've read in a long time, this has nonetheless been worth every minute. Being a journal it necessarily contains a range of materials, some more interesting than others. But the further it goes the better it gets, and the mini-biographies of the various courtiers are as vivid as day.
One of the longest books I've read in a long time, this has nonetheless been worth every minute. Being a journal it necessarily contains a range of materials, some more interesting than others. But the further it goes the better it gets, and the mini-biographies of the various courtiers are as vivid as day.
December 22, 2018
Na enkele tientallen bladzijden opgegeven. Vooral een resem anecdotes over het leven in het 17de eeuwse Frankrijk in adellijke kringen ten tijde van Lodewijk XIV. Was me vooral te doen om meer informatie over de Zonnekoning te verwerven, maar bleef wat op mijn honger zitten.
August 3, 2013
The only memoirs from the French Court ranging from the declining years of Louis XIV's reign to the Regency under the Duke of Orleans that you will ever need to read.
January 6, 2024
8952198
January 6, 2024
8952198
December 21, 2025
Very informative but quite the long read to get through so prepare yourself. Other than that was really entertaining and if you're interested in this period in history well worth the read.
November 12, 2019
interessant tijdsbeeld,
Displaying 1 - 12 of 12 reviews