What do you think?
Rate this book
A magyar nemzet biztonsága
Minden pillangó lepke, de nem minden lepke pillangó. Mindez kiderül Krasznahorkai László új könyvéből, és emellett más lényeges tudnivalók is a lepkék életéről, haláláról. És az is, hogy miképp dönti el regényünk egyik főhőse már gyerekkorában, hogy egész életében a lepkéket fogja keresni és kutatni. És vajon miért lesz fontos a regény másik főszereplőjének, egy kilétét hamar fölfedő, idős embernek, hogy megismerhesse a lepkék avatott tudósát, és kifaggassa a lepkéken kívül arról is, mi a legfontosabb kérdés az életben? Miképp kerül közel egymáshoz a két főszereplő, és miképp válnak egymás számára nélkülözhetetlenné? Akkor tehát A magyar nemzet biztonsága egy különleges barátság regénye? Az. Egy búcsúzás bejelentéséé? Igen. Az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáé? Igen. Lepkék szállnak, és szavak rohamoznak, hogy belehulljanak a jellegzetes Krasznahorkai-mondatok hálójába: a magánszenvedélyek boldogságáról, a brutális külvilág valóságáról, a természeti létezés törvényszerűségeiről; az egyetlen univerzumról, melyben a pillangók, az ember, a kudarc és az, ami felemelhet, egyetlen pontban sűrűsödik össze.
176 pages, Hardcover
First published November 11, 2025
About the author
László Krasznahorkai
49 books3,340 followersLászló Krasznahorkai is a Hungarian novelist and screenwriter who is known for critically difficult and demanding novels, often labelled as postmodern, with dystopian and bleak melancholic themes. He was awarded the Nobel Prize in Literature in 2025.
He is probably best known through the oeuvre of the director Béla Tarr, who has collaborated with him on several movies.
Apart from the Nobel Prize, Krasznahorkai has also been honored with numerous literary prizes, among them the highest award of the Hungarian state, the Kossuth Prize, and the 2015 Man Booker International Prize for his English-translated oeuvre.
He is probably best known through the oeuvre of the director Béla Tarr, who has collaborated with him on several movies.
Apart from the Nobel Prize, Krasznahorkai has also been honored with numerous literary prizes, among them the highest award of the Hungarian state, the Kossuth Prize, and the 2015 Man Booker International Prize for his English-translated oeuvre.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 30 of 49 reviews
June 18, 2026
Hajlamos vagyok egy metaforát látni ebben a könyvben az irodalomról meg a hiábavalóságról. Hogy van egy fickó, maga a rendszeresség szobra. Lepkéket gyűjt és rendszerez, ez tölti ki az életét – annak a bizonyossága, hogy végső soron kordában tartható a káoszt. Erre a semmiből megjelenik az író. Nem is akármilyen író – egy Booker-díjas pacák, vaskos Wikipédia oldallal. Bonyolult neve van, azt hiszem, Krasznavári, esetleg Krasznahorkai, annyi biztos csak, hogy László. És akkor ez az író elkezdi mondani a magáét arról, hogy az élet értelem nélkül való, semmi nem halad semerre, a világ általános állapota a kezelhetetlenné duzzadt entrópia. Mint egy szeszélyes isten, be akarja vonni a másikat is a maga széthullásába, el akarja rabolni tőle a bizonyosságait. És mit ad cserébe? Egy csenevész kis tanítást, miszerint: belőlünk már soha nem lesz pillangó. Hát kösz. Meglettünk volna enélkül a tudás nélkül.
Ha valamiben bízhatunk, hát az, hogy az emberi egyszerűségről lepereg az írók kozmikus bizonytalansága.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja.)
Amúgy meg: pazar.
May 13, 2026
László Krasznahorkai, Premio Nobel per la Letteratura 2025, torna in libreria oggi con “La sicurezza della nazione ungherese”.
Con il suo tipico stile visionario e ipnotico, l’autore ungherese ci consegna un libro breve, ma densissimo, che spiazza il lettore sin dal titolo (infatti mi aspettavo tutt’altra cosa), per trasformarsi in una meditazione profonda e delicata sulla vita, sulla natura e sull’ostinata volontà di esistere.
András Papp, il protagonista, è un entomologo mite e solitario, segnato da un difetto fisico, cresciuto dai nonni e innamorato fin da bambino di un prato lungo il Danubio, regno delle farfalle, creature scelte proprio perché «non pizzicano, non pungono, non mordono».
Ormai adulto, inserito in una macchina burocratica insensata ma protetto dalla sua fama di studioso, Papp viene contattato da uno strano scrittore (un certo László dal cognome impronunciabile, alter ego ironico dell’autore) ossessionato da una sola domanda: perché la vita vuole così tanto vivere?
Nasce così una strana amicizia, fatta di telefonate, dialoghi surreali e escursioni nella natura alla ricerca di una rarissima farfalla ungherese: un prato, un retino per farfalle e un’amicizia improbabile si trasformano in un grande interrogativo filosofico.
László Krasznahorkai mescola con maestria umorismo grottesco, lirismo contemplativo e interrogativi esistenziali, trasformando un’apparente storia di uomini e bruchi in un affresco sulla vitalità ostinata della natura e sull’umana ricerca di senso.
Il Premio Nobel consegna nelle mani del lettore un retino di tulle per andare a caccia di domande invece che di risposte.
Con il suo tipico stile visionario e ipnotico, l’autore ungherese ci consegna un libro breve, ma densissimo, che spiazza il lettore sin dal titolo (infatti mi aspettavo tutt’altra cosa), per trasformarsi in una meditazione profonda e delicata sulla vita, sulla natura e sull’ostinata volontà di esistere.
András Papp, il protagonista, è un entomologo mite e solitario, segnato da un difetto fisico, cresciuto dai nonni e innamorato fin da bambino di un prato lungo il Danubio, regno delle farfalle, creature scelte proprio perché «non pizzicano, non pungono, non mordono».
Ormai adulto, inserito in una macchina burocratica insensata ma protetto dalla sua fama di studioso, Papp viene contattato da uno strano scrittore (un certo László dal cognome impronunciabile, alter ego ironico dell’autore) ossessionato da una sola domanda: perché la vita vuole così tanto vivere?
Nasce così una strana amicizia, fatta di telefonate, dialoghi surreali e escursioni nella natura alla ricerca di una rarissima farfalla ungherese: un prato, un retino per farfalle e un’amicizia improbabile si trasformano in un grande interrogativo filosofico.
László Krasznahorkai mescola con maestria umorismo grottesco, lirismo contemplativo e interrogativi esistenziali, trasformando un’apparente storia di uomini e bruchi in un affresco sulla vitalità ostinata della natura e sull’umana ricerca di senso.
Il Premio Nobel consegna nelle mani del lettore un retino di tulle per andare a caccia di domande invece che di risposte.
January 23, 2026
Nekem ez nagyon betalált. Ott van például a dolog a mondatokkal: hogy hosszú mondatok, kábé egy per fejezet. (Nyugi, nem utánzom!) De komolyan annyira könnyű volt ezt a kanyart venni, a központozást meg az egész nem-egymondatot tagoló apparátust felfüggeszteni, hogy csak néztem. Jé, hát a hosszú mondat végülis rendben van.
Aztán ott ez az egész meta-játék, az íróval, a könyvével amit nem ír meg de amit olvasunk, aminek a főszereplője (nem szpojlerezek) bonyolult és nagyon is átélhető kapcsolatban lesz az íróval. A mellékszál, ami nem is kerül az író tudomására. Meg az egész önlejárató bohóckodás - miközben valahogy, mindeközben eltelik egy kis regénnyi olvasás. Benne az élet meg az irodalom meg minden.
És milyen jókat tudtam néha ezen röhögni! A derű, a rettenthetetlen és reménytelen derű, az lefegyverző.
Ma konkrétan, ám véletlenszerűen megláttam a közértben, az újság- és magazintartó standon egy címoldalt, valamilyen történelmi témájú volt talán de nem vizsgálódtam, elég volt az a felirat, mert ott az állt, hogy Magyar nemzetbiztonság. Éljen.
Aztán ott ez az egész meta-játék, az íróval, a könyvével amit nem ír meg de amit olvasunk, aminek a főszereplője (nem szpojlerezek) bonyolult és nagyon is átélhető kapcsolatban lesz az íróval. A mellékszál, ami nem is kerül az író tudomására. Meg az egész önlejárató bohóckodás - miközben valahogy, mindeközben eltelik egy kis regénnyi olvasás. Benne az élet meg az irodalom meg minden.
És milyen jókat tudtam néha ezen röhögni! A derű, a rettenthetetlen és reménytelen derű, az lefegyverző.
Ma konkrétan, ám véletlenszerűen megláttam a közértben, az újság- és magazintartó standon egy címoldalt, valamilyen történelmi témájú volt talán de nem vizsgálódtam, elég volt az a felirat, mert ott az állt, hogy Magyar nemzetbiztonság. Éljen.
February 22, 2026
A disarming little crown of the Nobel-winning oeuvre
Full of references to the other books and forecasting the Stockholm Lecture, this heartwarming and utterly humorous piece crowns the Krasznahorkaian opus, letting irony yield to compassion and absurdity to serenity. The torturous quantum fear of Herscht and Wenckheim's musings as a misfortunate railway flâneur find a satisfying and funny resolution in this story about how "the word is fatally in love with reality, but can never touch it".
In this account of the unlikely friendship between an angelic, physically disabled entomologist and an ungraceful old writer called László Krasznahorkai, any gloom that intertextual play may have had in Krasznahorkai's Big4, the apocalyptic quartet ranging from Satantango to Wenckheim, is taken over by a genial, if somewhat excited, recognition of our interconnectedness - that thing where the Big Question of What Life Is can be asked without being crushed by the impossibility of an answer.
Full of references to the other books and forecasting the Stockholm Lecture, this heartwarming and utterly humorous piece crowns the Krasznahorkaian opus, letting irony yield to compassion and absurdity to serenity. The torturous quantum fear of Herscht and Wenckheim's musings as a misfortunate railway flâneur find a satisfying and funny resolution in this story about how "the word is fatally in love with reality, but can never touch it".
In this account of the unlikely friendship between an angelic, physically disabled entomologist and an ungraceful old writer called László Krasznahorkai, any gloom that intertextual play may have had in Krasznahorkai's Big4, the apocalyptic quartet ranging from Satantango to Wenckheim, is taken over by a genial, if somewhat excited, recognition of our interconnectedness - that thing where the Big Question of What Life Is can be asked without being crushed by the impossibility of an answer.
January 21, 2026
Zavarbaejtő. Nem nagyon tetszett ugyanis, és milyen kínos már egy Nobel-díjast lepontozni.
Aztán meg az jutott eszembe, hogy mit sem törődök én ezzel, megírom az őszintét, de akkor meg olyan hamisan lázongónak éreztem ezt a hangot, feltűnősködőnek, hogy én bezzeg szembe megyek a mainstreammel, ha kifejezem a fanyalgásomat.
Harmadjára meg azon tűnődtem el, hogy micsoda hübrisz irányítja ezt a szorongásomat, mármint tényleg azon gyötrődöm, hogy az én kis szerény olvasói véleményem milyen véleményt válthat ki másokból? Ó te jó ég, a díjak mámora…
Elmondom, mi nem tetszett a könyvben. Elképesztő modorosnak találtam. Nem magát a formát, hogy egy tudatfolyam-regénnyel van dolgom, hanem annak túlszerkesztett megvalósítását: a direkt összekavart és így egymásba folyó nézőpontokat, a túlnaivizált főhőst, a túlironizált pszeudo-autófikciót, a következetesen zagyvásított identitás-filozófiát.
A félkövérrel szedett és sorközökkel kiemelt mondattöredékeket.
A fejezetcímeket.
A formáról meg még annyit, hogy lehet ilyet olvasni, bele lehet rázódni, de nekem végig nagyon kényelmetlen volt. Lassú, tűnődő olvasó vagyok, mindig is az voltam, és a fejezet-hosszúságú mondatok közben úgy éreztem, hajszol engem ez a szöveg. Állandóan előreugrált a szemem, nyugtalanná váltam, türelmetlenné. Lehet, hogy ez valami írói bravúr kiszámított következménye, amit talán méltányolni kéne, de én nem tudtam ezt a stílust megszeretni, állandóan ki akartam lépni a szövegből. Csak azért nem tettem le a könyvet, mert az egyik olvasókörben, ami fontos nekem, ez a közös olvasmányunk és én elég stréber vagyok ahhoz, hogy ne menjek készületlenül. Őszintén nagyon kíváncsi vagyok, hogy a közös beszélgetés és feldolgozás hatására közelebb kerülök-e Krasznahorkaihoz, vagy kitartok az itt megfogalmazott benyomásaim mellett.
UPDATE:
Egy hosszú, átbeszélgetett este után itthon a könyvről immár érzékenyítve érzem magam sok olyan finomság és írói megoldás szempontjából, amit az első, kevésbé kedvező benyomásom lesöpört a befogadási horizontról. Legalábbis eljutottam addig az elhatározásig, hogy szívesen elolvasnék egy másik, talán egy korábbi tételt is a Krasznahorkai-életműból.
Aztán meg az jutott eszembe, hogy mit sem törődök én ezzel, megírom az őszintét, de akkor meg olyan hamisan lázongónak éreztem ezt a hangot, feltűnősködőnek, hogy én bezzeg szembe megyek a mainstreammel, ha kifejezem a fanyalgásomat.
Harmadjára meg azon tűnődtem el, hogy micsoda hübrisz irányítja ezt a szorongásomat, mármint tényleg azon gyötrődöm, hogy az én kis szerény olvasói véleményem milyen véleményt válthat ki másokból? Ó te jó ég, a díjak mámora…
Elmondom, mi nem tetszett a könyvben. Elképesztő modorosnak találtam. Nem magát a formát, hogy egy tudatfolyam-regénnyel van dolgom, hanem annak túlszerkesztett megvalósítását: a direkt összekavart és így egymásba folyó nézőpontokat, a túlnaivizált főhőst, a túlironizált pszeudo-autófikciót, a következetesen zagyvásított identitás-filozófiát.
A félkövérrel szedett és sorközökkel kiemelt mondattöredékeket.
A fejezetcímeket.
A formáról meg még annyit, hogy lehet ilyet olvasni, bele lehet rázódni, de nekem végig nagyon kényelmetlen volt. Lassú, tűnődő olvasó vagyok, mindig is az voltam, és a fejezet-hosszúságú mondatok közben úgy éreztem, hajszol engem ez a szöveg. Állandóan előreugrált a szemem, nyugtalanná váltam, türelmetlenné. Lehet, hogy ez valami írói bravúr kiszámított következménye, amit talán méltányolni kéne, de én nem tudtam ezt a stílust megszeretni, állandóan ki akartam lépni a szövegből. Csak azért nem tettem le a könyvet, mert az egyik olvasókörben, ami fontos nekem, ez a közös olvasmányunk és én elég stréber vagyok ahhoz, hogy ne menjek készületlenül. Őszintén nagyon kíváncsi vagyok, hogy a közös beszélgetés és feldolgozás hatására közelebb kerülök-e Krasznahorkaihoz, vagy kitartok az itt megfogalmazott benyomásaim mellett.
UPDATE:
Egy hosszú, átbeszélgetett este után itthon a könyvről immár érzékenyítve érzem magam sok olyan finomság és írói megoldás szempontjából, amit az első, kevésbé kedvező benyomásom lesöpört a befogadási horizontról. Legalábbis eljutottam addig az elhatározásig, hogy szívesen elolvasnék egy másik, talán egy korábbi tételt is a Krasznahorkai-életműból.
April 26, 2026
Porträttet av fjärilsexperten Papp är helt fantastiskt, i sig en 5/5 upplevelse att läsa om honom!!! Men i sin helhet en svag 4!
November 16, 2025
Az utóbbi Krasznahorkai-kötetek közül ez tetszett a legjobban. Rövid, olvastatja magát, jó karakterek vannak benne, és kifejezetten humoros, különösen a regénybeli Krasznahorkai László jellemzésében. Vicces, hogy az utóbbi időben három általam olvasott regényben is feltűnt egy-egy fiktív Krasznahorkai László/Laci, ezen kívül a Zsömle odavan-ban, ill. Bognár Péter trilógiájának záródarabjában. Más szempontból is hasonlít az új regény Zsömle odavan-hoz: a közelmúlt Magyarországán játszódik (metrópótló jár, Oroszország megtámadja Ukrajnát stb.), rendhagyók a fejezetcímek, van a valós történéseket majdnem pontosan megjósoló álom, amely azonnal valóra válik (miközben a szöveg szándékosan nem ad támpontot, mi az álom és mi a valóság), és a könyv humora is Krasznahorkai előző kötetét idézte számomra.
Régóta tudható, hogy Krasznahorkai ragaszkodik bizonyos szóalakokhoz a magyar helyesírás ellenében (például a keleti tulajdonnevek írásmódja nála angolos átírással szerepel), de például hogy egy idegen szóalak ragozott alakjánál miért nem hagyja hosszabbítani az utolsó magánhangzót (nem tudom feltételezni, hogy a szerkesztői ne vennék ezeket észre, pl. "Palermo-ban"), arra nagyon kíváncsi lennék, ahogy a rendszeresen egybeírt "dehát"-ra sem tudok magyarázatot találni. Ezek persze apróságok, nem nagyon zavarók.
A történet vége számomra nem volt katartikus, bár nem is állítom, hogy az akarna lenni. Összességében kifejezetten tudom ajánlani akár kezdő, akár rutinos Krasznahorkai-olvasóknak a kötetet.
Régóta tudható, hogy Krasznahorkai ragaszkodik bizonyos szóalakokhoz a magyar helyesírás ellenében (például a keleti tulajdonnevek írásmódja nála angolos átírással szerepel), de például hogy egy idegen szóalak ragozott alakjánál miért nem hagyja hosszabbítani az utolsó magánhangzót (nem tudom feltételezni, hogy a szerkesztői ne vennék ezeket észre, pl. "Palermo-ban"), arra nagyon kíváncsi lennék, ahogy a rendszeresen egybeírt "dehát"-ra sem tudok magyarázatot találni. Ezek persze apróságok, nem nagyon zavarók.
A történet vége számomra nem volt katartikus, bár nem is állítom, hogy az akarna lenni. Összességében kifejezetten tudom ajánlani akár kezdő, akár rutinos Krasznahorkai-olvasóknak a kötetet.
January 9, 2026
inte känt en sådan läsglädje på mkt länge!
December 11, 2025
“mikor fáradunk már bele, hogy minden a régi, és már csak a felszín fecseg, és süket csend van odalent, nem hallgatás, érted, Bandi?”
//micsoda áthallás az egyik kedvenc költőm mondatára (“fecseg a felszín, hallgat a mély”) és annak továbbgondolására a nihilben! csodás könyv, és nem csak ezért, azaz, nem csak ezért az egy mondaért, hanem még jópár kontextusból kiragadott és direkt bennehagyott mondatért is, illetve nem csak azért, mert a filozofálgatásaimhoz és a megkergüléseimhez is hasonló, emiatt az egóm valahol érzi magát, ahol nem kéne, sehol, igen leginkább sehol, mert a korlátoltság tudatában pont azt tudhatom, hogy a semmi az, amihez leginkább közelítek, agyban, de minden élő részemmel ösztönösen, és főleg abban, hogy minél többet ismerek meg valamely tudományról, szépen írott szövegről, akár ez előttem éjjel elröppenő szürkésbarna lepkéről, a pizzásdobozban felkínált bűnbocsánatot jelképező langyos árválkodó egy szelet pizzáról, a bennünk élő hernyóról, a szívről, aki egy kutya és “ez a szív nem harap”, Bandiról, mindennapjaink eltűnő angyaláról, a gyarló önpusztító emberi agyagfigurákról, akár magáról az életről, annál nagyobb hiányt, tudatlanságot világít be a szűnni akaró vágy, a lankadatlan kutatás, végezetül a tudás utáni tudás kínlódó levadászása, de micsoda fordulat is az, hogy a vágy önmarcangoló éhsége a semmit szomjazza visszafordíthatatlanul, s örökre eltelítődik abban a sokkban, hogy a megfoghatatlannal tömte tele magát, túlcsordult, és az ujjászületéssel felérő semmi-hányás közben eszmél rá, hogy a legnagyobb remény az, amikor már nincs remény, csak a semmi van, és ha a semmi van, lázadni sem kell többé semmiért, hisz süket csend van odalent, színtelen és végtelen.
//micsoda áthallás az egyik kedvenc költőm mondatára (“fecseg a felszín, hallgat a mély”) és annak továbbgondolására a nihilben! csodás könyv, és nem csak ezért, azaz, nem csak ezért az egy mondaért, hanem még jópár kontextusból kiragadott és direkt bennehagyott mondatért is, illetve nem csak azért, mert a filozofálgatásaimhoz és a megkergüléseimhez is hasonló, emiatt az egóm valahol érzi magát, ahol nem kéne, sehol, igen leginkább sehol, mert a korlátoltság tudatában pont azt tudhatom, hogy a semmi az, amihez leginkább közelítek, agyban, de minden élő részemmel ösztönösen, és főleg abban, hogy minél többet ismerek meg valamely tudományról, szépen írott szövegről, akár ez előttem éjjel elröppenő szürkésbarna lepkéről, a pizzásdobozban felkínált bűnbocsánatot jelképező langyos árválkodó egy szelet pizzáról, a bennünk élő hernyóról, a szívről, aki egy kutya és “ez a szív nem harap”, Bandiról, mindennapjaink eltűnő angyaláról, a gyarló önpusztító emberi agyagfigurákról, akár magáról az életről, annál nagyobb hiányt, tudatlanságot világít be a szűnni akaró vágy, a lankadatlan kutatás, végezetül a tudás utáni tudás kínlódó levadászása, de micsoda fordulat is az, hogy a vágy önmarcangoló éhsége a semmit szomjazza visszafordíthatatlanul, s örökre eltelítődik abban a sokkban, hogy a megfoghatatlannal tömte tele magát, túlcsordult, és az ujjászületéssel felérő semmi-hányás közben eszmél rá, hogy a legnagyobb remény az, amikor már nincs remény, csak a semmi van, és ha a semmi van, lázadni sem kell többé semmiért, hisz süket csend van odalent, színtelen és végtelen.
January 3, 2026
”du slår och viftar förgäves, allt är förgäves, kära vän, du har inte en chans, det har du aldrig haft i ditt liv, inte ens den futtigaste, för av dig, Bandi, och alla oss andra, kommer det aldrig att bli någon fjäril.”
Såklart är jag helt kär i Lasse Krasses nya och underbara lilla roman, det är nog inget chockerande. Glatt överraskad är jag dock av dess meta-karaktär och dess stunder av kärlek och vänskap, som till slut kommer att krossas.
Såklart är jag helt kär i Lasse Krasses nya och underbara lilla roman, det är nog inget chockerande. Glatt överraskad är jag dock av dess meta-karaktär och dess stunder av kärlek och vänskap, som till slut kommer att krossas.
This entire review has been hidden because of spoilers.
January 17, 2026
Krasznahorkai ezúttal a lepkeszakértők világába kalauzol bennünket, egy muzeológus és egy író szokatlan barátsága bontakozik ki oldalról oldalra. Úgy épül a bizalom, ahogy a pillangó is egyre közelebb szálldos, ha tudunk elegendő ideig mozdulatlanul ülni és szemlélődni. Ez a kontempláció is jellemző a könyvre, egy roppant kényelmes fotelből lehetünk tanúi az eseményeknek, kellő távolságból van lehetőség szemlélni a történéseket. Különös, szórakoztató, nagyon hazai alkotás.
April 27, 2026
Så fin bok! Mycket humor och fint språk. Känns som att man nog behöver läsa den en gång till för att förstå den på riktigt.
December 29, 2025
Enkelt beskrivet - språkligt - en pärla!
”Vad det handlar om, och nu sänkte han huvudet, och nästan mumlade för sig själv, som om det han mumlade inte var riktat åt den andre, var nämligen att
han inte förstod varför det fanns liv,
han hade uppnått sjuttioett års ålder, men trots de tämligen komplext uppbyggda stämningarna i de bilder han tecknat i så många av sina misslyckade verk, hade han bara förmått att ställa denna skrattretande fråga, nämligen
varför vill livet så gärna leva”
”Vad det handlar om, och nu sänkte han huvudet, och nästan mumlade för sig själv, som om det han mumlade inte var riktat åt den andre, var nämligen att
han inte förstod varför det fanns liv,
han hade uppnått sjuttioett års ålder, men trots de tämligen komplext uppbyggda stämningarna i de bilder han tecknat i så många av sina misslyckade verk, hade han bara förmått att ställa denna skrattretande fråga, nämligen
varför vill livet så gärna leva”
April 6, 2026
Den norske utgaven har tittelen «Den ungarske nasjonens sikkerhet» og har mye interresant å fortelle om sommerfugler og entomologi for en som meg som interesserer seg for denslags, men denne underlige «trenden» å skrive uten punktum resulterer i en monoton strøm av ord uten rytme, uten dramatikk og innlevelse , rett og slett kjedelig 😩
Read
March 17, 2026Både väldigt njutbar och frustrerande läsning. På det stora hela himla bra men inte att man orkar ge sig in i allt hela tiden, finns mycket djup
February 1, 2026
I’m not sure I enjoyed this book, nor am I sure whether I read the book correctly. Nothing made sense unless I really tried to think about thinking about the book, which wasn’t very successful.
However I did catch snippets of the underlying messages he was trying to convey, which are a really well-done way to do social commentary.
However I did catch snippets of the underlying messages he was trying to convey, which are a really well-done way to do social commentary.
January 6, 2026
I'm not sure I understood everything but I thoroughly enjoyed the book nonetheless.
June 13, 2026
Sajnos nem.
Első könyvem az írótól (könyvklub keretében olvastam, nem a Nobel-díja miatt), és megjósolhatóan az utolsó is.
Nem tudott végig lekötni, el-elvesztettem a fonalat, de ahol megvolt, az többségében tetszett. Erre adtam a két csillagot.
És a levonások.
Kifejezetten bosszantottak a sokak által egymondatosnak titulált fejezetek (tudom, bevezetések – biztos nagyon irodalmi meg formabontó meg a manó se tudja, mi minden, hogy nem fejezetek vannak, én nevetségesnek találtam). Tudom én, hogy nagyon nem értek hozzá, alulművelt vagyok és társai, de számomra attól még nem egy mondat valami, hogy a pontok helyére vesszőt teszünk. Márpedig itt az történt. Még az első versszakban (csakazértis!:) feltűnt, hogy a belső hangocskám/olvasókám simán hangsúlyoz, kerek mondatokban olvas, alig-alig elakadva, keresgélve a mondat végét… és ez a belső központozás a harmadik versszakra folyékonnyá vált. Sok-sok normális mondat van itt, nem egy, csak épp nincsenek jelölve. (Ilyen módszerrel akár a Háború és békét is simán egyetlen, hatalmas mondattá alakíthatjuk.)
Amennyire rokonszenveztem és együttéreztem a lepkész karakterével, annyira taszított az író. Öniróniát meg szatírát emlegetnek mások, de nekem annyira undorítónak jött le a figura, hogy nem. Ha ez önirónia, akkor nagy baj van. Amikor pedig már többedjére rázta szét a korpáit (plusz az egyéb gusztusos leírások) – vizuális típus lévén –, le kellett tennem a könyvet, mert nem túl távoli reggelim felfelé kívánkozott.
Mindegy. Örülök, hogy Nobel-díjas írónk van. Tudom, hogy az életművére kapta, nem erre az egy könyvre, és biztos vagyok benne, hogy megérdemelten. Biztosan jó író. De nem az én íróm. Ehhez a fajta érdekes történetszövéshez, ezekhez az írói eszközökhöz én nem vagyok elég művelt, elég kifinomult – sajnos.
Első könyvem az írótól (könyvklub keretében olvastam, nem a Nobel-díja miatt), és megjósolhatóan az utolsó is.
Nem tudott végig lekötni, el-elvesztettem a fonalat, de ahol megvolt, az többségében tetszett. Erre adtam a két csillagot.
És a levonások.
Kifejezetten bosszantottak a sokak által egymondatosnak titulált fejezetek (tudom, bevezetések – biztos nagyon irodalmi meg formabontó meg a manó se tudja, mi minden, hogy nem fejezetek vannak, én nevetségesnek találtam). Tudom én, hogy nagyon nem értek hozzá, alulművelt vagyok és társai, de számomra attól még nem egy mondat valami, hogy a pontok helyére vesszőt teszünk. Márpedig itt az történt. Még az első versszakban (csakazértis!:) feltűnt, hogy a belső hangocskám/olvasókám simán hangsúlyoz, kerek mondatokban olvas, alig-alig elakadva, keresgélve a mondat végét… és ez a belső központozás a harmadik versszakra folyékonnyá vált. Sok-sok normális mondat van itt, nem egy, csak épp nincsenek jelölve. (Ilyen módszerrel akár a Háború és békét is simán egyetlen, hatalmas mondattá alakíthatjuk.)
Amennyire rokonszenveztem és együttéreztem a lepkész karakterével, annyira taszított az író. Öniróniát meg szatírát emlegetnek mások, de nekem annyira undorítónak jött le a figura, hogy nem. Ha ez önirónia, akkor nagy baj van. Amikor pedig már többedjére rázta szét a korpáit (plusz az egyéb gusztusos leírások) – vizuális típus lévén –, le kellett tennem a könyvet, mert nem túl távoli reggelim felfelé kívánkozott.
Mindegy. Örülök, hogy Nobel-díjas írónk van. Tudom, hogy az életművére kapta, nem erre az egy könyvre, és biztos vagyok benne, hogy megérdemelten. Biztosan jó író. De nem az én íróm. Ehhez a fajta érdekes történetszövéshez, ezekhez az írói eszközökhöz én nem vagyok elég művelt, elég kifinomult – sajnos.
Read
January 19, 2026Van az irodalmi előéletnek, ismertségnek, tehetségnek stb. egy olyan szintje, amikor a szerző megengedheti magának azt a szabadságot, azt a függetlenséget, ami az átlagos olvasói igényekre fittyen hány, itt már nincs hízelgés senki felé.
Krasznahorkay azt mondja, hogy "a szó szerelmes a valóságba, de azt nem érintheti meg", hát ebben a kötetben sem érinthette meg, mégis úgy éreztem magam mint a lepkevadász.
Az egész életünk egy bevezetés, a fejezetek e bevezetések alfejezetei, aztán jön a hamarosan vége... ennyi.
Nem igazán tudom hova tenni a kötetet, de egy furcsa érzés kiülepedett a tudatalattimra. Végre egy író, aki érti a tudomány nyelvét is, a céltalan természet felismerése és a célokat kereső irodalom ellentmondásos céltalanságának összefogazódása velem erősen rezonált. Köszönöm.
Krasznahorkay azt mondja, hogy "a szó szerelmes a valóságba, de azt nem érintheti meg", hát ebben a kötetben sem érinthette meg, mégis úgy éreztem magam mint a lepkevadász.
Az egész életünk egy bevezetés, a fejezetek e bevezetések alfejezetei, aztán jön a hamarosan vége... ennyi.
Nem igazán tudom hova tenni a kötetet, de egy furcsa érzés kiülepedett a tudatalattimra. Végre egy író, aki érti a tudomány nyelvét is, a céltalan természet felismerése és a célokat kereső irodalom ellentmondásos céltalanságának összefogazódása velem erősen rezonált. Köszönöm.
February 3, 2026
Az első Krasznahorkai könyv, amit olvastam.
Úgy döntöttem egy kihívásnak is alávetem magam, miszerint nem megveszem, hanem egy könyves kávéházba járok be, amikor az időm megengedi, zárás előtt pár órával olvasni a könyvből. Egészen addig nem vettem észre, hogy nem használ pontokat egy fejezeten belül, ameddig nem kellett sietnem, mert a könyves kávézó lassan zárt, én meg azt mondtam magamnak “na még csak egy mondatot”. Ezután szintén magamnak azt mondtam figyelni fogom, vajon minden fejezet ennyire pontatlan? De az olvasói élmény annyira úrrá lett rajtam, hogy erről a “kihívásomról” megfeledkeztem.
Éreztem a könyvet.
Úgy döntöttem egy kihívásnak is alávetem magam, miszerint nem megveszem, hanem egy könyves kávéházba járok be, amikor az időm megengedi, zárás előtt pár órával olvasni a könyvből. Egészen addig nem vettem észre, hogy nem használ pontokat egy fejezeten belül, ameddig nem kellett sietnem, mert a könyves kávézó lassan zárt, én meg azt mondtam magamnak “na még csak egy mondatot”. Ezután szintén magamnak azt mondtam figyelni fogom, vajon minden fejezet ennyire pontatlan? De az olvasói élmény annyira úrrá lett rajtam, hogy erről a “kihívásomról” megfeledkeztem.
Éreztem a könyvet.
Want to Read
May 19, 2026Incipit
Amava tutti coloro che vivevano sulla terra [...]
Continua su IncipitMania
Amava tutti coloro che vivevano sulla terra [...]
Continua su IncipitMania
Read
December 9, 2025först… någon som vill köpa en recension?
December 10, 2025
Kifejezetten szórakoztató könyv, a Krasznahorkai László nevű szereplő negatív körülírása mindig megmosolyogtatott. Könnyen olvasható - na jó, talán a lét értelméről való kifejezetten hosszú elmélkedések nem mindig, de mindenképp gyorsan befalható könyv.
May 6, 2026
Fantasktisk.
Mye bedre oversettelse enn satantango!
Om jeg ser ove lund har oversatt andre Krasznahorkai bøker så kan det være at jeg kjøper dem på norsk.
Mye bedre oversettelse enn satantango!
Om jeg ser ove lund har oversatt andre Krasznahorkai bøker så kan det være at jeg kjøper dem på norsk.
July 6, 2026
Zio Laszlo te la perdono solo perché sei tu.
Read
January 6, 2026Årets första! En härlig romcom med Krasznahorkai själv som manic pixie dream girl. Tack till min bror för julklappen.
January 19, 2026
Underbar bok, men också skitirriterande??
June 3, 2026
Er redd noen ting fløy (flakset?) over hodet mitt, men jeg koste meg likevel. Fra tid til annen humret jeg til og med! Finurlig og artig om mening og livet og virkeligheten og sommerfugler og vennskap.
January 14, 2026
Szórakoztató és tanulságos. A karakterek élnek a lapokon, és minden olyan otthonos.
July 2, 2026
Először 5 csillagot adtam, de utólag rájöttem, hogy a 100. és 130. oldal között gyakorlatilag átfutottam a könyvet. Az író végtelennek tűnő vekengése számomra sem szórakoztató, sem különösebben informatív nem volt. Utikalauz stopposoknak lepkehálóval.
Persze ettől még csodálatos könyv: irodalmilag kiemelkedő, tele van bravúros megoldásokkal, és tökéletesen érthetőem, miért kapott Nobel-díjat a szerző. Nekem azonban a hrabali hosszúmondatok, az egymondatos fejezetek és a gyakori ismétlések egy idő után inkább stílusgyakorlatnak vagy kirakatelemnek hatottak, mint a történetet valóban szolgáló formai eszközöknek.
Persze ettől még csodálatos könyv: irodalmilag kiemelkedő, tele van bravúros megoldásokkal, és tökéletesen érthetőem, miért kapott Nobel-díjat a szerző. Nekem azonban a hrabali hosszúmondatok, az egymondatos fejezetek és a gyakori ismétlések egy idő után inkább stílusgyakorlatnak vagy kirakatelemnek hatottak, mint a történetet valóban szolgáló formai eszközöknek.
Displaying 1 - 30 of 49 reviews