Minden pillangó lepke, de nem minden lepke pillangó. Mindez kiderül Krasznahorkai László új könyvéből, és emellett más lényeges tudnivalók is a lepkék életéről, haláláról. És az is, hogy miképp dönti el regényünk egyik főhőse már gyerekkorában, hogy egész életében a lepkéket fogja keresni és kutatni. És vajon miért lesz fontos a regény másik főszereplőjének, egy kilétét hamar fölfedő, idős embernek, hogy megismerhesse a lepkék avatott tudósát, és kifaggassa a lepkéken kívül arról is, mi a legfontosabb kérdés az életben? Miképp kerül közel egymáshoz a két főszereplő, és miképp válnak egymás számára nélkülözhetetlenné? Akkor tehát A magyar nemzet biztonsága egy különleges barátság regénye? Az. Egy búcsúzás bejelentéséé? Igen. Az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáé? Igen. Lepkék szállnak, és szavak rohamoznak, hogy belehulljanak a jellegzetes Krasznahorkai-mondatok hálójába: a magánszenvedélyek boldogságáról, a brutális külvilág valóságáról, a természeti létezés törvényszerűségeiről; az egyetlen univerzumról, melyben a pillangók, az ember, a kudarc és az, ami felemelhet, egyetlen pontban sűrűsödik össze.
László Krasznahorkai is a Hungarian novelist and screenwriter who is known for critically difficult and demanding novels, often labelled as postmodern, with dystopian and bleak melancholic themes. He was awarded the Nobel Prize in Literature in 2025.
He is probably best known through the oeuvre of the director Béla Tarr, who has collaborated with him on several movies.
Apart from the Nobel Prize, Krasznahorkai has also been honored with numerous literary prizes, among them the highest award of the Hungarian state, the Kossuth Prize, and the 2015 Man Booker International Prize for his English-translated oeuvre.
Az utóbbi Krasznahorkai-kötetek közül ez tetszett a legjobban. Rövid, olvastatja magát, jó karakterek vannak benne, és kifejezetten humoros, különösen a regénybeli Krasznahorkai László jellemzésében. Vicces, hogy az utóbbi időben három általam olvasott regényben is feltűnt egy-egy fiktív Krasznahorkai László/Laci, ezen kívül a Zsömle odavan-ban, ill. Bognár Péter trilógiájának záródarabjában. Más szempontból is hasonlít az új regény Zsömle odavan-hoz: a közelmúlt Magyarországán játszódik (metrópótló jár, Oroszország megtámadja Ukrajnát stb.), rendhagyók a fejezetcímek, van a valós történéseket majdnem pontosan megjósoló álom, amely azonnal valóra válik (miközben a szöveg szándékosan nem ad támpontot, mi az álom és mi a valóság), és a könyv humora is Krasznahorkai előző kötetét idézte számomra. Régóta tudható, hogy Krasznahorkai ragaszkodik bizonyos szóalakokhoz a magyar helyesírás ellenében (például a keleti tulajdonnevek írásmódja nála angolos átírással szerepel), de például hogy egy idegen szóalak ragozott alakjánál miért nem hagyja hosszabbítani az utolsó magánhangzót (nem tudom feltételezni, hogy a szerkesztői ne vennék ezeket észre, pl. "Palermo-ban"), arra nagyon kíváncsi lennék, ahogy a rendszeresen egybeírt "dehát"-ra sem tudok magyarázatot találni. Ezek persze apróságok, nem nagyon zavarók. A történet vége számomra nem volt katartikus, bár nem is állítom, hogy az akarna lenni. Összességében kifejezetten tudom ajánlani akár kezdő, akár rutinos Krasznahorkai-olvasóknak a kötetet.
“mikor fáradunk már bele, hogy minden a régi, és már csak a felszín fecseg, és süket csend van odalent, nem hallgatás, érted, Bandi?”
//micsoda áthallás az egyik kedvenc költőm mondatára (“fecseg a felszín, hallgat a mély”) és annak továbbgondolására a nihilben! csodás könyv, és nem csak ezért, azaz, nem csak ezért az egy mondaért, hanem még jópár kontextusból kiragadott és direkt bennehagyott mondatért is, illetve nem csak azért, mert a filozofálgatásaimhoz és a megkergüléseimhez is hasonló, emiatt az egóm valahol érzi magát, ahol nem kéne, sehol, igen leginkább sehol, mert a korlátoltság tudatában pont azt tudhatom, hogy a semmi az, amihez leginkább közelítek, agyban, de minden élő részemmel ösztönösen, és főleg abban, hogy minél többet ismerek meg valamely tudományról, szépen írott szövegről, akár ez előttem éjjel elröppenő szürkésbarna lepkéről, a pizzásdobozban felkínált bűnbocsánatot jelképező langyos árválkodó egy szelet pizzáról, a bennünk élő hernyóról, a szívről, aki egy kutya és “ez a szív nem harap”, Bandiról, mindennapjaink eltűnő angyaláról, a gyarló önpusztító emberi agyagfigurákról, akár magáról az életről, annál nagyobb hiányt, tudatlanságot világít be a szűnni akaró vágy, a lankadatlan kutatás, végezetül a tudás utáni tudás kínlódó levadászása, de micsoda fordulat is az, hogy a vágy önmarcangoló éhsége a semmit szomjazza visszafordíthatatlanul, s örökre eltelítődik abban a sokkban, hogy a megfoghatatlannal tömte tele magát, túlcsordult, és az ujjászületéssel felérő semmi-hányás közben eszmél rá, hogy a legnagyobb remény az, amikor már nincs remény, csak a semmi van, és ha a semmi van, lázadni sem kell többé semmiért, hisz süket csend van odalent, színtelen és végtelen.
Kifejezetten szórakoztató könyv, a Krasznahorkai László nevű szereplő negatív körülírása mindig megmosolyogtatott. Könnyen olvasható - na jó, talán a lét értelméről való kifejezetten hosszú elmélkedések nem mindig, de mindenképp gyorsan befalható könyv.
According to other Krasznahorkai fans, it is one of those books that goes on easy on the reader. I loved it, especially in the light of the lecture he gave on the Nobel prize ceremony. “Bandi” to me is one of the new angels, who lives among us without wings.
A könyv olvasása után megjött a kedvem egy (egész!) doboz pizzát felvinni Papp Bandihoz és átadni egy ölelés kíséretében. Nagyon könnyen olvasható történet, Krasznahorkai magáról alkotott képének leírása különösen szórakoztató volt. Védjük a lepkéinket és lepkegyűjtőinket mindenáron!