What do you think?
Rate this book
Nagymamám magyaráz
Nagyanyáink mondatai szívünkbe vannak hímezve. Néha fájnak, mint a tűszúrás, néha olyan mélységeket nyitnak meg bennünk, amelyeket addig fel sem fedeztünk, néha pedig úgy tudnak megnevettetni, mint semmi más. Egy biztos: mindenképpen megtanítanak az élet hétköznapi dobbanásaira, rezdüléseire. Csepelyi Adrienn új kötete úgy működik, mint egy időkapszula: maroknyi, de több generációnyi örömet, fájdalmat, terhet és könnyűséget mutat meg a múltunkból. Az élet minden súlyát és tarkaságát.
A nyelvjárásgyűjtéssel, hangfelvételek alapján készült szövegeket olvasva szinte halljuk a szatmári idősek hangsúlyát, mikor nevetik el magukat, és mikor bicsaklik meg a hangjuk érzelmeik hatására. Ez a kötet abban segíthet, hogy tanuljuk meg saját gyökereinket (lelki tájszólásunkat) ne szégyennel nézni, hanem megszeretni és visszanyúlni hozzájuk, illetve, hogy megértsük az idősebb generációk traumáit, örömeit, és azt, hogy miért különbözünk ennyire – s közben miért csinálunk mégis olyan sok mindent ugyanúgy, mint ők.
„Akárhova nézek a gyerekkoromban, nagymamák magyaráznak. Tényleges és fogadott, véletlenszerűen lett nagymamáim, akik nélkül fogalmam se lenne arról, hogy a háromszínű macska mindig nőstény (és tükörbe kell nézetni, hogy el ne menjen a háztól), hogy cukorral lehet a legjobban keményíteni a horgolt karácsonyfadíszeket, vagy hogy ki kinek a kicsodája a faluban. Továbbá én kinek a kicsodája vagyok a saját családomban. Vagy úgy egyáltalán: ki vagyok."
Csepelyi Adrienn
A nyelvjárásgyűjtéssel, hangfelvételek alapján készült szövegeket olvasva szinte halljuk a szatmári idősek hangsúlyát, mikor nevetik el magukat, és mikor bicsaklik meg a hangjuk érzelmeik hatására. Ez a kötet abban segíthet, hogy tanuljuk meg saját gyökereinket (lelki tájszólásunkat) ne szégyennel nézni, hanem megszeretni és visszanyúlni hozzájuk, illetve, hogy megértsük az idősebb generációk traumáit, örömeit, és azt, hogy miért különbözünk ennyire – s közben miért csinálunk mégis olyan sok mindent ugyanúgy, mint ők.
„Akárhova nézek a gyerekkoromban, nagymamák magyaráznak. Tényleges és fogadott, véletlenszerűen lett nagymamáim, akik nélkül fogalmam se lenne arról, hogy a háromszínű macska mindig nőstény (és tükörbe kell nézetni, hogy el ne menjen a háztól), hogy cukorral lehet a legjobban keményíteni a horgolt karácsonyfadíszeket, vagy hogy ki kinek a kicsodája a faluban. Továbbá én kinek a kicsodája vagyok a saját családomban. Vagy úgy egyáltalán: ki vagyok."
Csepelyi Adrienn
464 pages, Hardcover
Published January 1, 2025
2 people are currently reading
35 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 of 1 review
October 28, 2025
Van ebben a könyvben valami fatálisan regényszerűtlen. Valami, ami sokkal inkább projektté teszi, mint irodalommá. Ami nyilván abból fakad, hogy szigorúan nem újra akar konstruálni egy világot, hanem meg akarja őrizni. Ez pedig nem a fikció terepe, hanem a dokumentálásé. A néprajztudományé, ha úgy tetszik: egy komplett régió (Szatmár) hétköznapjainak és ünnepeinek leírása, szófordulatok és hagyományos receptek gyűjteménye, mindez aprólékos pontossággal, egészen az utolsó diftongusig. Lenyűgöző vállalás, ordít róla, hogy mennyi munkát tettek bele.
Ugyanakkor van valami, amitől mégse tűnik tudománynak. Ugyanis a legelvetemültebb néprajzos se vetemedne arra, hogy ennyire beletegye magát a szövegbe. Hogy ennyire nyíltan kinyilvánítsa: ez az egész személyes ügy. Hogy megőrizni ezt a világot nem azért kell, mert így a szakmai elhivatottság és úgy a tudományos tisztesség. Hanem mert ez az egész világ - az íróé. Az ő gyermekkora, az ő nagymamája, és az ő diftongusai, amik persze lekoptak róla a nagyvárosban, de azért vissza-visszatérnek a nyelve hegyére. A hagyomány ilyen értelemben pedig nem tiszteletreméltó izé, amit vitrinben kell őrizni és néha letörölni, hanem lélegző múlt, emlékek, emberek, akiket szívvel szeretünk.
Megmondom őszintén, nekem nincsenek ilyen eleven hagyományaim. Irigylem is őket Csepelyitől rendesen. De ettől függetlenül: nagyon nehéz ezt a könyvet, ezt a világot nem szeretni. Nem is a beletett munka miatt. Hanem mert sugárzik belőle, hogy aki írta, mennyire szereti. Az ilyesmi meg ragadós.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)
Ugyanakkor van valami, amitől mégse tűnik tudománynak. Ugyanis a legelvetemültebb néprajzos se vetemedne arra, hogy ennyire beletegye magát a szövegbe. Hogy ennyire nyíltan kinyilvánítsa: ez az egész személyes ügy. Hogy megőrizni ezt a világot nem azért kell, mert így a szakmai elhivatottság és úgy a tudományos tisztesség. Hanem mert ez az egész világ - az íróé. Az ő gyermekkora, az ő nagymamája, és az ő diftongusai, amik persze lekoptak róla a nagyvárosban, de azért vissza-visszatérnek a nyelve hegyére. A hagyomány ilyen értelemben pedig nem tiszteletreméltó izé, amit vitrinben kell őrizni és néha letörölni, hanem lélegző múlt, emlékek, emberek, akiket szívvel szeretünk.
Megmondom őszintén, nekem nincsenek ilyen eleven hagyományaim. Irigylem is őket Csepelyitől rendesen. De ettől függetlenül: nagyon nehéz ezt a könyvet, ezt a világot nem szeretni. Nem is a beletett munka miatt. Hanem mert sugárzik belőle, hogy aki írta, mennyire szereti. Az ilyesmi meg ragadós.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)
Displaying 1 of 1 review