What do you think?
Rate this book
Illegalisták
Visky András új regénye egyszerre folytatása és előzménye a Kitelepítésnek. A történelem észrevétlenül elszabadul, tör-zúz, mint egy őrjöngő vad, barátságokat, szerelmeket tapos el, tudatlan gyermekeket csapkod a kőfalakhoz. Vajon hogyan lehetne megállítani? Az ember fegyvertelen, gyönge és ügyetlen, s ha a ragadozó letépi róla a ruhát is, szégyenkezik, amíg él. Kivéve, ha nem bír semmivel, s meztelenül, teljesen átlátszóan áll az útjába: ez vagyok, rajtam kívül senki sincs, aki ki tudná mondani a szabadság és az emberi méltóság legtisztább mondatait. Beszélni sem kell, elég fölegyenesedni és elé állni.
Az Illegalisták szereplői valamennyien valóságos személyek, de a legvalóságosabbá az elbeszélés teszi őket. Semmivel sem bírunk, csak a történetünkkel, visszhangozza a trilógia második könyve az elsőt. Ne rémüljünk meg, ha a folytatást olvasva arra a felismerésre jutunk, hogy az ötvenes évek szelleme itt van velünk. Már csak azért sem, mert az emberi méltóság megóvása mindig adott lehetőség, a szabadságnak az ember számára nincs más alternatívája. Szabad ember az, aki nem okoz másoknak szenvedést. „A legjobb védekezés a feltámadás.”
„Csak a történeteinkben van számunkra hely, ott vagyunk igazán szabadok és boldogok. Nélkülük nem tehetünk egy tapodtat sem.”
Visky András (1957) költő, író, dramaturg, Kolozsváron él.
Az Illegalisták szereplői valamennyien valóságos személyek, de a legvalóságosabbá az elbeszélés teszi őket. Semmivel sem bírunk, csak a történetünkkel, visszhangozza a trilógia második könyve az elsőt. Ne rémüljünk meg, ha a folytatást olvasva arra a felismerésre jutunk, hogy az ötvenes évek szelleme itt van velünk. Már csak azért sem, mert az emberi méltóság megóvása mindig adott lehetőség, a szabadságnak az ember számára nincs más alternatívája. Szabad ember az, aki nem okoz másoknak szenvedést. „A legjobb védekezés a feltámadás.”
„Csak a történeteinkben van számunkra hely, ott vagyunk igazán szabadok és boldogok. Nélkülük nem tehetünk egy tapodtat sem.”
Visky András (1957) költő, író, dramaturg, Kolozsváron él.
552 pages, Hardcover
Published January 1, 2025
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 3 of 3 reviews
March 26, 2026
"A legjobb védekezés a feltámadás."
Azt mondanám így két könyv után, hogy Viskyt leginkább (vagy talán egyedül) az érdekli, hogyan őrzi meg az egyén autonómiáját egy totális uralomra törekvő rendszerben. Az előbb majdnem a "morális autonómia" szókapcsolatot használtam, de ez pontatlan megfogalmazás lett volna. Visky hősei ugyanis jobbára a hit mankójára támaszkodnak, így autonómiájuk (vagy tegyük ki nyíltan: szabadságuk) elsősorban spirituális - tetteik erkölcsi vetülete csak ennek következménye.
(Itt sietve megjegyzem: ennek a regénynek a világában az egyház és a hit között alig fedezhető fel kapcsolat. A szereplők szélsőséges szabadsága minden intézményhez való kötöttséget felbont, így az egyházaknak sem lehet barátja. A keresztény dogmák érvényessége megszűnik, helyüket gyakran blaszfém alakzatok veszik át, amelyek azonban a szereplők meggyőződése szerint stabilabb alapjai egy igazi hitnek, egy igazi közösségnek, mint a berozsdásodott ósdi szent szavak.)
Amíg a "Kitelepítés"-ben ezek az elemek egy személyes(ként előadott) történetben öltött testet, ami azért mégis adott egy linearitást a dolgoknak, addig itt erről szó sincs. Az "Illegalisták" egy fragmentált, anekdotákra széteső kötet, ahol az elemek közötti kapcsolat és az időbeli elrendezés ritkán egyértelmű. Inkább valamiféle XX. századi Szentek Élete ez a könyv, egyfajta Apostolok Cselekedetei 2.0, példabeszéd-gyűjtemény a kor mártírjainak tetteiről. Az olyan figurák, mint Szentéletű Ferenc vagy Richárd rabbi a tisztaság zászlóvivői, akik előbb a nácikkal meg a Vasgárdával, aztán a kommunista Romániával szemben kénytelenek felmutatni a maguk belső igazságát, Krisztussal való lényegi azonosságukat. Ezzel pedig példát statuálnak, hogyan kéne élnünk - amit nyilván minden olyan rendszer személyes támadásnak fog fel, ami maga is igényt tart az emberi lélekre. Következésképp ezek a szereplők kénytelenek elszenvedni a legdurvább megalázást, fizikai bántalmazás, és végső soron: a mártírhalált. Amit ők köszönettel vesznek. Mert a végső szabadság, a legmagasabb autonómia ezek szerint: a földi léttől való teljes elszakadás.
"Csak egy életem van, és az nem az enyém."
De az áldozat akkor nyeri el igazi értelmét, ha hírt visznek róla. Visky (és a szövegben hol el-, hol feltűnő titkos elbeszélője, dr. Szép) pontosan ezt teszi. Lejegyzi a mártírok életét, okulásunkra. Egy helyenként szuggesztív, költői nagyregényben, amit néha embert próbáló olvasni, követni. De mártírnak lenni se könnyebb.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)
Azt mondanám így két könyv után, hogy Viskyt leginkább (vagy talán egyedül) az érdekli, hogyan őrzi meg az egyén autonómiáját egy totális uralomra törekvő rendszerben. Az előbb majdnem a "morális autonómia" szókapcsolatot használtam, de ez pontatlan megfogalmazás lett volna. Visky hősei ugyanis jobbára a hit mankójára támaszkodnak, így autonómiájuk (vagy tegyük ki nyíltan: szabadságuk) elsősorban spirituális - tetteik erkölcsi vetülete csak ennek következménye.
(Itt sietve megjegyzem: ennek a regénynek a világában az egyház és a hit között alig fedezhető fel kapcsolat. A szereplők szélsőséges szabadsága minden intézményhez való kötöttséget felbont, így az egyházaknak sem lehet barátja. A keresztény dogmák érvényessége megszűnik, helyüket gyakran blaszfém alakzatok veszik át, amelyek azonban a szereplők meggyőződése szerint stabilabb alapjai egy igazi hitnek, egy igazi közösségnek, mint a berozsdásodott ósdi szent szavak.)
Amíg a "Kitelepítés"-ben ezek az elemek egy személyes(ként előadott) történetben öltött testet, ami azért mégis adott egy linearitást a dolgoknak, addig itt erről szó sincs. Az "Illegalisták" egy fragmentált, anekdotákra széteső kötet, ahol az elemek közötti kapcsolat és az időbeli elrendezés ritkán egyértelmű. Inkább valamiféle XX. századi Szentek Élete ez a könyv, egyfajta Apostolok Cselekedetei 2.0, példabeszéd-gyűjtemény a kor mártírjainak tetteiről. Az olyan figurák, mint Szentéletű Ferenc vagy Richárd rabbi a tisztaság zászlóvivői, akik előbb a nácikkal meg a Vasgárdával, aztán a kommunista Romániával szemben kénytelenek felmutatni a maguk belső igazságát, Krisztussal való lényegi azonosságukat. Ezzel pedig példát statuálnak, hogyan kéne élnünk - amit nyilván minden olyan rendszer személyes támadásnak fog fel, ami maga is igényt tart az emberi lélekre. Következésképp ezek a szereplők kénytelenek elszenvedni a legdurvább megalázást, fizikai bántalmazás, és végső soron: a mártírhalált. Amit ők köszönettel vesznek. Mert a végső szabadság, a legmagasabb autonómia ezek szerint: a földi léttől való teljes elszakadás.
"Csak egy életem van, és az nem az enyém."
De az áldozat akkor nyeri el igazi értelmét, ha hírt visznek róla. Visky (és a szövegben hol el-, hol feltűnő titkos elbeszélője, dr. Szép) pontosan ezt teszi. Lejegyzi a mártírok életét, okulásunkra. Egy helyenként szuggesztív, költői nagyregényben, amit néha embert próbáló olvasni, követni. De mártírnak lenni se könnyebb.
(Az értékelés írója a Merítés zsűrijének tagja)
August 9, 2026
Megosztó könyv, kicsit engem is megosztott. Néha szerettem, néha nem annyira. Sok mindennel egyetértek abból, amit a kevésbé kedvező kritikák felrónak a regénynek/szerzőnek, meg is értem, hogy miért teszik, én is láttam, éreztem hol sok, hol kevés, mégis szerettem.
Érdekel a téma, a történelmi kor meg a fogság, börtönök és lágerek világa is, kíváncsi voltam, mi újat tud még Visky hozni. Az újdonság meg, természetesen, inkább a narráció módjában, mint tárgyában keresendő. Abban a hangban, pontosabban hangokban, melyek a regény második felében szinte kibogozhatatlanul egymásba fonódnak, a polifóniában is egy, közös hangot alkotva. "Minden hang én vagyok", mondja a narrátor, aki összefogja és megszólaltatja ezeket.
Merthogy a regény középpontjában nemcsak az apa alakja áll, az apáé, akinek történetét elmondva saját történetét meséli az ember, hanem mindazok a dacolók és szembenézők, akik a múlt század második felében szabadságukat a börtönökben és lágerekben találták meg – Szamosújváron, Peripráván, a Duna-csatornánál…
"Megmártózom a történetekben", mondja az elbeszélő, aki nem emlékezik, hanem megél, nem múltat idéz, hanem jelenidejűvé teszi azt.
A regény Bethániában indul, a Lázár-történettel, melynek rendhagyó megidézése, többek közt a kommunista nyelvi regiszter használata, a cselekmény jelenébe röpíti azt. Majd lassan jönnek a feltámasztott bethanisták hangjai, a sok, egymásba mosódó első személyű megszólalás, huszadik századi szentek és mártírok történetei. És nem csak bethanistáké, hiszen az ellenzékiek nagyon színes spalettát alkotnak. Ami közös bennük, hogy a különböző ideológiájú és nemzetiségű időkből a hit (különböző hitek) révén mentik ki magukat, a gondolat és hit szabadságát, saját függetlenségüket védve menekülnek a közös fogságba és szenvedésbe.
Mert olyan, egyszerre biblikus és már-már karneváli idők járnak, mikor a börtönök és lágerek élete, szabályai kiszámíthatóbbak, mint a kinti világ. Mikor az ítélet kimondása révén elnyert bizonyosság élhetőbb, mint a kinti bizonytalanság. Mikor az szabad, aki rab, és az fogoly, aki szabadnak gondolja magát.
Ezek az idők mérik meg a lélek mélységét és magasságát, szélét és hosszát. És ennek a megmérettetésnek leszünk tanúi a regény során elmesélt, műfajukban és hangnemükben rendkívül változatos történetek révén.
A biblikus hangvételt néha túl soknak találtam, a pátoszt és helyenkénti modorosságot is. Viszont nagyon tudtam értékelni az elbeszélő humorát és iróniáját, ami sokat oldott az előbbieken. Meg azt az empátiát és szeretetet, ahogy a regény alakjai felé fordul. Hogy néha túloz? Igen. Idealizál? Igen. Mégis…
Szerettem, ahogy például a szabadság fogalmát járja körül. A test, a lélek szabadáságát, a konvencióktól való szabadságot, a gondolat szabadságát, az értelmezés és elbeszélés szabadságát. Tetszett a bethanisták és főleg Szentéletű „nonkonvencionalitása” a Biblia (és nem csak) értelmezésében. De tetszett a narrátor szabadsága is, ahogy összemos tereket és időket, mitikus és valós szálat, fikciót és valóságot, különböző elbeszélői hangokat, ahogy élők és holtak vagy épp feltámadottak egyszerre lakják be a regényvilágot.
A kötet második felében a szerkezet emiatt (is) szétesni látszik, az elbeszélő identitása megfoghatatlanná válik, elveszetten téblábolunk az időben is, mégis, ez ad a valós személyek valós történetének egy általánosabb dimenziót. Mert nem is az a fontos végül, hogy ki beszél, hogy kivel történt meg, hogy kitől hallottuk, ki mondta, ki kezdte és ki folytatta – a lényeg, hogy megtörtént – megtörténik, elhangzott – elhangzik. Hogy tudunk róla, látjuk, halljuk. Tanúi vagyunk. Bizonyságtétel történik, tanúvallomás tétetik.
"Én vagyok valamennyi én" – Lukács tudósító, Szentéletű Ferenc, Richárd rabbi, Tóni az északi vidékek tanítója, istenes Alex Petri, Falábú Bánffy, Nicu Har, Jánoska pap, Szenterzsébet, Ida Holovsek és hányan mások. A szabadság és a tanúságok könyvének alakjai. És valahol ott van az elbeszélő, aki mindegyikkel azonos és mindegyiktől különböző, no meg az olvasó is.
Ott vagyunk a cellákban, a napi rutinokban, a ceremóniákban, az előadásokon, a magánzárkákban. Halljuk az anekdotákat, a különböző színes, hol fájdalmas, hol felemelő, hol humoros történeteket. Kor és kórképet kapunk, élettörténetekkel, sorsokkal, magatartásmódokkal ismerkedünk. Azzal, hogy hogyan lehet meg- és túlélni, hogyan lehet élőt eltemetni, holtat feltámasztani. Hogyan lehet boldogságot, lelket, szeretetet, szerelmet átvinni a túlsó partra. Hogyan lehet elengedni az egyik napról másikra kiüresedett szavakat, meg sok minden mást, ami fogságban tart rácsok nélkül is.
Van-e sors? Ki tudunk-e lépni belőle, meg tudjuk-e tagadni azt, hogy megtaláljuk a ránk várakozó életünket?
Sok mindenről szól ez a könyv, talán túl sok mindenről is, és néha talán túl szépen. De hát miért ne lenne szabad ez "Szép" Lukácsnak? A hazugság, gyávaság és erőszak világáról szépen tudósítani, keresni, és talán megtalálni az igazságot, a sorssal és önmagunkkal való szembenézés bátorságát. Hinni abban, amiben lassan már senki sem hisz.
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
Érdekel a téma, a történelmi kor meg a fogság, börtönök és lágerek világa is, kíváncsi voltam, mi újat tud még Visky hozni. Az újdonság meg, természetesen, inkább a narráció módjában, mint tárgyában keresendő. Abban a hangban, pontosabban hangokban, melyek a regény második felében szinte kibogozhatatlanul egymásba fonódnak, a polifóniában is egy, közös hangot alkotva. "Minden hang én vagyok", mondja a narrátor, aki összefogja és megszólaltatja ezeket.
Merthogy a regény középpontjában nemcsak az apa alakja áll, az apáé, akinek történetét elmondva saját történetét meséli az ember, hanem mindazok a dacolók és szembenézők, akik a múlt század második felében szabadságukat a börtönökben és lágerekben találták meg – Szamosújváron, Peripráván, a Duna-csatornánál…
"Megmártózom a történetekben", mondja az elbeszélő, aki nem emlékezik, hanem megél, nem múltat idéz, hanem jelenidejűvé teszi azt.
A regény Bethániában indul, a Lázár-történettel, melynek rendhagyó megidézése, többek közt a kommunista nyelvi regiszter használata, a cselekmény jelenébe röpíti azt. Majd lassan jönnek a feltámasztott bethanisták hangjai, a sok, egymásba mosódó első személyű megszólalás, huszadik századi szentek és mártírok történetei. És nem csak bethanistáké, hiszen az ellenzékiek nagyon színes spalettát alkotnak. Ami közös bennük, hogy a különböző ideológiájú és nemzetiségű időkből a hit (különböző hitek) révén mentik ki magukat, a gondolat és hit szabadságát, saját függetlenségüket védve menekülnek a közös fogságba és szenvedésbe.
Mert olyan, egyszerre biblikus és már-már karneváli idők járnak, mikor a börtönök és lágerek élete, szabályai kiszámíthatóbbak, mint a kinti világ. Mikor az ítélet kimondása révén elnyert bizonyosság élhetőbb, mint a kinti bizonytalanság. Mikor az szabad, aki rab, és az fogoly, aki szabadnak gondolja magát.
Ezek az idők mérik meg a lélek mélységét és magasságát, szélét és hosszát. És ennek a megmérettetésnek leszünk tanúi a regény során elmesélt, műfajukban és hangnemükben rendkívül változatos történetek révén.
A biblikus hangvételt néha túl soknak találtam, a pátoszt és helyenkénti modorosságot is. Viszont nagyon tudtam értékelni az elbeszélő humorát és iróniáját, ami sokat oldott az előbbieken. Meg azt az empátiát és szeretetet, ahogy a regény alakjai felé fordul. Hogy néha túloz? Igen. Idealizál? Igen. Mégis…
Szerettem, ahogy például a szabadság fogalmát járja körül. A test, a lélek szabadáságát, a konvencióktól való szabadságot, a gondolat szabadságát, az értelmezés és elbeszélés szabadságát. Tetszett a bethanisták és főleg Szentéletű „nonkonvencionalitása” a Biblia (és nem csak) értelmezésében. De tetszett a narrátor szabadsága is, ahogy összemos tereket és időket, mitikus és valós szálat, fikciót és valóságot, különböző elbeszélői hangokat, ahogy élők és holtak vagy épp feltámadottak egyszerre lakják be a regényvilágot.
A kötet második felében a szerkezet emiatt (is) szétesni látszik, az elbeszélő identitása megfoghatatlanná válik, elveszetten téblábolunk az időben is, mégis, ez ad a valós személyek valós történetének egy általánosabb dimenziót. Mert nem is az a fontos végül, hogy ki beszél, hogy kivel történt meg, hogy kitől hallottuk, ki mondta, ki kezdte és ki folytatta – a lényeg, hogy megtörtént – megtörténik, elhangzott – elhangzik. Hogy tudunk róla, látjuk, halljuk. Tanúi vagyunk. Bizonyságtétel történik, tanúvallomás tétetik.
"Én vagyok valamennyi én" – Lukács tudósító, Szentéletű Ferenc, Richárd rabbi, Tóni az északi vidékek tanítója, istenes Alex Petri, Falábú Bánffy, Nicu Har, Jánoska pap, Szenterzsébet, Ida Holovsek és hányan mások. A szabadság és a tanúságok könyvének alakjai. És valahol ott van az elbeszélő, aki mindegyikkel azonos és mindegyiktől különböző, no meg az olvasó is.
Ott vagyunk a cellákban, a napi rutinokban, a ceremóniákban, az előadásokon, a magánzárkákban. Halljuk az anekdotákat, a különböző színes, hol fájdalmas, hol felemelő, hol humoros történeteket. Kor és kórképet kapunk, élettörténetekkel, sorsokkal, magatartásmódokkal ismerkedünk. Azzal, hogy hogyan lehet meg- és túlélni, hogyan lehet élőt eltemetni, holtat feltámasztani. Hogyan lehet boldogságot, lelket, szeretetet, szerelmet átvinni a túlsó partra. Hogyan lehet elengedni az egyik napról másikra kiüresedett szavakat, meg sok minden mást, ami fogságban tart rácsok nélkül is.
Van-e sors? Ki tudunk-e lépni belőle, meg tudjuk-e tagadni azt, hogy megtaláljuk a ránk várakozó életünket?
Sok mindenről szól ez a könyv, talán túl sok mindenről is, és néha talán túl szépen. De hát miért ne lenne szabad ez "Szép" Lukácsnak? A hazugság, gyávaság és erőszak világáról szépen tudósítani, keresni, és talán megtalálni az igazságot, a sorssal és önmagunkkal való szembenézés bátorságát. Hinni abban, amiben lassan már senki sem hisz.
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
January 20, 2026
3.5 Hatalmas svunggal indul, lehengerlően hömpölyög, és aztán sajnos addig dagad, hogy valahol a felénél-kétharmadánál elkezd fárasztóvá válni. Rengeteg csodálatos epizód és jól kopogó mondatok hanyag eleganciával, de sajnos nekem túl zsúfolt - két konyvre bontva jobban elveztem volna. Ezzel egyutt is csodálatos könyv, én végigolvastam, de azt gondolom, bármeddig jut vele az ember, megéri.
Displaying 1 - 3 of 3 reviews