Tettesek vagy áldozatok

by Krisztián Ungváry

Ungváry Krisztián legújabb kötete a történész kutatási területeinek legfontosabb tanulmányait gyűjti egybe. Hadtörténeti vonatkozású írások éppúgy helyet kaptak benne, mint a szélsőjobboldali mozgalmakhoz köthető személyek portréi vagy a pártállami múlt korábban feltáratlan fejezeteit feldolgozó esettanulmányok. A látszólag heterogén kötet írásai mögött valahol mégis ugyanaz a kérdés feszül: vajon lehet-e fekete-fehéren látni a szörnyű huszadik századot, amely totalitárius rendszereket, népirtásokat és utópisztikus ideológiákat szült?
A történész remek tanulmányait olvasva megelevenedik előttünk a múlt század egész históriája: az első világháborús lovasrohamoktól kezdve a hitleri Németország háborús politikáján át egészen a magyar állambiztonsági és hírszerzési akciókig. Egyes írások egy kémregényhez hasonlóan izgalmasak, mások a legalapvetőbb erkölcsi kérdéseket boncolgatják. Ungváry azonban mindig az esendő emberre fókuszál, és megmutatja: a múlt eseményei összetettebbek annál, mint hogy különböző ideológiák mentén értelmezzük őket.

333 pages, Hardcover

First published January 1, 2014

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

Folyóiratban megjelent tanulmányokból válogatáskötetet összeállítani kockázatos. Egyfelől nem mindig van meg az ív, amire az írások felfűzhetőek, aminek következtében morzsálódni kezdhet a felhasználó kezében a könyv – amikor az író sokrétű érdeklődése csak egyes pontokon találkozik az olvasó sokrétű érdeklődésével. Ezt Ungváry azzal előzné meg, hogy egy előszóban megkísérli a „tettes vagy áldozat” vezérgondolattal összekötni szövegeit – vagyis hogy a történelem nem fekete-fehér, ezért szereplőit tettesekre és áldozatokra, rosszakra és jókra szétválasztani gyakran mesterséges döntés, és a történészi objektivitás kárára történik, nem egyszer pedig politikai célzattal. Kár, hogy szerintem a kötet tanulmányainak egy része legfeljebb bősz erőszak alkalmazásával szuszakolható bele ebbe az alapsémába.

Meg aztán kockázat az is, hogy a folyóirat szükségszerűen rigorózus a szöveg hosszát illetően, és ahhoz a tudományon túlmutató érzék kell, hogy egy szakértő elme a kívánatos hosszt a kívánatos tartalommal optimálisan párosítsa. Ne legyen a tanulmány se túl levegős, se túl tömör… hanem pont a közepén. Nem mindig éreztem, hogy ez Ungvárynak összejött.

De több gondom nincs, mert amúgy érdekes kötet. Két kedvencem:
1.) A brit történész, Martin Gilbert története, akit a magyar hírszerzés próbált meg beszervezni a ’60-as években. Halászlével traktálták (szegény)kémet, elvitték gyárlátogatni, Balatonra, a Mátyás-pincébe, és miközben kiette őket a büdzséjükből, agyba-főbe dicsérte a Szovjetuniót és szidta Nagy-Britanniát. Közben pedig a magyar hírszerzők azon filozofáltak, hasznát tudják-e egyáltalán venni. Egyrészt igen bűbájos „ki kit ver át” történet, John le Carré tollára való, másfelől meg tanulságos dokumentuma annak, mivel foglalkoztak a valós és reménybeli kémek a hidegháború során.
2.) És hát az se semmi, ahogy Ungváry Hulkká változik, amikor meghallja Schmidt Mária nevét, vagy a Terror Háza szókapcsolatot, majd rigorózusan, pontról pontra szétszedi az intézmény koncepcióját és tényekhez való viszonyulását. Úgy is kell, a Terror Háza valóban nem történelmi intézmény, hanem múzeumnak álcázott látványpékség, ahol politikai megrendelésre hamisítják az igazságot. Ungváryt meg lehet szeretni, vagy nem szeretni a megnyilatkozásai miatt, de azt aligha lehet a szemére vetni, hogy nem védi érvekkel a véleményét.